Katonai lőfegyverből tömeggyilkosok kedvence

Rohampuska, gépkarabély, támadófegyver. Amerikában a hobbilövészek rajonganak értük. Az ámokfutók is.

Newtown, Aurora, San Bernardino, Orlando – öt gyilkos, több mint száz áldozat, egy gépkarabély. Az elmúlt négy év legnagyobb amerikai tömegmészárlásainak mindegyikében hasonló, de nem teljesen ugyanolyan típusú fegyverrel mészároltak. Tehették, hiszen a viszonylag rövid idő alatt emberéletek tucatjait kioltani képes, eredetileg katonai célra kifejlesztett rohamfegyverek (továbbiakban: gépkarabélyok) egyes változatait bár polgári célú felhasználásra 1994-ben betiltották, ezt a korlátozást tíz évvel később feloldották. (Erről cikkünkben később még lesz szó.)

A The Washington Post szerint az elmúlt tíz évben tizennégy tömegmészárlásnál használtak gépkarabélyokat, az esetek fele tavaly június óta történt.

A félszáz áldozatot követelő orlandói mészárlás során egy Sig Sauer MCX gépkarabélyt használt a támadó. Ez az eszköz az ötvenes években katonai célra kifejlesztett amerikai AR–15 típusra alapuló lőfegyver, egy a megszámlálhatatlan sok változat közül, amely polgári forgalomban van az USA-ban.

A katonai és a polgári célra gyártott gépkarabélyok között tulajdonképpen egy fontos különbség van: a katonai változat a ravasz meghúzásával – a géppuskához hasonlóan – tud folyamatos sorozatot leadni, a polgári változat csak egyes lövéseket. Bár ezt igen gyorsan, hiszen az újratöltés itt is automatikus a fegyverbe helyezett nagy kapacitású tárból. (Ezért az egyik automata, míg a másik félautomata fegyver.) Ez persze nem azt jelenti, hogy a polgári változat ne lenne nagy tűzerejű: ezen a felvételen hallatszik, hogy a mészárlást elkövető Omar Mateennak mindössze kilenc másodperc alatt huszonnégy lövést sikerült leadnia.

És hiába került a Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) látókörébe a támadó, a The New York Times cikke szerint így is be tudta szerezni a világ legelterjedtebb gyalogsági fegyverének utódját.

Az első AR–15 típusú fegyvert 1950-ben alkotta meg Eugene M. Stoner, méghozzá katonai használatra. A kor elvárásait tekintve nem kifejezetten tipikus, sőt már-már futurisztikus fegyverről volt szó: sok alkatrésze műanyag és alumínium volt, így erősen eltért a bevett, súlyosabb fegyverektől. Nem is meglepő, hogy a keményvonalasok semmibe vették a forradalmi találmányt, amely ráadásul kis kaliberű, nagy sebességű, 5,56×45 milliméteres lőszerrel tüzelt.

Az AR–15 modellhez kapcsolódó, egykor szokatlan űrméret (régebben .223-asnak, ma már 5,56 milliméteresnek hívják) katonai (NATO-) sztenderddé vált, amiből kitűnik, ezeket a lőszereket nem önvédelmi célra, hanem támadófegyverekhez tervezték.

A hatvanas években, Robert S. McNamara védelmi minisztersége alatt aztán a Pentagon nagy mennyiségben vásárolt hasonló, már M–16 jelzésű fegyverekből, a Vietnamba tartó amerikai csapatokat felszerelve vele. Ezeket a vietnamiak által használt Kalasnyikovokkal – azaz az AK–47-esekkel – igyekeztek szembeállítani: a Kelet gépkarabélya után csatasorba állt a Nyugaté is, indulhatott hát a verseny, melyikkel lehet a legrövidebb idő alatt a legtöbb ember életét kioltani.

A két gyalogsági rohamfegyver egyben a hidegháborúk ideológiai küzdelmeit is leképezte: a Nyugat és szövetségesei többnyire az M–16 típust, illetve különféle változatait rendszeresítette hadseregeiben, míg a Varsói Szerződés államai, illetve a „népi felszabadító mozgalmak”, a harmadik világ Moszkva-barát országai többnyire az AK–47-est.

Csak hogy elterjedtségét érzékeltessük: 1947 óta már közel százmilliót gyártottak AK–47-esből a Szovjetunióban, majd Oroszországban – ahol természetesen a hadsereg már a továbbfejlesztett változatokat használja. Az eredeti gépkarabélyt Mihail Kalasnyikov orosz altábornagy alkotta meg. Az általa létrehozott AK–47-est, azaz az Automata Kalasnyikovot 1949-től használta a szovjet hadsereg, igaz a fegyver kísértetiesen hasonlít a német StG44 rohampuskára, amely a háború vége felé kezdett el tömegesen megjelenni a III. Birodalom gyalogsági erőinél. Lőtávolsága nyolcszáz méter, de ezerötszázról is halálos lehet. Az M16-nál a Kalasnyikovok nehezebbnek bizonyultak közel egy kilóval, miközben összességében a fegyver rövidebb volt. A fegyverszakértők és kiképzőtisztek között valószínűleg örök vita marad, melyik a jobb kézifegyver.

Kétségtelen: mindkét típus igen nagy karriert futott be. Az AK–47-est például ma már több mint nyolcvan ország fegyveres erői használják, a The Economist szerint pedig elsöprő kulturális hatása is hozzájárult sikeréhez. Afrikában egyes helyeken még a Kalash is népszerű fiúnévvé vált. Mozambikban egyenesen odáig mentek, hogy még a zászlajukra is rárakták a fegyvert. Pedig a gazdasági lap szerint a Kalasnyikovban nincs semmi különös, illetve épp ez a különös benne: egyszerűsége. A Szovjetunió igyekezett is elterjeszteni az AK–47-est szövetségesei körében, de ezen túl már nehezebb dolga volt: a Fülöp-szigetek törvényenkívülijei például szívesebben használtak M16-ost, ami mutatja, hogy fegyverpiac ideológiai alapú felosztása azért erős egyszerűsítés.

Mindenesetre a Kalasnyikov az Egyesült Államokban is ikonikus tárgy lett. Egyrészt a filmipar miatt (Tarantino hősei dicsérik mint a fegyvert, amellyel tényleg minden közelben állót meg lehet gyilkolni), másrészt a drogháborúk miatt (odáig vannak érte a mexikói banditák). Így történhetett, hogy a korábban a hidegháború küzdelmeiben összecsapó két fegyvertípus ma Amerikában csap össze, méghozzá a polgári fegyverpiacon küzdő eladók boltjaiban.

Az Egyesült Államokban ma már az M16 és az AR–15 különböző, továbbfejlesztett – természetesen félautomata – változataihoz lehet hozzájutni polgári célra a fegyverboltokban. Különös fejlemény, hogy a hidegháborús ellenség kézifegyvere, az AK–47-es pont az Egyesült Államokban lelt új piacra: a félautomata változat az amerikai fegyverboltok slágercikkévé vált az utóbbi években. Ezt nem hátráltatja az ukrajnai események miatt bevezetett amerikai szankció sem, hiszen egy amerikai cég megállapodott az orosz Kalasnyikovval, és idén januárban bejelentette, hogy beindítják az amerikai gyártást, így az USA-ban készülő fegyverekre a szankciók nem vonatkoznak. A sors iróniája, hogy az AK–47-eseket gyártó amerikai üzem épp Floridában lesz.

És hogy miért időztünk ennyit az orlandói eset kapcsán a gépkarabélyoknál? Azért, mert az Egyesült Államokban elkövetett fegyveres ámokfutásoknál, bár a tettesek nem kizárólag ilyen fegyvereket használnak, újra és újra előkerül az ilyen típusú kézifegyverek polgári célú betiltásának ügye. Igazából a fegyvertartás szigorításáért kampányolók, illetve a szabad fegyverviseléshez való jogot védelmezők között fellángoló viták egyik kulcsfontosságú hadszíntere ez. Főként amiatt, hogy az automatizált, fejlett gyártási technológiák révén elképesztő mennyiségben kerülnek „hobbicélra” forgalomba a kisebb-nagyobb gyártók ismertebb vagy kevésbé ismert típusai, amelyek többségének az AR–15 az őse.

Természetesen az amerikai fegyverszabályozási vita komoly múltra tekint vissza, és nem csupán praktikus, hanem elsősorban ideológiai a küzdelem. Leginkább azzal van összefüggésben, ki hogyan értelmezi az amerikai alkotmány második kiegészítésében rögzített, fegyverviseléshez való jogot. Míg egyesek garanciát látnak abban, hogy a felfegyverzett állampolgárok adott esetben szembe tudjanak szállni egy önkényeskedő, diktatórikussá váló szövetségi hatalommal, mások idejétmúlt és közveszélyes értelmezésnek látják ezt, amelyet ráadásul nem minden alkotmányjogi szakértő gondol az eredeti rendelkezés céljával egybevágónak.

Addig is, amíg ezen vitatkoznak, a félautomata tüzelésűre butított AR–15-ösök, illetve az ezek alapján fejlesztett különféle gépkarabélyok, általában legálisan beszerezhetők az Egyesült Államokban – nem minden államban egyformán megengedő a szabályozás –, és a hobbilövészek ragaszkodnak is e jogukhoz: szeretnek villogni ezekkel a nagy tűzerejű karabélyokkal. De sajnos nem csak ők. Bűncselekményekhez is használják, tömegmészárlásoknál pedig gyakran feltűnik ilyen lőfegyver: tavaly decemberben San Bernardinóban 14 embert öltek meg gépkarabéllyal, 2012-ben a newtowni Sandy Hook általános iskolában 26-ot, köztük 20 gyereket.

Már a terrorszervezetek is felfigyeltek erre a megmagyarázhatatlanul laza szabályozásra. 2011-ben az Al-Kaida is biztatta híveit, hogy szerezzenek be ilyen rohamfegyvereket, és lőjék halomra velük az embereket. „Az Egyesült Államokat tényleg elárasztják a könnyen elérhető kézifegyverek” – jelentette ki az amerikai születésű Al-Kaida-szóvivő, Adam Gadahn egy videóban. Mint mondta, elég csak lemenni egy fegyverboltba, és az ember máris egy teljesen automata támadófegyverrel térhet haza anélkül, hogy a bárki is háttérellenőrzést végzett volna rajta, vagy hogy egyáltalán bármiféle azonosítókártyát fel kellett volna mutatnia.

A The Washington Post persze hangsúlyozza, hogy a terrorszóvivő részben tévedett, hiszen a ravasz meghúzásától kezdve folyamatosan tüzelő fegyvereket polgári célra 1986-ban betiltották, de abban igaza volt, hogy a vevők múltjában a legtöbb államban valóban nem kutakodnak. Még az olyanok is rendelkezhetnek ilyen fegyverrel, akiket egyébként terrorveszély miatt már listáztak korábban. Az 1982 óta elkövetett 79 tömegmészárlásból 63-at legálisan beszerzett fegyverekkel követtek el.

Gond az is, hogy a gépkarabély vagy a rohampuska definíciója nem teljesen egzakt, azt pedig, hogy mit nevezünk támadófegyvernek, még kevésbé. Ezen szeretnek is rugózni a fegyverpártiak, például sokan szóvá tették, hogy a média állításával szemben az orlandói elkövető fegyvere nem is AR–15 volt – valóban nem, hanem annak egyik áttervezett, módosított változata –, sőt hogy az AR–15 nem is rohampuska stb. Az biztos, hogy a kongresszus nem szándékozik betiltani az összes, polgári forgalomban kapható félautomata fegyvert, hisz ezzel nagyjából mindent ismétlőfegyvert be kellene tiltania.

Ugyanakkor az AR–15 és az AK–47 által alkotott kategóriát, mint ahogy a cikk elején említettük, mégis sikerült már egyszer betiltani, 1994-ben, és korlátozták a tárak kapacitását is. Ugyanakkor a tilalom csak az új fegyverekre vonatkozott: tehát a már piacon lévő közel 1,5 millió támadófegyvert és 24 millió nagy kapacitású tölténytárat szabadon lehetett adni-venni a tiltás ideje alatt is. A tömegmészárlásban lelőtt emberek száma ezért sem nagyon zuhant ekkoriban, 1999 például kiugró év volt, ekkor történt a columbine-i eset is.

Barack Obama a támadás utáni beszédében az iszlamizmusra nem tért ki, a fegyverviselés problémájára annál inkább. Bár homályosan fogalmazott, egyértelműen a fegyverviselés szigorítását helyezte kilátásba: mint mondta, a támadás rámutatott, milyen könnyű valakinek fegyverhez jutnia, és iskolában, moziban vagy éjszakai mulatóban mészárlást rendeznie. Szerinte el kell dönteni, ilyen országban akarnak-e élni az amerikaiak, és az is döntésnek számít, ha nem lépnek semmit.

A probléma összetettségét jelzi azonban, hogy az Obama által szorgalmazott háttérvizsgálat – vagyis hogy a vásárló adatait a fegyverboltokban ellenőrizzék, mielőtt lőfegyvert adnak el neki – a Reason magazin cikke szerint nem működött volna, hisz Mateen átesett hasonlókon, 2007-től pedig a G4S biztonsági cég alkalmazta. Ugyanakkor az elnök szigorítása alapján aki megfigyelési listán van, szintén nem szerezhetne fegyvert, márpedig Mateen rajta volt legalább egyen: az FBI kétszer is vizsgálódott vele kapcsolatban. Egyébként a megfigyelési listás javaslattal korábban Trump és Clinton is egyetértett.

Ez utóbbi talán azt jelezheti, hogy az amerikai szabályozás leginkább irracionális elemeit sikerül majd módosítani.