Az értékeket rugalmasan értelmező populizmus (nevezhetnénk eredményközpontú politikai marketingnek is) korában lényegesen nehezebb megrajzolni az egyes politikai erők gyűlésein részt vevők tipikus profilját, mint néhány évtizede, mondjuk a kelet-európai rendszerváltásokat követő években. Ez a megállapítás az Európa leginkább érdekfeszítő aktuálpolitikai fejleményeit okozó, „szélsőjobbként” vagy „nemzeti radikálisként”, illetve „jobboldali populistaként” aposztrofált erők felemelkedésére is igaz. Mi tagadás, némi csalódással töltheti el a tömeggyűlésükre látogató külső megfigyelőt, aki valamilyen karakteres, bigott, jelképekben gazdag jelenetre számítana, s ehelyett olyan színes forgatagot talál, mint bármely fősodrú néppárt rendezvényén.
Ilyen kép fogadott péntek este a Bécs közeli Vösendorf forgalmas konferenciahoteljének gigászi rendezvénycsarnokában, a Piramisban is, ahol Heinz-Christian Strache FPÖ-elnök, oldalán európai elvbarátaival, kampányrendezvény-hangulatú gyűlést tartott.
Bár az osztrák főváros és környéke nem nevezhető az FPÖ hátországának, a pólóik, baseballsapkáik felirata alapján szerte az országból érkező szimpatizánsok jól megjelenítették a Szabadságpárt keresztmetszetét. A többség idős vagy idősödő volt. A lelkesedés mellett az elfogyasztott italoktól is kipirult arcok többsége inkább tükrözte a kemény munkát és annak intenzív levezetését cserzettségével, mint az irodai órákat a hétvégi wellnesszel váltogató, „kisimult” ráncosodottsággal. Voltak persze fenegyerekek is, tetkós-motoros arcok (ők az egyetlenek, akiken felsejlik némi hagyományos szélsőjobb, gót betűs, vaskeresztes szimbolika), de ugyanúgy elvétve, mint a főként szüleiket kísérő csinos fiatal lányok, vagy a multimenedzserek, yuppie-k laza, sikerességet sugárzó eleganciáját ide importáló, harmincas „új jobboldali” karakterek.
Mielőtt az összegyűltek várva várt politikai hősei szólásra emelkedtek volna, a szabadságpártiak szintetizátorral, elektronikus gitárral játszó, ugyanakkor igen jó hangú énekessel megáldott „házi zenekara”, a John Otti Band hangolta a közönséget – az itthoni üdülőhelyekről is ismert magányos zeneipari kisvállalkozókat idéző, lakodalmas stílusban, de profi színvonalon. Az európai vendégekre tekintettel ezúttal repertoárjuk kibővített verzióját élvezhettük: a Radetzky-Marsch így keveredett az Azzurróval, egy helyi bőrnadrágos férfitánccsoport tapsolós-combcsapkodós produkciójába pedig a kánkánt csempészték be, alighanem a díszvendég, „Franciaország leendő első elnöknője”, azaz a Front National élén álló Marine Le Pen legnagyobb ámulatára.
