A fazon a sarki pubból, aki kiborította fél Európát

Honnan jött és hová tart söröskorsóval a kezében Nigel Farage, a brit politika imposztora? Portré.

Meggyőzött pár millió szavazót arról, hogy az Egyesült Királyságnak ki kell lépnie az Európai Unióból, majd „dolga végeztével” egyszerűen bejelentette lemondását az általa sikeressé tett párt éléről.

Hogy úgy mondjuk, Nigel Farage (ejtsd: ferázs) angolosan távozott (vagy távozni készül), de esetében ez a kijelentés minden bizonnyal dicséretnek számítana, hiszen annak a vidéki Angliának a hőse, ahol minden nagyon angol, és amelyik leginkább szelíd tájairól, sövényeiről, takaros házairól, hátsó útjairól és Winston Churchillről ismeretes. No meg arról, hogy teljes valójában gyaníthatóan sosem létezett, de eltűnését, lenyelését nagyon is valóságosként éli meg manapság nem kevés brit választó.

Ez a vidéki Anglia teljes valószínűtlenségében áll most előttünk, afféle XXI. századi hobbitföldeként a globalizmus szorításában, amelynek lakóit Nigel Farage-nak sikerült leginkább megszólítania, és félelmeiknek hangot adnia. Messze nem csak ez volt az oka, de ez is jócskán benne volt, hogy a távozáspárti szavazatok a brit népszavazáson többségbe kerülhettek.

És Nigel Farage egyben a londoni City hőse is: ő a thatcheri konzervatív-neoliberális forradalom egykori ifjú titánja, aki alaposat odasózott most a folyton szabályozással bíbelődő Brüsszelnek. De ne szaladjunk ennyire előre.

Van, aki csodálatra méltónak, míg mások undort keltőnek találják, de a legtöbben valószínűleg egyszerűen nem tudnak kiigazodni Nigel Farage-on.

Annyit bizonyosan tudni lehet róla, hogy nehéz lépést tartani az általa legurított pintekkel a pubokban, ha valaki rendszeres társasági életet kívánna élni vele. Ahogy ezt a The Daily Telegraphban a titkot felfejteni próbáló Martin Durkin, aki hat hónapot töltött azzal, hogy dokumentumfilmet forgasson róla, megjegyezte:

„Igen, elég sokat iszik; igen, kitűnő társaság; igen, afféle lókötő; és nem, egyáltalán nem arra született, hogy politikusnak álljon. Ez utóbbi, gyaníthatóan, magyarázatot ad arra is, hogy miért ilyen rendkívül népszerű.”

Cigarettázik, iszik, pubba jár, ahogy megannyi brit, és a dohányzást tiltó törvényeket nyíltan hülyeségnek tartja – ahogy megannyi brit.

Az idén 52 éves politikus egy bróker fiaként látta meg a napvilágot a kentbeli Downe-ban, és a mai napig ugyanott él, a szülei házától mindössze egy saroknyira. A közeli George and Dragon nevű kocsmának immáron harminc éve a törzsvendége. Akik ismerik, azt állítják, szemben az olyan magas rangú politikusokkal mint David Cameron vagy Ed Milliband, ő valóban találkozik hétköznapi emberekkel. És beszélgetni is tud velük.

Ez a szokása valószínűleg komoly előnyt jelenthetett neki egy olyan politikai kampányban, amely arról igyekezett meggyőzni a választókat: az elit már nem hallja a nép hangját, és elszakadt a valóságtól.

Hogy mennyire volt gyerekkora idillinek nevezhető, arról nehéz ítéletet mondani: miközben neveltetését saját maga is példásnak írja le, azt sem titkolja, hogy a családfő alkoholizmussal küzdött, és amikor Nigel ötéves volt, otthagyta a családot. (Apjáról ennek ellenére szeretettel beszél, aminek az is oka, hogy az Anonim Alkoholisták segítségével – amely szervezetet Farage a penicillin mellett az emberiség egyik legnagyobb találmányának írja le könyvében – kigyógyult betegségéből.) A viszontagságokat a gyerekek elől elfedő édesanya pedig elvált (ami szokatlan és némi megbélyegzést maga után vonó fordulatnak számított akkoriban a középosztálybeli Angliában), és feleségül ment egy helyi üzletemberhez.

Farage politikai karrierje viszonylag korán indult: mindössze 14 éves volt, amikor csatlakozott a konzervatív párthoz. Keith Joseph, a thatcherizmus ideológiai megalapozója látogatott el Nigel középiskolájába, és a fiút azonnal lenyűgözte – a New York Times portréjának szóhasználata szerint – „a szabadpiacokba vetett hit felélesztésének protoapostola”.

Talán nem lényegtelen, mi is volt pontosan ez a tanintézmény. Nigel Farage a londoni Dulwich College-ben diákoskodott, amely patinás és fizetős fiúiskola, és több ismert személyiség mellett a meglehetősen angol P. G. Woodehouse, valamint a történelmi regényei révén ismertté vált, szintén eléggé brit C. S. Forester (James Bond előtt az ő tengerészkapitánya, Horatio Hornblower volt a legismertebb brit szuperhős) alma matere is.

Nigel Farage Keith Joseph „prédikációja” mellett itt gyűjtötte be valószínűsíthetően az egész politikai pályafutására kiható olvasmányélményét is, amikor is megismerkedett John Stuart Mill A szabadságról című művével, amely nyilvánvalóan meghatározta gondolkodását arról, hogy az állam mibe szóljon bele és mibe ne (lehetőleg semmibe).

A New York Times imént idézett portréja szerint amúgy, saját elmondása alapján, az iskolában hangoskodó és idegesítő fiú volt, és egy nemrég előkerült levél szerint amikor Farage-t diákprefektussá választották, akkor az egyik tanára írásban tiltakozott a fiú bántóan közönséges jobboldali nézetei miatt.

Farage a középiskola után nem ment egyetemre, sosem tanult tovább. Ehelyett rögtön a londoni Cityben próbált szerencsét, és apjához hasonlóan szintén brókerként kezdett el dolgozni, méghozzá a londoni fémtőzsdén.

Mielőtt ezt valami lényegtelen kitérőnek tekintenénk politikai pályafutása szempontjából, egyrészt szögezzük le, hogy a következő két évtizedben erről szól majd az élete, másrészt idézzük ismét a Daily Telegraphból Martin Durkint:

„[Ez azt jelenti,] nemhogy nem szippantotta be a balra tendáló, a nagy államért rajongó [egyetemi] értelmiség, de épp akkor ugrott fejest a kereskedésbe, amikor Thatcher asszony teljes lendületben volt, és éppen lebontotta az összetartó kollégiumi szobatársak hálózatát a Cityben.”

A dereguláció, a liberalizáció tehát elérte a Cityt is, amely így a meglehetősen osztálytudatos angol társadalomban is megnyílt a feltörekvő, akár munkásosztálybeli fiatalok előtt (is). Miközben a bányászok az ország más részein sztrájkoltak, és összecsaptak Thatcher rendőreivel, a bankvilágban is kitört a forradalom. De ez egészen más volt, mint a szakszervezetek végvári küzdelme a már halálra ítélt ipari ágazatokért. A Cityben a jövő embere született meg a nyolcvanas években: a globalizációból hasznot kovácsoló, feltörekvő bróker. Megannyi Gordon Gekko.

Nem, Farage nem volt munkásosztálybeli fiatal, de igazán kiváltságos helyzetű ifjú sem. A Telegraph írása szerint ez a meginduló társadalmi mobilitás nagyban alakította Farage nézőpontját is: egyszerre képviseli a lehetőségeivel élő, a nagyok által lenézett hétköznapi, középosztálybeli, kenti polgárt, illetve a globális kereskedőt, aki nemcsak a szabadságban, a John Stuart Mill által megénekelt visszaszorított államban hisz, hanem Milton Friedman ideájában is, amely az államot az üzleti világból is száműzni szeretné.

Ha valaki kíváncsi, milyen volt ez a világ, első kézből olvashat róla Nigel Farage Szabadon repülni (Flying Free) című művében – a könyv az Amazonon megrendelhető, szemfülesebbek torrentről is lehúzhatják, persze csak a korlátlan szabadság nevében. Az idevágó fejezetben Farage őszintén ír arról, hogy miféle gladiátorkultúrában töltötte fiatalságát, amelyet a munkamánia, a napi egy-két óra alvás mellett a cigarettafüst, a mértéktelen ivászat, a nők hajszolása és a gyors sportkocsik iránti rajongás jellemzett. (És mint ahogy Farage bevallja, nem egy barátja végezte idő előtt koporsóban az önpusztító életmód miatt.)

Első napjáról így ír:

„1982. szeptember 1-jén belépdeltem a Maclaine Watsonba, ledobtam az öltönyzakómat, és kitettem az asztalomra két csomag Rothmanst és egy aranytollat.

– Hm – mondta egy mellettem ülő kolléga elismerően. – Jó kezdés!”

Talán nem véletlen, hogy Farage könyvében megjegyzi, a Maclaine Watson ekkoriban már annak az amerikai cégnek a tulajdonában volt, amelynek szlogenje („Merészség nélkül nincs dicsőség”) az 1987-es Wall Street című amerikai film „nem annyira fiktív”, rámenős, pénzéhes, mindenkin átgázoló Gekkóját ihlette.

Szabad élet, szabad madár, szabad kereskedés a Cityben – lehetőleg a balos brüsszeli eurokraták beleszólása nélkül. Így boronálódik össze valószínűtlen eleggyé az angol vidéken felnövő Farage Thatcher világméretű neoliberális gazdaságpolitikai forradalmával.

És Farage ragaszkodik is ahhoz, hogy ez a két évtized a Cityben, a brutális, politikailag inkorrekt macsókultúra, ahogy a brit Daily Expressnek fogalmazott, kikerekítette jellemét. Vallja: a való világgal való közvetlen kapcsolata – ahol oda kellett mondani, hogy az embert észrevegyék – nagy előnyt jelentett később azokkal a politikusokkal szemben, akik egyetem után egyből a Westminsterbe (a londoni közigazgatási és politikai negyed) mentek, és mindenféle élettapasztalat nélkül léptek a pályára. (Ez a meggyőződése amúgy a brit népszavazás utáni első brüsszeli beszédében is visszaköszön, amikor az EU-képviselők szemébe vágta: sosem volt rendes állásuk. Hogy a baloldali eurohonatyák mennyire tartják tisztességesnek Farage alkuszi munkáját, és mennyire létezik közöttük eleve áthidalhatatlan szociokulturális szakadék, arról persze szintén lehetne írni, de ez a cikk nem róluk szól.)

Nigel Farage politikai nézetei ezt leszámítva valószínűleg épp annyira változhattak az idők során, mint lakhelye. 1989-ben, 25 évesen például csak azért szavazott az európai választásokon az amúgy ott meglepően jól szerepelő brit zöldekre, mert akkor ez a párt „észszerűen euroszkeptikus” álláspontot fogalmazott meg. Ma már gyaníthatóan nem támogatná a zöldeket, akik szélerőműveikkel vagy éppen a tervezett nagy sebességű vasúttal teleszemetelik az angol tájat, a meghitt vidék lankáit, sövényeit és gyepét.

A politikus üzenete egyszerű és következetes. Lényege ez: a szabad és büszke Anglia elvesztette függetlenségét, és átengedte az irányítást a brüsszeli bürokratáknak. Eközben az országot ellepték a kelet-európai bevándorlók, akik elveszik a helyiek lehetőségeit, és felforgatják a megszokott és szeretett brit mindennapokat.

A brit mindennapokat, amelyek nem a felvilágosodás központilag kiötlött eszméinek előírásai, hanem a gyakorlat kiérlelte tapasztalat, a pragmatikum és az észszerűség jegyében telnek. Különösen tanulságos, hogy Farage könyvében többször előkerül a hagyományos angolszász mértékegységek védelme, mint amelyet a gyakorlat érlelt ki tökéletes rendszerré, szemben a Napóleon bürokratái által megalkotott tízes számrendszerrel, amelyben persze „a mentálisan sérültek” könnyebbnek találhatják a számolást, hiszen tudják hozzá használni az ujjaikat és szükség esetén a lábujjaikat is.

A konzervatív pártot azután hagyta faképnél 1992-ben, hogy a miniszterelnök aláírta az Európai Unió tagjai közt szorosabb kapcsolatot szorgalmazó maastrichti egyezményt. Egy évvel később többedmagával Antiföderalista Liga néven megalakította a későbbi UKIP-et, amelynek élére – durva belháborúk után – végül 2006-ban, Roger Knapman helyére választották meg.

A UKIP történetét és Nigel Farage politikai pályafutását nézve fontos hangsúlyozni, hogy a parlamenti mandátumok tekintetében sem a párt, sem Farage nemigen tudott labdába rúgni. Hiába szerepelt a UKIP jól a helyhatósági megméretéseken és kitűnően az uniós választásokon, a brit választási rendszer sajátosságai miatt sikerét nem tudta otthoni parlamenti képviselői helyekben realizálni. Bár a 2015-ös választáson a harmadik legerősebb pártként a szavazatok 12,6 százalékát gyűjtötte be, mivel támogatottsága földrajzi értelemben eléggé szétterül (sok helyen szavaztak rá kevesen), ez csak egyetlenegy UKIP-es mandátumot jelentett a képviselőházban. (A felsőházban is csak három, pártjából dezertált tag képviseli a UKIP-et.)

A konzervatív alakulatot vezető David Cameronnal már korán éles konfliktusai voltak Nigel Farage-nak, Cameron ugyanis a UKIP-ről úgy nyilatkozott, hogy a párt bolondok és rejtőzködő rasszisták gyülekezete. Cameronnak minden oka megvolt arra, hogy Farage-t ostorozza, a függetlenségi párt ugyanis meglehetősen nagy népszerűségnek örvendett a konzervatív párt jobbszélén, Farage pedig különösen kedvelt volt a toryk lázadó parlamenti képviselői között, akik nyíltan szembementek Cameronnal. Páran még át is léptek a UKIP-be.

Tulajdonképpen az egész brexites népszavazás célja Cameron részéről az volt, hogy a toryk belső ellenzékét lenyugtassa, és egyben tartsa a UKIP felé kacsingató jobbszárnyat. A referendum kiírása csak abban esetben volt amúgy is lehetséges, ha a toryk abszolút többséget szereznek a következő parlamentben a 2015-ös választáson. De még a New York Times 2014-es portréja is úgy fogalmazott: „ez nem tűnik túl valószínűnek jelenleg”.

A Times helyzetértékelése, másokéval egyetemben, némileg pontatlan volt: a toryk többséget szereztek, és a brexitbomba élesedett.

Maga Farage hiába próbált többször is, szintén nem tudott győzni parlamenti választáson, így maradt számára az uniós parlament és a pártvezetés. Hogy hányszor és mikor mondott le elnöki posztjáról, vagy jelentette be visszavonulását az európai politikától, nem reménytelenül bonyolult, de nehezen követhető történet, itt nem részleteznénk. Talán elég annyit említeni: Farage 2009-ig vezette a UKIP-et, majd ismét visszatért a párt élére a 2010-es választások után, 2015-ben lemondott, majd néhány nappal később visszavonta lemondását, hogy a brexit melletti kampány élére álljon. Az Európai Parlamentbe egyébként először 1999-ben került be Délkelet-Anglia képviseletében, s azóta belülről bomlasztja a csillagokkal szegett bürokratikus rendszert.

Mi hát sikerének titka? A kocsmajáró, politikailag maximálisan inkorrekt politikus tökéletes alternatívát kínált személyiségével azoknak, akik az uniós bürokraták stílusát elutasították, vagy Anglia romlásának okát a külső veszedelemnek, illetve a megszokottat felrúgó külföldiek betelepülésének tudták be. 2010-ben például Farage néhány hónappal az európai parlamenti választások előtt Herman van Rompuyjel, az Európai Tanács akkori elnökével közölte: körülbelül annyira tartja karizmatikusnak, mint egy nedves rongyot, megjelenésében pedig szerinte leginkább egy alacsony beosztású banki alkalmazottra hasonlít. Ez nyilvánvalóan tetszést aratott a brüsszeli történéseket egyre gyanakvóbban méregető szavazók körében.

Farage vonzereje szókimondó természetében is rejlik, s azok is nagyszerű szónoknak tartják és szeretik hallgatni, akik egyébként magával az üzenetével nem értenek egyet.

Élete és karrierje is tele van ellentmondásokkal: gyűlöli az Európai Uniót, de szereti Európát. Martin Durkin leírja, az euroszkeptikus uniós képviselő azért utazik rendszerint meglehetősen időigényesen inkább gépkocsival Strasbourgba, mert történelemrajongóként útközben így meg tud állni az első világháborús harctereken.

A két világháború történelmi öröksége hangsúlyosan meg is jelenik Farage politikai üzeneteiben, és ez nem véletlen: választói leginkább a 40-es, 50-es évek Nagy-Britanniájában születtek. Ahogy Durkin fogalmaz: „amikor a briteket Robertnek vagy Elisabethnek hívták, és a külföldiek külföldön éltek”. Az igaz, ők a háborút már csak szüleik történetei alapján ismerik, de még közvetlen élményük volt az utána következő békében lassan kimúló birodalom és a régi Anglia ködbe veszése. Jellemző például az a jelenet, amelyet a New York Times 2014-ben született Farage-portréja említ: amikor a UKIP politikusa az Európai Parlamentbe való újraválasztásáért kampányolt Bathban, a vidéki Anglia egyik ékszerdobozának számító fürdővárosban, hallgatóságának idézett egy 92 éves, volt második világháborús bombázópilóta leveléből az egyre fokozódó politikai támadásokkal kapcsolatban. „Nigel, a légelhárítás akkor indul be igazán, amikor a célpont közelébe érsz!” – írta a veterán.

Érthető így az is, hogy Winston Churchill központi szerepet játszik Farage politikai üzeneteiben (a település, Chartwell, ahol Churchill otthona is található, nincs messze Downe-tól), hiszen Churchill Angliája az, amivel választói azonosulni tudnak. Ez az a haza a magasban, amely választóinak képzeletében nagyon is pontosan körvonalazható. A New York Times írása is megjegyzi: „ahogy előtte Ronald Reagan és Benjámín Netanjáhú, Farage semmit sem élvez jobban, mint Churchill portréja előtt fényképezkedni”. A cikk később meglehetős rosszmájúsággal szövi bele a bombázópilótákat a történetbe:

„»Amikor először beszéltem a UKIP-gyűléseken – mondta nekem Farage mosolyogva – a közönség soraiban ülő fickók fele a Bombázó Parancsnokság nyakkendőjét viselte [ami a háborús veteránok jellegzetes ruhadarabja].«

Nem kétséges, ezek a bátor, idős férfiak vágyakozva gondolnak vissza azokra a napokra, amikor euroszkepticizmusukat erőteljesebb módon tudták kifejezésre juttatni Hamburg vagy Berlin felperzselésével.”

A régi harcterek nézegetése mellett Farage hobbijai közt megtalálható a horgászat, a krikett, a vörösbor, és rajongója a Dad’s Army nevű, a második világháború idején játszódó, eredetileg 1968 és 1977 közt bemutatott sorozatnak is. A tévészéria egy önkéntes alakulat hétköznapjait mutatja be, amelynek tagjai előrehaladott koruk vagy más körülmények miatt hadi szolgálatra egyébként teljesen alkalmatlanok. Amikor 2014-ben bejelentették, hogy a sorozatból filmet készítenek, Jonathan Freedland, a Guardian publicistája egyenesen azt javasolta, adják Farage-nak a dicsőségében megkopott Angliát jelképező, grandiózus terveket szövő, de képességei folytán állandóan kudarcot valló Mainwaring százados szerepét. Freedland szerint ugyanis Nigel Farage ugyanúgy látja Angliát, mint Mainwaring: egy büszke országként, amely az egész világgal dacol.

Azt viszont már kevésbé szokták vicceskedve megemlíteni, hogy Farage mindezek ellenére egyáltalán nem háborúpárti, és gyakorta bírálja az Egyesült Királyság szerepvállalását például a Közel-Keleten.

A UKIP-et egyébiránt épp választói miatt gyakran vádolják rasszizmussal (ahogy említettük, David Cameron is), amely bélyeg ellen a párt hangosan és rendszeresen tiltakozik, és igyekszik bagatellizálni, ha ilyesmin éri politikusait vagy támogatóit a sajtó („néhány szamárság a Twitteren pár pint sör után” – fogalmazott Farage az amerikai liberális lapnak).

Újabb ellentmondás: a migráció megállításáért harcoló és az angolok állásaiért rettegő férfi sokáig dolgozott egy francia cégnek, jelenlegi felesége pedig, akitől két lánya is született, német.

Első felesége ápolónő volt, akivel egy igen súlyos baleset nyomán találkozott. Húszas évei elején ugyanis a kentbeli Orpingtonban a kocsmából hazafelé menet elütötte egy autó, és az orvosok attól tartottak, ha megmarad is, valószínűleg az egyik lábát le kell majd vágni. Végül erre nem került sor, viszont ápolónőjét, Grainne Hayest feleségül vette, és két fiuk is született.

Az autóbaleset nem az egyetlen alkalom volt, hogy Farage közel került a halálhoz. Nem sokkal később ugyanis hererákot diagnosztizáltak nála, a betegségből azonban sikeresen felgyógyult.

2010-ben lezuhant egy kisrepülőgéppel, amely a UKIP hirdetését húzta maga után. Nemcsak túlélte a balesetet, de a roncsokból kikecmergő figura vált a védjegyévé.

Különös karakter: olyan, mintha egy burleszkfilm mindig feltámadó hőse lenne, akit az élet drámái épp annyira érintenek meg, mint egy felnőni képtelen, örök kamaszt Dulwichból, aki bizonytalanságát nagy szájával leplezi. A legelképesztőbb helyzeten is egy söröskorsóval a kezében sétál át, infantilis vigyorral az arcán, ami csak azoknak sajátja, akik vagy nem fognak fel semmit az élet nagy dolgaiból, vagy nagyon is felfognak belőle, csak nem hagyják magukat zavartatni miatta.

Kritikusai szerint a politikus valójában rettenetes ember, akit azonban a média túlságosan szeret, nem utolsósorban azért, mert jó társaságnak számít. Ez pedig veszélyes elegy, megnyerő stílusban ugyanis teljes képtelenségeket is vonzóan lehet előadni, ami tömegpolitikává transzmutálódva kiszámíthatatlan irányba lökheti Britanniát.

A nagy kérdés most az: merre tovább? Van-e még hely a brit politikában Nigel Farage számára? Sokak megrökönyödésére a távozáspárti szavazatok győzelmét követően Farage bejelentette visszavonulását a UKIP éléről, mert ő inkább most már a saját életével foglalkozna, amire az utóbbi években nem sok ideje maradt. (Az előzményeket tekintve egyáltalán nem lehetünk abban biztosak, hogy egy hónap múlva nem gondolja majd megint másképp.)

A politikus leköszönő beszédében jelezte, hogy mindaddig folytatja képviselői munkáját az Európai Parlamentben, amíg az Egyesült Királyság ki nem lép hivatalosan az Európai Unióból. Majd hozzátette, hogy bízik abban, ez minél előbb meg fog történni. A lemondásáról szóló hírhez Dara O’Brian humorista a Twitteren hozzáfűzte: furamód nem látja a nyomát annak Farage nyilatkozatában, hogy a politikus kész lenne feladni azt az évi több mint nyolcvanezer fontot, amelyet brüsszeli munkájáért kap.

Azt már mi tesszük hozzá: nincs ebben az ellentmondásban semmi új és semmi meglepő, ha felidézzük, mekkora vihart kavart, amikor 2009-ben a baloldali Observer hírt adott arról, hogy Farage azzal dicsekedett, ő és stábja már kétmillió fontnyi költségtérítést vett fel az évi 64 ezer fontos fizetésén felül az Európai Unió parlamentjétől.

Ez pedig nem kis teljesítmény. Az ellenség saját pénzéből háborút folytatni ellene, majd a légelhárítási tűz ellenére nemcsak közel kerülni a célhoz, hanem le is dobni a bombát: ez már valami. Otthagyni az egészet, hogy a romeltakarítással mások vesződjenek: ez pedig az lehet, amit a politikai sznobizmus stílusként emleget.

Hogy a romok alatt kik maradtak, majd kiderül.

Well done, Nigel!

###HIRDETES###