Hogy lesz ebből európai hadsereg?

Addig felesleges uniós haderőről álmodni, amíg a sajátunkra sem áldozunk elég pénzt.

Bár Orbán Viktor a hétvégén a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban tartott előadásán hitet tett egy közös európai hadsereg kialakítása mellett, az utóbbi évtizedben gyakorlatilag minden európai uniós tagállam csökkentette a védelmi kiadásait, a britek folyamatosan ellenálltak a „közösködésnek”, és ugyan 2003 óta vannak humanitárius céllal bevethető uniós harccsoportok, ezeket sem használjuk ki – és ez még csak néhány a számos probléma közül.

Korábban egyébként már Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke is a közösségi szintű haderő szükségességéről beszélt, mondván, így Európa képes lenne hatékonyan fellépni egy tagállamát vagy egy szomszédos országot fenyegető veszély ellen. Ez a lépés „Oroszország számára is egyértelművé tenné, hogy komolyan vesszük az Európai Unió értékeinek védelmét” – mondta Juncker tavaly tavasszal.

Jelenleg ugyanakkor még számos korlátja van a közös uniós védelempolitikának. A lisszaboni szerződés a közös térség történetében első alkalommal tartalmazott kölcsönös segítségnyújtási klauzulát, vagyis ha bármely tagállam fegyveres agresszió áldozata lesz, számíthat a többi tagállam segítségére. Ennek ellenére kikötötték, hogy a rendelkezés nem befolyásolhatja a tagállamok biztonság- és védelmi politikáját, különösen, ha azok semlegesek, ráadásul nem lehet hatással a NATO felé tett kötelezettségvállalásokra sem.

Nincs közös európai védelmi költségvetés, Brüsszel nem költ ilyen célra, ráadásul a 2003-ban létrehozott, humanitárius veszély esetén külföldön beavatkozni hivatott európai uniós harccsoportok is kormányközi egyeztetések alapján működnek.

Wagner Péter, a Külügyi és Külgazdasági Intézet biztonságpolitikai szakértője szerint a közös hadsereg elsősorban politikai projekt: ha volna politikai szándék és a politikusok adnának rá pénzt, a katonáknak nem okozna gondot felállítani. A tervek megvalósításában mindenekelőtt Németországnak és Franciaországnak van döntő szerepe, akik mindig is a szorosabb együttműködés hívei voltak ezen a területen. A németek most is hajlanak a dologra, ezt már többször is világossá tették. Ez azért is fontos, mert az Európai Unióban nincs olyan vezérállam, mint amilyen a NATO esetében az Egyesült Államok, ami tovább bonyolítja a haderő létrehozását. A németek esetén viszont a hadsereg külhoni bevetésének komoly alkotmányos akadályai vannak, Berlin csapatait határain túlra csak ENSZ-felhatalmazással küldheti.

Wagner ugyanakkor elmondta azt is, hogy mielőtt Európa bármiféle haderő kialakításába belekezd, világosan meg kell fogalmazni, hogy milyen célokra, feladatokra akarja majd használni. Szóba jöhetnek csak védelmi célok, de békefenntartás, humanitárius segítségnyújtás vagy akár támadó műveletek is. A következő lépés az ehhez szükséges katonai struktúra kialakítása, a képességek hozzárendelése, a hiányzó kompetenciák megszerzése és az irányításai rendszer kialakítása. „Persze a legfontosabb kérdés, hogy miből? Ki finanszírozná ez közös hadsereget és mennyi pénzt szánnának rá a tagországok?”

Magyarország az 1,01-es mutatójával a 27 NATO-tagországból a 22. helyet foglalja el Kanada, Szlovénia, Spanyolország, Belgium, Luxemburg, valamint az állandó hadsereggel nem rendelkező Izland előtt.

Korábban az Egyesült Államok, és ami talán még fontosabb, az Európai Unió tagjaként az Egyesült Királyság is keresztbe feküdt a projektnek, ugyanis az új szervezet megkérdőjelezhetné a NATO szerepét az európai biztonság szavatolásában. Az észak-atlanti szövetség egyébként azt várja tagjaitól, hogy azok éves GDP-jük két százalékát költsék védelmi célokra, ezt viszont – noha 2014-ben minden ország vállalta, hogy fokozatosan növeli költségvetését – öt tag kivételével senki nem teljesíti jelenleg. Az elmúlt években az európai védelmi erőfeszítések tesztje egy új katonai műveleti központ felállítása lehetett volna, de London vétója miatt ez sem történt meg.

Noha mára már az Egyesült Államok sem ellenzi a projektet, közös katonai erőt nem célszerű létrehozni az európai határok védelmére, hiszen egyrészt aránytalanul drága lenne egy ilyen feladatra, másrészt a nemzetállami honvédelemnél nem is tudna hatékonyabb munkát végezni. A migrációs hullám megállításának egyébként alapvetően belügyi feladatnak kellene lennie, a katonák ma azért vannak Magyarország déli határán, mert kevés a rendőr.

További gondot jelent, hogy a briteken és a franciákon kívül egyetlen uniós államnak sincsenek meg a szükséges felszerelései ahhoz, hogy más kontinensen önerőből partra szálljon és ott békefenntartó feladatokat lásson el. Reálisabbnak látszik először olyan dolgok megvalósítása, amiről a lisszaboni szerződés is rendelkezik, például a petersbergi típusú – vagyis humanitárius és mentéssel kapcsolatos, békefenntartó, valamint válságkezelési – műveletek kiszélesítését. Egyébként éppen a távoli krízisek lecsendesítéséhez szükséges eszközök hiánya az egyik oka, hogy nem használjuk ki a 2003-ban létrehozott európai uniós harccsoportokat sem.

Oroszországgal szemben sem lenne célszerű európai hadsereget létrehozni, hiszen egyrészt nem sokat érne a keleti óriással szemben, másrészt a közös védelemre már ott van a NATO is. A szövetséges országok a NATO-készenléti egységeikbe egyébként is rengeteg pénzt fektettek már, ezért sem lenne célszerű ezt most megkétszerezni.

„Egész Európában alulfinanszírozott a honvédség, nincs elég katona, akik meg vannak, azoknak rengeteg helyen kellene egyszerre jelen lenniük” – mondja Wagner. Szerinte az lenne célravezető, ha fejlesztenék a már említett uniós harccsoportokat, frissítenék, az új kihívásoknak megfelelően alakítanák át azok mandátumát, valamint előrelépnének a közös műveleti központ kialakítása terén.