Orosz érából a Nyugat perifériáján

A hintapolitika lehetőségének megszűnésével köztes állapotban rekedhet meg Ukrajna és Moldova.

Moldova sokkal inkább mutatja a közép-európai átalakulás jeleit. A nehézgépipar lényegében az úgynevezett Dnyeszteren Túli Köztársaságban maradt, az utóbbi időben azonban egyre több nyugat-európai cég helyezte ki ide a termelést. „Rájöttek arra, hogy nem a munkaerőt kell elhozni, hanem a termelést kell kihelyezni Moldovába” – mondja a szakértő, megjegyezve, hogy míg a munkaerő árát tekintve magyar–nyugati relációban 1:3, addig moldáv viszonylatban 1:7 az arány, ami jelentős mértékben kompenzálja az egyéb intézményi kockázatokat. Ezzel magyarázható, hogy az Európai Unió egyre nagyobb teret nyer ebben a térségben, amit jól mutat egyre növekvő aránya a moldáv kivitelben. Az elemző hasonló trendeket lát az energetikában, s érezhető az előrelépés az energiahatékonyság területén, s mindinkább nyugatról próbálják venni nemcsak az áramot, de már a gázt is. Deák András szerint azt egyelőre nem lehet megmondani, hogy ebből valós felzárkózás lesz-e, valami azonban kétségkívül megindult, s a három ország közül Moldova jövője tűnik a legígéretesebbnek.

Ukrajna már csak súlyánál fogva meghatározó e térségben, az elmúlt évtized gazdaságpolitikája azonban rendkívül csapongó volt, amelynek a következményei pusztítóak. Azok az ágazatok, amelyek Oroszországra voltak utalva, nagyrészt halálra vannak ítélve. Az elemző szerint ennek az okai nem csak politikaiak. A kedvezmények hiánya, a Belarusz esetében Moszkva részéről meglévő politikai jószándék hiánya bár fontos szerepet játszanak, de a fő tényező, az orosz stagnálás és az oda irányuló export versenyképtelensége más piacokon. A Szovjetunió felbomlásának időszakában még meglévő tudás és technológia mára elavult, így nem véletlen, hogy itt zuhant a legmeredekebben – 14-ről már 2013-ban is 9 százalékra – a GDP-hez mérten a gépipar aránya, azóta pedig egyes szegmensekben több mint 50 százalékos a visszaesés. De eltűnőben van a vegyipar, a műtrágyagyártás például harmadára csökkent, s általában véve is kínlódik az energetikai szektor. „Ukrajna most még a posztszovjet recesszió második hullámát éli át, amikor kicsit újraélve a 90-es éveket, teljes iparágak fognak eltűnni” – írja le a helyzetet a szakértő, hozzátéve, egyáltalán nem biztos, hogy a romokból az Európai Unió piacán versenyképes cégek nőnek ki, így a szabad kereskedelem hozadéka is erősen kérdéses.

Ha a magyar átalakulást vesszük alapnak, akkor Belarusz esetében még valahol a 90-es évek elején tartunk. Nagy, tőkehiányos állami holdingok vannak, amelyek komoly és egyre növekvő állami szubvenciók nélkül nem húzhatják soká. Itt a 80-as évek végének közép-európai tapasztalatára van szükség, ám az átmenet esélyei a megváltozott világgazdasági környezet miatt ma sokkal rosszabbak, mint voltak anno a 90-es évek elején Közép-Európában. Moldova ezzel szemben a 2000-es évek régióbeli tapasztalatából tanulhat, míg Ukrajna esetében differenciálni kell, hiszen a különböző szektorok helyzete alapvetően eltérő. Ukrajna nem nagyon követi a közép-európai történetet, ám ha mégis párhuzamot akarunk vonni, akkor a 90-es évek második felére érdemes figyelnie, amikor egyes iparágak hanyatlását kezelni kell, de ezzel párhuzamosan meg kell teremteni az új növekedés alapjait. Ez régiónkban automatikus volt, míg Ukrajnában a végkifejlet egyáltalán nem ilyen egyértelmű.

A kutatás eredményeiből egyértelmű, hogy jelenleg e térségnek, konkrétan Ukrajnának és Moldovának inkább a politikai, nem pedig gazdasági integrációja zajlik, s az egykori Közép-Európával ellentétben a nyugati térben rendkívül periférikus a szerepük. Ahogy Deák András fogalmaz, ez az integrációs folyamat jelen pillanatban egyáltalán nem garantálja az anyagi és gazdasági felzárkózást. Belarusz megmarad az eurázsiai térben, de a jelenlegi gazdasági modelljén változtatnia kell. Lukasenko nagy túlélő, így politikával egy időre kiválthatja a fájdalmas gazdasági reformokat, ám figyelmeztető számára, hogy a gazdasági helyzet ma Belaruszban sokkal súlyosabb, mint bármikor korábban.

A kutató megjegyzi azt is, hogy az Eurázsia Gazdasági Unió e térségben alapvetően a rövid távú szociális békét és a változatlanságot lett volna hivatott biztosítani, ám Oroszországban 2014-ben vége szakadt a dinamikus növekedésnek, ami erre az integrációra is erőteljesen kihat. „Oroszország nem képes húzni ezt a régiót, így az Eurázsiai Gazdasági Unió sem adja meg azokat az impulzusokat, amelyek a hosszú távon a fejlődéshez elengedhetetlenek” – összegez Deák András, egyetértve azzal, hogy a vizsgált régió organikusan az európai térbe sem integrálódik, inkább megreked egyfajta köztes állapotban. „Ezeknek az országoknak az lett volna előnyös, ha nem kell választaniuk a nyugati és a keleti integráció között, s mint jó évtizedig tették, mindkét piacra támaszkodhatnak, húzza őket egyrészről az orosz növekedés, másikról pedig stabilizál az európai tőkebeáramlás. Ez a helyzet ugyan nem igazán ösztönzött reformokra, ám mégiscsak ideálisabb volt. A politika azonban nem tette ezt tovább lehetővé. Ennek a kényelmes állapotnak vége, ezek az országok azonban egyik pólusba sem tudnak majd teljesen integrálódni. A makrostabilizációt átvállalta a Nyugat, s ez meghatározza a kötődést, ezeknek az országoknak azonban ettől nem lesz jobb a helyzetük, hiszen rendkívül periférikus pozícióban kerülnek át nyugatra. A grúz történet látszik reprodukálódni. Tbiliszi is ki tudott szakadni valamennyire az orosz térből, Moszkva közvetlen módon ma már nem tud hatni Grúziára. Oroszország bár meghatározó marad Ukrajna és Moldova számára is, ám nincs visszatérés a 2013 előtti állapothoz” – értékel az elemző.

A putyini vezetés mindezt látja. Tisztában van azzal is, hogy a posztszovjet dezintegráció az elmúlt 16 évben sem állt le, legfeljebb lelassult. Mint arra Deák András felhívja a figyelmet, Moszkva még a dinamikus növekedés mellett is csak e térség egy részét volt képes integrálni. Ukrajna e tekintetben kivétel, a közép-ázsiai régió is elúszóban volt, akárcsak a Kaukázus országai vagy Moldova. Oroszország képtelen volt például a posztszovjet térben folyó külkereskedelemben vagy a tőkebefektetések terén növelni a saját súlyát. „Mit várunk ezek után abban a helyzetben, amikor gazdasági értelemben Oroszország gondokkal küszködik?!” – nyomatékosítja az elemző, levonva azt a következtetést, hogy az eurázsiai integráció a régió több országa számára sem volt igazán vonzó perspektíva. Ezek után Putyinnak a szakértő szerint csak politikai és katonai eszközei maradtak arra, hogy rákényszerítse ezeket az országokat az együttműködésre, vagy elrettentse az alternatívát kínáló szereplőket a térségtől.

Deák András szerint e tekintetben szimbolikus volt, ami Ukrajnában történt. Amikor úgy tűnt, hogy Viktor Janukovics aláírja az EU-val a társulási szerződést, akkor Moszkva emelte a tétet, s Putyin egy 15 milliárd dolláros hitellel, kereskedelmi egyezmények sorával megtámogatott ajánlatot tett Kijev elé. Ezzel Janukovicsnak lényegében felkínálta a 2015-ös választási győzelmet, ám az ukrán társadalom ezt nem fogadta el. A gazdasági integráció modellje ezzel megbukott, s a Kremlnek nem maradt más választása, mint tudomásul venni Ukrajna leválását e térségről vagy más eszközökhöz nyúlni. „Putyin ez utóbbit választotta” – konstatálja Deák András, egyetértve azzal, hogy a Kreml lépéseit kétségkívül elemi biztonságpolitikai érdekek is motiválták. Ukrajna leválása ugyanis gazdasági értelemben Oroszországot nem fekteti meg, amelyre csak ráerősített sértett igazságérzete.