Amikor Kína 1996-ban ratifikálta az UNCLOS-t, az ENSZ Tengerjogi Egyezményét, nyilatkozatot csatolt a dokumentum mellé, amelyben kijelenti, hogy nem ismer el semmiféle utólagos vitarendezési eljárást az egyezményhez kapcsolódóan, Peking így most erre hivatkozva tagadhatja meg a dél-kínai-tengeri szigetekkel kapcsolatos törvényszéki állásfoglalás végrehajtását.
Ismert, a Fülöp-szigetek korábban a tengerjogi egyezményre hivatkozva kérte a hágai Állandó Választottbíróság segítségét, mondván Kína nemzetközi jogot sért, amikor ellenőrzést gyakorol olyan szigetek és zátonyok felett, melyek a szabályok értelmében már a Fülöp-szigetek felségvizein találhatóak. Kína ugyanakkor már korábban is jelezte, hogy bármi is legyen a hágai ítélet, azt magára nézve nem fogadja el, Peking szerint ugyanis a törvényszéknek nincs joghatósága ebben az esetben, szuverenitást és tengeri határokat érintő kérdésben a hágai intézménynek nincs hatásköre állást foglalni – állítják.
A jogi eljárást egyébként nem maga az Állandó Választottbíróság, hanem a hágai törvényszék titkárságának segítségével működő független bírói testület folytatta le. A múlt heti ítéletben, ahogy azt várni lehetett, a bírák végül a Fülöp-szigeteknek adtak igazat. Határozatukban kimondták, hogy Kínának nincs történelmi joga a dél-kínai-tengeri területekhez, és így ahhoz sem, hogy igényt tartson az ott található nyersanyagok kitermelésére. Szerintük ráadásul Peking megsértette Fülöp-szigetek szuverenitását azzal, hogy a szigetországhoz közeli zátonyokon terjeszkedik.
Azóta jól látható, hogy míg a Fülöp-szigetek, és Kína más ellenlábasai az ítélet betartását akarják elérni, Kína nem is az ítélet tartalmával foglalkozik, hanem élből elutasítja, hogy a törvényszéknek joga lenne beleszólni a vitába – mondta el lapunknak Lattmann Tamás nemzetközi jogász. Kína most a már említett UNCLOS-hoz csatolt nyilatkozatára hivatkozva tekinti semmisnek a bírói döntést, amit riválisai hiába tartanak jogszerűtlennek, mivel Kínának 1996-ban valóban volt jogi lehetősége kizárni az utólagos vitarendezés lehetőségét.
Az már más kérdés, ahogy a szakértők rámutattak: Kína érvelése, miszerint történelmi joguk van az általuk felügyelt szigetek és zátonyok birtoklására – hiszen azokat régóta a kínaiak birtokolják –, igencsak sántít. Ezek a földterületetek ugyanis a 20. század előtt emberi életre alkalmatlanok voltak: többségükön sem építőanyag, sem ivóvíz nem található. Most Kína mégis erre hivatkozva tartja őket ellenőrzés alatt, valamint termeli ki az ott található nyersanyagokat, sőt, több új mesterséges szigetet is létrehoztak a vitatott jogállású területen.
Az ügy jogilag azért is nagyon érdekes, mert az Állandó Választottbíróság munkája általában a konszenzuson alapul, tág lehetősége van például a bírói testület tagjainak (vagyis akik a konkrét ügyben döntenek) összeválogatására is, éppen ezért ritka, hogy bárki is megtagadná egy ítélet végrehajtását. Csakhogy Kína, mivel nem ismerte el a testület joghatóságát, eleve részt sem vett a testület munkájában.
A másik, hágai székhelyű törvényszék, a Nemzetközi Bíróság történelméből viszont több olyan ügyet is lehet találni, ahol az egyik fél a kínaiakhoz hasonlóan viselkedett. Az Egyesült Államokat például Nicaragua perelte be 1984-ben, mondván Washington támogatta a közép-amerikai államban ügyködő kormányellenes erőket, valamint elaknásította az ország kikötőit. Hága végül Nicaragua javára döntött, Washington viszont nem ismerte el Hága joghatóságát, az ügyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vitte, ahol pedig meg is vétózta a nicaraguaiak követeléseit.
Lattmann Tamás még egy esetre hívta fel a figyelmünket: az Egyesült Államok teheráni követségének elfoglalása, és az ott szedett túszok miatt perelte be Iránt, amelyet el is marasztaltak, és amely szintén a törvényszék joghatóságát vitatta. Végül a fagyos viszony ellenére mégiscsak meg tudott állapodni a két ország, ami a nemzetközi jogász szerint jól jelzi, hogy ha a bíróságon nem is lehet mindig célt érni, politikai eszközökkel kialakítható valamilyen konszenzus.
Csakhogy a dél-kínai-tengeri szigetek ügye annyira fontos Kínának, elveszítésük komoly érvágás lenne Peking számára, hogy rövid távon gyakorlatilag elképzelhetetlen a konszenzus, hiába ajánlották fel a Fülöp-szigetekiek még azt is, hogy akár közösen is kitermelhetnék a vitatott területen található nyersanyagokat. Márpedig a kínaiakat meg kellene győzni a siker érdekében, egyszerűen kitessékelni őket a területről nyilvánvalóan nem lehet.
A Dél-kínai-tengeren található szigetek hovatartozása hosszú ideje vitás kérdés a térségben található Brunei, Fülöp-szigetek, Kína, Malajzia, Tajvan és Vietnam között. Kína behatárolt a Dél-kínai-tengeren egy olyan területet, amelyet történelmi hivatkozásokkal követel magának, ezt hívják „kilenc vonalas” területnek, mivel a távol-keleti óriás kilenc (korábban 11) vonallal jelölte ki a térképeken. Az 1947-ben meghúzott határ a tenger 90 százalékát foglalja magába. Fülöp-szigetek érvelése szerint a vitatott jogállású dél-kínai-tengeri területre az UNCLOS szabályait kellene érvényesíteni, Kína 9 vonallal behatárolt területe viszont jócskán „belelóg” abba a térségbe, amely Manila – és immár Hága – szerint is a Fülöp-szigeteknek járna. Úgy tűnik, a hágai döntés hivatalosan érvényteleníti ezt a kínai területi igényt.
Az ügy azért is jelentős, mert a felmérések szerint a vitatott hovatartozású terület kőolajban és más ásványkincsekben gazdag, a legnagyobb földgázlelőhelyek állítólag pont abban a körzetben vannak, amit Peking és Manila is magáénak tekint.
