Ha augusztus, akkor horvát–szerb csetepaté

21 évvel Krajina felszabadítása után idén egymásnak üzengetett a zágrábi és a belgrádi kormány.

Tény, hogy 1991-ben Horvátország lakosságának tizenkét százaléka vallotta magát szerbnek: Krajinában egykoron Mária Terézia telepítette le a szerbeket, akik a dualizmus korában a magyar kormányzat egyik fontos szövetségesei voltak. Mára azonban kevesebb mint öt százaléknyi szerb maradt Horvátországban. Milorad Pupovac, a zágrábi parlament szerb képviselője régóta szorgalmazza, hogy a horvát közélet nézzen szembe győzelmének ezen árnyoldalával is.

Csütörtök este zágrábi pacifista szervezetek felvonulással akartak a háború minden, horvát és szerb áldozatára emlékezni. A belügyminisztérium viszont az utolsó pillanatban betiltotta a rendezvényt. Pár elhunyt katonafiú édesanyja mégis megjelent fekete ruhában, fekete táblákkal, csendben Zágráb főterén. A szélsőjobboldali ellentüntetők nyomdafestéket nem tűrő szavakkal szidalmazták az anyákat, és „cigányoknak”, „kommunistáknak” nevezték őket.

A jugoszláv háborús bűnök feldolgozása helyben nehezen halad: minden érintett nép azt állítja, hogy ő csak védekezett. A háborút mindig „a másik” kezdte. Ha kell, akár évszázadokat mennek vissza a felek: Radovan Karadzić például azzal indokolta a srebrenicai népirtást, hogy egykoron mit tettek az oszmánok a szerbekkel.

Augusztus ötödike kapcsán se sikerült a kölcsönös megbékélés – mindkét fél a maga féligazságaihoz ragaszkodik. Belgrád nem hajlandó elismerni, hogy a horvátok jogosan foglalták vissza Krajinát, amely mindig is Horvátországhoz tartozott; Zágráb pedig nem vallja be, hogy a visszafoglalás során a horvát hadsereg több száz civilt is megölt, házaikat feldúlta, és kétszázezer szerbet, Krajina többségét egyszerűen elűzte.

Augusztus ötödikén így a két ország elitje a saját értelmezését szajkózza és ünnepli.

A horvát állami ünnepségek minden évben Kninben, ebben az amúgy álmos, munkanélküliségtől sújtott városkában zajlanak. Ide sereglenek a horvát állami és egyházi méltóságok – meg persze a szélsőjobboldal ismert figurái. A knini ünnepségeket minden évben botrányok kísérik. A sátrakban például usztasa jelvényeket kapni, a koncertek alatt több ezer ember karja lendül a magasba, és az usztasák jelszavát („A hazáért készen”) skandálják. (Az usztasák működtették 1941 és 1945 között a Hitlerrel szövetséges horvát bábállamot: 1945 után az emigrációban tudott az eszmeiségük fennmaradni.) Idén a tömeg egy része arról dalolt, hogy „mi, horvátok nem bort iszunk, hanem szerb vért”.

Horvátországban tavaly óta jobboldali államfő van: Kolinda Grabar-Kitarović többször elmondta, hogy nagy rajongója az usztasa énekesnek, Thompsonnak. Az ő koncertje zárta az idei megemlékezéseket is. Azonban egyes megnyilvánulások – például, hogy többen is szerb zászlót égettek Kninben – a jobboldali zágrábi kormánynak is már kellemetlenek: a muzulmán vallású, de horvát nacionalista kultuszminiszter Zlatko Hasanbegović el is határolódott. „2016-ban az usztasa eszmeiség sehol sem szívesen látott Horvátországban” – tette világossá a miniszter, aki fiatal korában amúgy maga is usztasa lapokban publikált.

A megbékélést azonban Belgrád sem keresi. Míg Srebrenica kapcsán ma már a szerb politikusok többsége is elismeri a népirtást – tavaly Aleksandar Vučić, szerb kormányfő is lerótta tiszteletét az áldozatok előtt –, Krajina esetében csak a szerb elüldözöttekre hajlandóak emlékezni. Irinej belgrádi pátriárka csütörtökön több ezer ember előtt celebrált Belgrádban misét: az egyházi vezető azt mondta, hogy „a horvátok megvalósították az usztasák tervét, az etnikai tisztogatást”, és keményen bírálta a horvát katolikus egyházat is. „Megbocsátunk, de nem feledünk” – üzente a pátriárka.

Idén júniusban Aleksandar Vučić még kézcsókkal és virágcsokorral fogadta Kolinda Grabar-Kitarovićot Szabadkán, ahol közös nyilatkozatban erősítették meg a két ország közötti megbékélést. Belgrádnak különösen érdekében áll közeledni Zágrábhoz, mert a szerbek attól tartanak, hogy a horvátok majd megvétózzák az EU csatlakozásukat.

Alig telt el azonban egy hónap, és mostanra ismét kitört a nyilatkozatháború. Megint a múlt írta felül a jelent. Egy zágrábi bíróság ugyanis júliusban rehabilitálta Alojzije Stepinacot, aki a második világháború alatt volt Zágráb érseke. A szerbek szerint a horvát főpap nem állt ellen eléggé az usztasáknak, II. János Pál pápa azonban éppen azért avatta 1998-ban boldoggá őt, mert nem kollaborált a nácikkal. Tény, hogy Stepinac többször is tiltakozott a szerbek és a zsidók elhurcolása ellen, a szerbek azonban csak az eredményt nézik: megakadályozni ő sem tudta a népirtásokat.

Stepinac rehabilitálására Belgrád azonnal fasisztázni kezdett, a szerb külügyminiszter egyenesen „az usztasa szellemiség” újjáéledését vizionálta, mire Zágráb megint a szerb EU-tárgyalások blokkolásával fenyegetőzött.

Az ilyen forró nyári viták felettébb jól jönnek mindkét ország politikai elitjének. Horvátországban – miután fél év regnálás után nyár elején megbukott a jobboldali kormány – ősszel választások lesznek, és a súlyos gazdasági problémák helyett még a baloldali ellenzék is szívesebben beszél a múltról, a hazafiasságról. Aleksandar Vučić szerb kormányfő pedig pártjának otthoni korrupciós ügyeiről vagy a döcögő EU-csatlakozási tárgyalásokról tudja sikeresen elterelni a figyelmet, ha inkább Zágrábot és az usztasákat ostorozza.