„Terroristák, ezért úgy is kell bánni velük”

Sakir Fakili nagykövet a török puccs utóhatásairól és a halálbüntetés bevezetéséről is beszélt lapunknak.

– Mit csinált, amikor elérte a puccskísérlet híre?
– Éppen a szabadságomat töltöttem a török tengerparton egy kisvárosban, és Lackfi János Milyenek a magyarok? című könyvét készültem befejezni, mikor a híradásokból értesültem, hogy tankok vonultak a Boszporusz-hídra. Először szinte nem is akartam hinni a fülemnek, olyan hihetetlennek tűnt az egész. Aztán a televízióban a miniszterelnök is bejelentette, hogy a hadsereg egy kisebb része puccsot kísérelt meg, de a helyzetet az ellenőrzésük alatt tartják. A katonai puccskísérletek mindenki számára a legsötétebb időket idézik, így én is aggódtam. Csak akkor lettem teljesen biztos benne, hogy a puccs kudarcot fog vallani, amikor megláttam a mobiltelefonról éjfélkor bejelentkező elnököt a CNN török kiadásában.

– Milyen konkrét bizonyítékaik vannak rá, hogy Fethullah Gülen áll a puccskísérlet mögött?
– Temérdek bizonyítékunk van rá, kezdve a kitervelők vallomásaival, folytatva azzal, hogy a vezérkari főnököt, akit túszul ejtettek, rá akarták venni, hogy telefonon beszéljen Gülennel. Ezenkívül tudomásunk van olyan cégekről is, amelyek pénzmosással segítették a titkos hálózatot. A puccskísérlettel kapcsolatban elfogott emberek majdnem mindegyikéről kiderült, hogy ezzel a szervezettel kapcsolatban állnak. A bizonyítékokról készített első dossziét Gülen kiadatási kérelmével együtt már el is juttattuk az Egyesült Államoknak, hamarosan pedig egy másodikat is átadunk. Egy újonnan kapott információ szerint ezek a dossziék 85 dobozt tesznek ki. A külügyminiszter és igazságügyi miniszter pedig a tervek szerint hamarosan ellátogat Washingtonba, hogy személyesen ismertessék a helyzetet.

– Érthető, ha a puccskísérlet után katonákat, a hírszerzés ügynökeit, rendőröket tartóztatnak le. De azt nehéz elképzelni, hogy bírák, újságírók és professzorok küldték volna az utcára a tankokat…
– Ami azt illeti, Ankara közelében van egy nagyon fontos légibázis, aminek a közelében a július 15-i éjjelen egy civilt is elfogtak. Mint később kiderült, ő adta az utasításokat a hadsereg tábornokainak. Akárcsak egy vírus, a titkos hálózat már megfertőzte a hadsereget, a rendőrséget, az igazságügyet, de még néhány iskolát is. Fontos megérteni, hogy ezek az emberek nem ártatlan bírák és tanárok, hanem egy titkos terrorszervezet tagjai, akik pénzt és utasításokat kaptak, és 246 ember haláláért felelősek. A hálózatuk pedig korántsem csupán a hadseregre terjed ki. Például az iskolákban a fiatalság köreiben toboroztak, vagy az igazságszolgáltatásban koholt vádak alapján indítottak pereket.

– Ha mindenütt ott vannak, bizonyára ön is ismeri néhányukat.
– Személyesen nem, csak a televízión, az újságokon keresztül. De az embereknek nincs a homlokukra írva, hogy a Gülen-mozgalom tagjai, a legtöbbjüket ha erről kérdezné, egyszerűen letagadnák. Ezért a titkosszolgálatok feladata, hogy ezt megállapítsák.

– Tehát azt mondja, hogy ezek az emberek terroristák? A megfogalmazás nagyon fontos, hiszen nem mindegy, milyen vádakkal néznek szembe.
– Igen, ez kétségkívül terrorizmus. Mégis minek nevezné, hogy lebombázták a parlamentet és más helyeket? Terroristákról van szó, ezért úgy is kell bánni velük.

– Hogyan lehetséges, hogy a világ egyik legjobbjaként számon tartott amerikai titkosszolgálat nem tudott a puccskísérletről, amit állítólag az országukból szerveztek? Ha pedig tudtak róla, miért nem figyelmeztették a szövetségesüket?
– Személy szerint úgy vélem, hogy bárki is tervelte ki ezt a puccsot, nem ismerte a török nép természetét, nem számolt annak egységével, bátorságával és hősiességével. Éppen ezért valószínű, hogy a felelősök egy részét nem Törökországon belül kell keresni. Egyelőre ugyanakkor nincs elég bizonyítékunk, hogy bármelyik államot is meggyanúsítsuk. Abban biztos vagyok, hogy az amerikai titkosszolgálat nagyon jól ismeri és megfigyeli Fethullah Gülent, de nem tudjuk, hogy volt-e elég információjuk arról, hogy miben mesterkedik.

– Abban még az egész világ egyetértett, hogy a puccskísérletet elítéljék, a válaszlépéseket látva azonban már megszaporodtak a kritikus hangok.
– Nem tudok velük egyetérteni. Azon az estén 246 ember veszítette életét, többségében civilek, akik fegyvertelenül, kezükben legfeljebb egy török zászlóval szálltak szembe a tankokkal. Akik kritizálják Törökországot, jobban tennék, ha ezt is számításba vennék.

– Még a halálbüntetéssel kapcsolatban is?
– Meg kell érteni, hogy a török nép a puccskísérlet okán most nagyon elkeseredett és haragos. Az emberek országszerte nap mint nap az utcán tüntetnek, a halálbüntetés visszaállítását követelve. De a kérdésről a parlamentben fognak dönteni. Egyelőre még nagyon korai bármiről is beszélni, hiszen még csak egy tervezet sincs a parlament előtt, amiről vitatkozni lehetne.

– Tehát még mindig az uniós csatlakozás a cél?
– Törökország természetesen továbbra is az Európai Unió tagja szeretne lenni, viszont az unió az, amely amolyan „se veled, se nélküled” politikát folytat. Egyrészt nem akarja beengedni Törökországot, másrészt viszont végleg kirekeszteni sem szeretné. A törökök megérdemlik, hogy beléphessenek. A népességünk iskolázott és szakképzett, a gazdaságunk szárnyal; ha például már ma belépnénk, azonnal a hatodik legnagyobb gazdaságnak számítanánk. Elkeserítő számunkra, hogy a demokráciánkkal szemben ilyen puccskísérletet hajtottak végre, de a török demokrácia e támadásból megszilárdulva került ki. Ha Törökország utolsó száz évének a történelmét nézzük, akkor kitűnik, hogy valamennyi válságot még inkább megerősödve győzte le. A történteket a négy parlamenti párt is egyöntetűen, közös nyilatkozatban ítélte el.

– Recep Tayyip Erdogan közelgő szentpétervári látogatása mégis mintha azt mutatná, kelet felé is kacsingat.
– Az orosz–török kapcsolatok már túlléptek a rövid válságon, és a két ország tisztában van egymás fontosságával a gazdaságtól az energetikáig minden területen. Az Oroszországhoz fűződő viszonyunk viszont nincs összefüggésben az Európai Unióval való kapcsolatokkal, és ugyanez igaz a fordítottjára is. Oroszország kiemelt stratégiai partnerünk, de nem az Európai Unió alternatívája.