Egy szárnydarabka Réunion szigeténél és Mozambiknál, egy alkatrész a farokból és a belső kabinból Mauritiusnál, a hajtómű egy része Dél-Afrikánál és nemrégiben a szárny egy viszonylag nagyobb darabja Tanzániánál. Eddig ennyi került elő a Boeing 777-200 típusú utasszállító repülőgépből, amely Kuala Lumpurból Pekingbe tartva több mint két évvel ezelőtt tűnt el rejtélyesen valahol az Indiai-óceán felett. Ezeket a roncsokat sem a kutatócsoportok találták meg, a lezuhanás legvalószínűbbnek feltételezett, eddig átkutatott 120 ezer négyzet-kilométeres területén egyetlen értékelhető nyomra sem bukkantak, sem a felszínen, sem a tengerfenéken. Eddig az összes darabot az áramlatok mosták partra, több ezer kilométerre a gép eltűnésének helyétől, és néhányat több száz kilométerre egymástól.
A roncsok megtalálásának helyéből túl sokra tehát nem lehet következtetni arra vonatkozólag, hol kellene keresni a roncsokat. Elképzelhető, hogy a csapatok teljesen rossz helyen kutatnak, ahogyan az is, hogy az áramlatok már régen messzire sodorták a darabokat, ha egyáltalán maradt belőlük valami. A hatóságok nemrégiben bejelentették, ha a közeljövőben a kijelölt térségben nem találnak nyomokat, leállítják a költséges keresést. Akkor viszont nem marad más, mint bízni a szerencsében, hogy a víz előbb-utóbb újabb roncsokat sodor majd a partra, melyekből egyszer talán kihámozható lesz valamilyen értékes nyom. A hozzátartozók persze felháborodottan követelték a kutatás folytatását, amely azonban így két évvel a baleset után már rosszabb, mint tűt keresni a szénakazalban. A repülő lehetséges útja ugyanis teljesen bizonytalan, így az átkutatandó terület óriási.
Mindenesetre a nyom hiába kevés, elég ahhoz, hogy néhány újabb találgatás lásson napvilágot a gép sorsáról. A legújabb teória szerint a Réunion szigeténél talált úgynevezett csűrőfékszárny állapotából arra lehet következtetni, hogy a gépet a lezuhanáskor nem robotpilóta, hanem ember irányította. Larry Vance volt balesetvizsgáló a képeket elemezve arra a megállapításra jutott, hogy csak nagynyomású víz okozhatta az alkatrészen látható elváltozásokat, tehát a csűrőfékszárnynak kiengedett állapotban kellett lennie, ami viszont kizárólag emberi beavatkozással lehetséges. Ez tehát arra utal, hogy a gépet szándékosan vezették a vízbe, ami kizárja, hogy a gép már a levegőben darabjaira esett volna, ahogyan azt is, hogy kontrollálatlanul csapódott volna be. A teória arra is magyarázatot ad, miért nem találják a roncsokat, hiszen ha a pilóta vezetett, akkor egészen máshol zuhanhatott le, mint ahol eddig feltételezték. Ha az elmélet igaznak bizonyulna, az néhány forgatókönyvet egyértelműen kizárna – például hogy tűz ütött ki, és a gépet a robotpilóta irányította, amíg ki nem fogyott a kerozin –, de a rejtélyre ez sem adna választ.
Hiszen ha így történt is, nem világos, mi zajlott le a gépen, mi motiválhatta a pilótát. Nemrégiben olyan információk is napvilágot láttak, hogy a malajziai Zaharie Ahmad Shah az otthonában a repülésszimulátorán egy hónappal a végzetes esemény előtt egy Indiai-óceán feletti utat gyakorolhatott. A számítógépből kinyert adatok ugyan nem visznek közelebb a roncsok megtalálásához, bizonyos elméletek szerint azonban ez megerősíti, hogy a pilóta előre eltervezett öngyilkosságot követett el, ahogyan később a Germanwings gépét hegynek kormányzó Andreas Lubitz tette. Ellentétben azonban a német légitársaság pilótájával, akiről kiderült, hogy pszichés zavarokkal küzdött, a vizsgálatok szerint Shahnál semmilyen jel nem utalt ilyen problémára, és családja is kizártnak tartja a vádakat. Elképzelhető az is, hogy a pilóta kényszerleszállással próbálkozott a nyílt óceánon, de hogy miért lehetett szükség a vészmanőverre, arra is csak újabb roncsokból lehetne választ remélni.
