A politikai vállalkozó, aki 120 évig élne

Nyolcvanéves a „Lovag”. Húsz éve politizál, már csak másodhegedűs, de azért még ott van a színpadon.

Silvio Berlusconi milánói polgári családba született. Fiatalon adriai és földközi-tengeri hajókon lépett fel énekesként. Jogot tanult Milánóban, de azonnal belépett az üzleti világba. Először építési vállalkozásokat alapított, majd már a hetvenes évek közepén ráérzett a magántelevíziózásra: kábeltévékkel kezdte, 1980-ban pedig elindította az első olasz privát tévécsatornát, a Canale Cinquét. Médiavállalkozásaiban Bettino Craxi szocialista kormányfő segítette: a korrupciós ügyei miatt később egészen Tunéziáig menekülő Craxi Berlusconi egyik esküvőjén a tanúja is volt. A későbbi miniszterelnöknek a politikával ekkor még legfeljebb annyi kapcsolata volt, amennyi az olasz üzleti világban mindig is elengedhetetlen volt. Elvileg a maffiával is ezért került kapcsolatba: az észak-olasz Berlusconi délebbre is terjeszkedni akart, márpedig az a szervezett alvilág jóváhagyása és támogatása nélkül nem ment. Ezt persze egyetlen jogerős ítélet sem tudta rábizonyítani.

Aztán jött a politikai földrengés, Berlusconi pedig ráérzett arra, hogy most tud teret szerezni. Mondhatni: piacot egy zöldmezős beruházásnak. A kilencvenes évek végére teljesen összeomlott az olasz pártrendszer, mert az országot a második világháború óta majdnem megszakítás nélkül uraló kereszténydemokraták (DC) elsüllyedtek a korrupcióban. Velük tűntek el a szocialisták és a kommunisták is, így gyakorlatilag az egész politikai élet helyén óriási űr tátongott. Ide lépett be Silvio Berlusconi: 1993 végén alapította meg pártját, 1994 tavaszán már parlamenti képviselővé választották, májusban pedig ő lett az új kormányfő. Az általa diktált tempó addig példa nélküli volt Európában. Ügyes vállalkozóként hozta létre a Hajrá, Olaszország (Forza Italia) pártot, amely inkább volt márkanév, mint politikai ideológia. A fociszurkolói klubok mintájára – időközben megvette az AC Milant is – és a magántévék bulvárnyelvezetét használva építette ki az alakulatot. Nem is annyira a tartalom hatott, hanem a forma frissessége. Még liberálisoknak és baloldaliaknak is tetszett az új stílus.

Idővel persze ezek a hívek elkoptak, ám komoly kihívó sem tudott kinőni közülük. A kilencvenes és kétezres éveket végig Berlusconi uralta, akkor is, amikor esetleg egy-egy színtelen, ötlettelen ellenfélnek véletlenül rövid időre mégis sikerült megszereznie a kormányfői széket.

Silvio Berlusconi ma nyolcvanéves, botrányait mindenki ismeri. Többször is perben állt cégei miatt, prostituáltakkal rendezett partikat, politikusként pedig nemcsak markáns véleményeiről, de sajátos kiszólásairól is ismert volt. A Nyugat által egyfajta karikatúrának tekintett pártalapítóhoz kapcsolódó sztorik csak megerősítették az olaszokról élő sztereotípiákat. Elvégre hol másutt, mint Itáliában lehet többszörös kormányfő olyasvalaki, aki állítólag jó viszonyt ápolt a maffiával, szaftos nőügyei voltak, és olykor még politikai rendezvényeken is dalra fakadt?

Ahogy még 2009-ben az Il Sole 24 Ore liberális napilap írta: Berlusconi elsősorban azért erős, mert érti és képviseli az ország egy jelentős részének konkrét, valós érdekeit. És mert nincs vele szemben semmiféle hiteles alternatíva. Kár volna tagadni, a politikusnak valóban volt elképzelése arról, milyen Olaszországban szeretne élni. Számára a szabadság a legnagyobb érték, ezért mindig adócsökkentést ígért, szidta a bürokráciát, a nagy államot, és folyamatos harcban állt az igazságszolgáltatással. 1994-ben egy egyszerű jelszóval robbant be: „Kevesebb adót mindenkinek!” Az állam Olaszországban inkább szitokszó, a polgár az ellenségének érzi a közhatalmat. A Belluscone című tavalyi filmben Berlusconi szicíliai hívei elmondják, hogy szerintük nincs semmi kivetnivaló az adócsalásban. Számos olasz tényleg csak még jobban kedvelte Berlusconit attól, hogy az amúgy is megvetett ügyészség – mint az „elnyomó állam” képviselője – adócsalással vádolta meg őt. Az olasz politikában ez a fajta anarchizmus mindig is jelen volt. Manapság Beppe Grillo mögött tömörül egy ugyanolyan színes, eklektikus államellenes tábor, mint egykoron Berlusconinál.

Berlusconi azonban nemcsak az adócsökkentés amúgy különösebben sohasem beváltott ígéretével tudott híveket szerezni, de az olaszok érzelmeit is ügyesen megszólította. A politikából ugyanolyan műsort csinált, mint amilyeneket tévécsatornái a nyolcvanas évek közepétől sugároztak. A nőügyek éppen ezért nem ártottak neki. Az, hogy jelenlegi, harminckét éves barátnőjét állítólag egy huszonkét éves szardíniai szépséggel csalta meg, inkább számít az adócsaláshoz hasonló vagányságnak, mint bűnnek sok olasz számára. Kritikusai szerint azonban éppen Berlusconi tévéműsorai tették ennyire macsóvá az olasz társadalmat. Tény, a médiavállalkozó tévéiben még a politikai vitaműsorokban is elmaradhatatlan „kellék” volt a fehérneműs fiatal lány.

Berlusconi hiába tűnt frissnek, egyvalamit mégis átvett az összezuhant kereszténydemokratáktól. Mégpedig a kommunistáktól való félelemre való rájátszást: „ha nem én, jönnek a kommunisták”. Ezzel intézett el szinte minden kritikát. Míg azonban a hidegháborús időszakban az Olasz Kommunista Párt tényleg óriási volt, és valós veszélyt jelentett, Silvio Berlusconi idejére teljesen kisodródott a politikából. Nála már az lett a kommunista, aki nem értett vele egyet. Az ügyészségtől a külföldi médiáig mindenki kommunista volt, ha bírálta. Jól tudta, hogy az olasz társadalomban nemcsak az állam gyűlölete, de a kommunizmustól való félelem is mélyen gyökeredzik. Berlusconi „kevesebb adót”, „kevesebb szabályt” jelszavait így egészítette ki és segítette az ideológiai antikommunizmus.

A recept pedig működött, a „Lovag” újjászervezte az olasz jobboldalt. Kormányaiban a szeparatista Északi Ligával és az atlantistává szelídült neofasisztákkal működött együtt. Aki csak a műsort vagy a hangos botrányokat látta, tényleg nehezen értette, s pláne fogadta el sikereit. Berlusconi azonban nem volt felelőtlen populista. Liberális gazdaság- és konzervatív társadalompolitikája nem tért el különösebben bármely más nyugat-európai jobbközép társáétól.

1993-es megjelenésétől 2011-es lemondásáig ugyan nem volt végig kormányfő, az olasz politika csak róla szólt. Ő volt a biztos pont – és ezt nemzetközi szövetségesei is tudták. Berlusconi elkötelezett volt országa transzatlanti irányultsága mellett, a hagyományosan anticionista olasz baloldallal szemben pedig Izraelt védelmezte. Tény persze az is, hogy személyes barátság fűzi Vlagyimir Putyinhoz, akit többször vendégül látott valamelyik magánkastélyában.

A baloldal képtelen volt vele szemben alternatívát állítani. 2011-ben sem az ellenzéke, hanem a gazdasági válság győzte le. Felelősségteljesen távozott, minden támogatást megadott az őt követő Mario Montinak. 2013-ig Olaszországot egy technokrata kormány mint egyfajta csődgondnok kezelte. Berlusconi nem heccelt ellene, és pártját visszafogta. Olyannyira, hogy a 2013-as választást el is vesztette, a győztes baloldal azonban saját jelöltjeit puccsolta meg egymás után. Végül 2014-ben Matteo Renzi lett a kormányfő, és sokak szerint valahol itt ért véget a Berlusconi-sztori. A fiatal baloldali politikus ugyanis éppen őt utánozva akarja felfrissíteni az olasz közéletet. Berlusconi állítólag azért is volt hajlandó vele együttműködni – noha ellenzéke lenne –, mert „a fiát”, a saját utódját látta meg benne.

Ugyan Berlusconi még néhány éve azt nyilatkozta, hogy százhúsz évig szándékozik élni, és addig nem is engedi át a jobboldal vezetését senkinek, az olasz politika immár nem róla szól. Ő is ott áll a színpadon, de már nem főszereplőként. Matteo Renzi határozza meg a közbeszédet, vele szemben pedig egy újabb „lázadó” mozgalom szerveződik, Beppe Grillo Öt Csillagja. A jobboldal pedig szétesve figyeli a párharcot. Berlusconinak nincs utódja a jobbközépen, szélsőséges, EU- és idegenellenes politikusoknak viszont nem adja a tábort. És ez megint csak a felelősségét mutatja. A show-ban megtűrt szélsőséges elemeket is, ám a tartalomban alapvetően mindig jobbközép politikus maradt. Renzit nem ő fogja leváltani, de aggodalommal figyeli, ahogy vele szemben csak az anarchista Beppe Grillo és a szélsőjobboldali Matteo Salvini kínálna alternatívát.

A nyolcvanéves politikus kapcsán még ellenfelei is elismerik, hogy az olasz politikát felelősségteljesen formálta. A baloldali Espresso e heti címlapján legkedvesebb ellenfelének nevezi a volt kormányfőt. Berlusconi 1994-ben nem azért lépett be a politikába, mert rombolni akart volna – és éppen ezt a konstruktív cselekvést hiányolja a mai jobboldalról. A „Lovagnak” ma már nincs ereje az ellenzékiséghez, és húsz év óta először nem az a kérdés, hogy mikor és hogyan tér újra vissza. Hanem hogy mikor megy el.