Kedvet csinálnának az uniós hadsereghez

A támogatók – köztük Orbán Viktor magyar kormányfő – ambíciói és szándékai távolról sem egységesek.

A kutatóintézetekben és a védelmi minisztériumok irodáiban sok szép tervet lehet szőni, de minden nemzetközi katonai erőfeszítés a kiállított – felszerelt és kiképzett – kötelékek működőképességén múlik, amit a gyakorlótereken vagy a harcmezőkön lehet próbára tenni. Az unió esetében ezek a kötelékek az úgynevezett harccsoportok (EUBG), amelyeket féléves váltásokban különböző tagországok állítanak ki. A jövőbeli európai hadseregre nézve aligha kecsegtető, hogy kétes értékű és még soha be nem vetett formációkról van szó, amelyeket sokszor nem is töltenek fel a vállalást tevő tagországok, vagy az ígért képességeket nem biztosítják, de a szoros összekovácsolást lehetővé tevő gyakorlatok is elmaradnak. Nem kell messzire menni példáért. Még a visegrádi országok haderői alkotta harccsoport (V4 EUBG) – amely az év első felében volt készültségben, s amelyet még az Egyesült Államok is a szárnyai alá vett – sem érte el a kitűzött célt, hogy magabiztosan harcba lehessen vetni. Több esetben, például magyar részről is, csak alibiképességeket írtak be a lajstromba, azt gondolva, ahogy a korábbi harccsoportokat, így ezt sem fogják „lehívni”. És nekik lett igazuk, mert hiába esett szó egy esetleges líbiai, migrációval összefüggő bevetésről, végül otthon maradtak, és az sem biztos, hogy a támogató amerikai szándék ellenére együtt fogják tartani, amit sikerült a projektből megvalósítani.

De nemcsak a harccsoportok előélete, az egyes tagországok ígéretszegései és hiteltelensége miatt kérdéses a mostani felbuzdulás sorsa, hanem az eltérő és változékony elképzelések miatt is. A mára elbizonytalanodott francia és német szándéknak – amely az amerikaiaktól és a NATO vezetési rendszereitől független európai katonai képesség megalkotását célozta – például immár Olaszország a zászlóhordozója, leghangosabb szószólója pedig az a Vincenzo Camporini nyugállományú tábornok, aki az európai hadsereg eredeti, 1999-es koncepciójának (helsinki célkitűzések) egyik kidolgozója volt. S míg a csehek és a magyarok most egy húron pendülnek, a lengyelek, akik az amerikaiakban látják biztonságuk egyes számú garantálóit, szkeptikusak. Az sem mellékes, hogy míg Lengyelország mindennemű katonai képességre Oroszország elrettentésének kontextusában tekint, addig Orbán Viktor a migrációellenes kampány részeként tűzte zászlajára az európai hadsereg ügyét, amikor a honvédség erőforrásait, emberi tartalékait lassan felemészti az időigényes, ám katonai szempontból primitív kerítésőrizeti feladatrendszer. S míg a politikusok számára a különböző felszereltségű és kiképzettségű egyenruhások (katona, rendőr, határőr) könnyen összetéveszthetők, nem mindegy, hogy egy délre tolt migrációellenes védővonal őrzőit értik európai hadsereg alatt vagy az Egyesült Államok bábáskodása nélkül is működőképes, teljes spektrumú hadviselésre alkalmas haderőt, amely Oroszországgal szemben éppúgy hiteles és önálló elrettentést biztosít, mint ahogy be tud avatkozni a terrorista fenyegetéssel szemben is Észak-Afrikában és a Közel-Keleten.

A pénzügyi szempontok sem mellékesek. Az olaszok által köröztetett javaslatokban szó esik a közös beszerzési programoknak nyújtott finanszírozásról, a védelmi minisztériumok és a védelmi ipari cégek hozzáféréséről az uniós beruházási bank és a stratégiai beruházási alap forrásaihoz, de nem kizárt egy célzott alap létrehozása sem. Felvetődött a védelmi beszerzések áfájának eltörlése, de az is, hogy a védelmi ráfordításokat vegyék ki a deficitszámításból, ami sok országnak nagy segítséget nyújthatna.