– Idehaza dolgozott az Antall-kormánynak, majd az ellenzékben lévő Fidesznek, 2001. szeptember 11-e után gyakran látott arc lett a hazai médiában biztonságpolitikai szakértőként, végül a Gyurcsány-ellenes tüntetések idején belekóstolt a magyar belpolitikába. Miért döntött úgy, hogy elköltözik?
– A döntés alapvetően abból táplálkozott, hogy két kisgyerekünk volt. A hazai környezetet, azon belül is a belpolitikai fejleményeket figyelve úgy láttuk amerikai feleségemmel együtt, hogy a több évtizednyi kádári rezsim annyira mélyen hatott a magyar emberek szellemére, az ország lelkére, hogy egyszerűen évtizedekre lett volna szükség ahhoz, hogy egészséges hely válhasson Magyarországból. Nem akartuk, hogy a gyermekeink egy ilyen környezetben nőjenek fel. Mivel a szüleim egymás után meghaltak 2003-ban, úgy döntöttünk, hogy más közvetlen magyarországi rokonság hiányában inkább a szabadság, a demokrácia iránti szerelemnek engedelmeskedünk, ami Amerikába szólított minket.
– Csak személyes kapcsolatai maradtak Magyarországgal? Konzultál valakivel a kormányból?
– Csak személyes kapcsolataim vannak, semmiféle hivatalos vagy tanácsadói szerepem nincs.
– Mit gondol az Orbán-kormány ténykedéséről? Sikerrel járhat az euroatlanti szövetségi rendszer tagja az új hidegháborús viszonyok közepette úgy, hogy közben igyekszik jóban lenni Moszkvával? Nem feloldhatatlan ez az ellentmondás?
– Ez nehéz kérdés. A jelenlegi biztonságpolitikai helyzet Európában igazából geopolitikai, geostratégiai csapda. Lehet, hogy a lavírozás rövid távon működik, de hosszú távon nem. Putyin nem kommunista veszélyt jelent, de akkor is egy KGB-ezredes, és ezt nem szabad elfelejteni. Nem akarja visszahozni a Szovjetuniót, de mindenképpen azt akarja, hogy Moszkva döntéshozatali pozícióban legyen az általuk roppant pimasz módon közel-külföldnek nevezett térségben. Azt akarja, hogy ne történjen semmi a Baltikumban, Közép-Európában vagy Ukrajnában, ami nem kedvező Oroszországra nézve. És nem a diplomáciában elfogadott módszerekre épít, hanem mindenféle övön aluli technikákat használ, ráadásul nem a demokratikus berendezkedést képviseli. Értem, hogy az Orbán-kormány próbál a két tengely, a NATO és a moszkvai érdekek között lavírozni, de ezek értékrendje ellenkezik egymással, így előbb-utóbb dönteni kell, hogy Nyugat-párti és nyugat-európai értékrendet követ Budapest, vagy nem. És ezt nem lehet az örökkévalóságig halogatni.
– Hogyan változhatnak az amerikai–magyar kapcsolatok Clinton, illetve Trump győzelme esetén? Clinton tényleg katasztrofális lenne a kétoldalú kapcsolatokra?
– Elöljáróban le kell szögeznem, hogy tavaly többször találkoztam Trump úrral, aki nemzetbiztonsági tanácsokat kért tőlem, bár azóta sem lettem tagja a kampánystábjának. Visszatérve a kérdésre: egy Hillary Clinton-elnökség katasztrofális lenne úgy az amerikai, mint a nyugati, NATO-s érdekekre nézve. Olyan politikusról van szó, aki világossá tette, hogy csak egy dolog számít neki, a hatalom. Legyen szó az ímélbotrányról, a Bengázi-botrányról vagy hogy mi történt Szíriában és Irakban, amikor külügyminiszter volt, látható, hogy nem ért a szakmájához, vagy nem foglalkozik vele, mert nem fontos számára. Inkább a Clinton Alapítványra fókuszál, ahol a pénzről és a hatalomról szól a játék, nem pedig az állam és a nemzet érdekeiről. Így természetesen Magyarországra nézve is nagyon rossz forgatókönyv lehet, ha ő lesz az elnök. Trump hátrányos helyzetből indul, mivel nincs biztonságpolitikai háttere, így nem lehet tudni, hogyan viselkedik majd, ha elnök lesz. Már felvett egy biztonságpolitikai stábot, ismerem a tagjait, vannak köztük nagyon jó szakértők, és vannak kevésbé ismertek is, azaz vegyes a kép. Ezzel együtt egy dolgot százszázalékosan lehet tudni Donald Trumpról: azt, hogy szó szerint gyűlöli a politikai korrektséget, és ez önmagában nagyon helyes hozzáállás. Számára nem kérdéses, hogy a Nyugat most háborúban áll egy Nyugat-ellenes globális összeesküvéssel szemben, amit én a globális dzsihadizmusnak nevezek. Érzi, látja, hogy ez tényleges háború, és ő ezt meg akarja nyerni. Ez a tény önmagában kedvező változást hozna az amerikai biztonságpolitikába, ami a migráció ügyében különösen jó hatással lenne a magyar–amerikai kapcsolatokra is.
– És ami a szövetségesekkel szemben állított feltételeit illeti?
– Trump komolyan felül akarja vizsgálni, hogy a NATO egyes tagországai mit tesznek le az asztalra. Már többször kijelentette, hogy a potyautasokat, azokat, akik nem járulnak hozzá a közös biztonsághoz, nem hajlandó támogatni. Várható, hogy ha ő lesz az elnök, akkor a szövetségen belüli hozzájárulási arányok nagyító alá kerülnek.
– A terrorizmus tekintetében azért fel kell tenni a kérdést, hogy mekkora az Egyesült Államok intervenciós politikájának a felelőssége a jelenlegi helyzet kialakulásáért, hogy háborúk zajlanak a Közel-Keleten, és végső soron elindult ez a minket is érintő migrációs hullám
– Pontosan erről szól az új könyvem, a Dzsihád legyőzése (eredeti címe: Defeating Jihad: The Winnable War – a szerk.). Kezdjük a történelmi tényekkel. A dzsihád mint a nem muzulmánokkal szemben folytatott háború 1400 év óta létezik. Azt állítani, mint a szélsőbaloldaliak, a Chomsky-féle radikálisok, hogy a muzulmán erőszak az amerikai külpolitikának vagy az Egyesült Államok által Izraelnek nyújtott támogatásnak tulajdonítható, szó szerint baromság. Ez a történelmi igazság. De nézzük, mi történt az elmúlt tizenöt év alatt. Az kétségtelen tény, hogy az iraki inváziót nem reális megfontolásokra alapozták. Az a neokonzervatív állítás, hogy puskacső mentén lehet demokráciát kiépíteni néhány év alatt, szintén óriási ostobaság. Lehet demokráciát teremteni más országokban, lásd Japán vagy Németország a második világháború után, de ahhoz ott kell maradni ötven-hatvan éven át, és óriási pénzeket kell befektetni. Ezt nem tették meg Afganisztánban és Irakban, ezért kudarcba fulladt a demokratikus kísérlet. A jelenlegi veszélyről, az Iszlám Államról azt kell tudni, hogy eredetileg az Al-Kaidának egy része, iraki szárnyának utódja. Azzal, hogy az Obama-kormány politikai okokból úgy döntött, nem akar Irakban maradni, és 2011-ben minden katonát kivont, lehetőséget teremtett arra, hogy a relatíve gyenge terrorszervezetből kifejlődjön egy nagyon erős, több országban működő terrorista mozgalom. Az Obama-kormány egymás után – lásd Szíria, Líbia – rossz döntéseket hozott, irreális célkitűzésekkel, és így a helyzet rosszabb, veszélyesebb lett, és igen, közvetlenül a washingtoni döntések nyomán. Egyszóval az Egyesült Államok általánosságban nem felelős a dzsihádért, de az elmúlt tizenöt, illetve hét és fél évben hozott olyan döntéseket, amelyek miatt egy viszonylag veszélyes jelenségből egy nagyon veszélyes, globális terrorfenyegetés válhatott.
