A vallonok ellopták a show-t Brüsszelben

Ilyen amikor a 3,6 milliós Vallónia miatt áll az 510 milliós Európai Unió gépezete.

Nem mindig a méret a lényeg. Belgium francia nyelvű tartománya, az alig 3,6 milliós Vallónia ma egyedül megbénította az 510 milliós Európai Unió működését, és ezzel ellopta a show-t a brüsszeli csúcson. Hogy hogyan sikerült, és mégis miért jó ez nekik? Mielőtt végleg ráhúznánk a vizes lepedőt a „kekeckedő” vallonokra, azért fontos megjegyezni, hogy a dologban a belga törvényhozási rendszernek is van némi felelőssége. Vallónia ugyanis csak betartotta korábbi ígéretét, miszerint ebben a formában nem tudják támogatni az Európai Unió és Kanada között létrejövő szabad kereskedelmi egyezményt, a CETA-t. A problémát az jelenti, hogy Belgium a vallon parlament jóváhagyása nélkül viszont nem írhatja alá a megállapodást, arra pedig nincs eszköze, hogy a régiók közötti konfliktusokat valahogyan feloldja. Amíg tehát a vallon parlament köti az ebet a karóhoz, nemcsak Belgium, de az egész uniós gépezet is tétlenségre van ítélve.

Ennek fényében nem csoda, hogy óriási nyomás nehezedik a belga tartományi parlamentre, amely még csütörtök este is késő éjszakáig ülésezett és ma is egész nap tárgyal. A törvényhozók elvileg ma estig kaptak határidőt, hogy elfogadják a megállapodást, ugyanakkor Jean-Claude Juncker ma már beszédesen reményét fejezte ki, hogy a napokban (!) sikerül megegyezni Vallóniával. Ha ez mégsem történik meg, akkor legalábbis átmenetileg, de lőttek a CETA-nak. Sokkal valószínűbb ugyanakkor, hogy végül a vallonok is beadják a derekukat. Jelen helyzetben az alkupozíciójuk még jó, ráadásul a legfontosabbat már elérték: egész Európában és ami fontosabb, a szavazóik között is mindenkivel tudatták, hogy Vallónia nem adta fel elveit.

Ez most egy „akarom, de nem tudom” helyzet, hozakodhatunk elő a régi vallon szófordulattal a megakadt CETA-tárgyalásokkal kapcsolatban. Mert hiába nem volt ellenvetése a belga szövetségi kormánynak az Európai Unió és Kanada között hét éve formálódó kereskedelmi egyezménnyel kapcsolatban, a vallon vezetés nem adta rá áldását. Ellenben Belgium francia nyelvű, a flamandhoz képest területileg nagyobb, de lélekszámra nézve kisebb, Brüsszeltől délre elterülő régiója méltán érezheti, hogy egy ilyen jelentőségű megállapodásba beleszólhat, mert az ipari forradalom idején csak Nagy-Britannia szárnyalta túl fejlettségben. Gazdagságát annak idején kiterjedt szén- és vasérclelőhelyeinek köszönhette, és erre az előnyére támaszkodott a huszadik században is, amikor még a flamandokat is lekörözte. A nehézipar elhamvadásával mára viszont egyértelműen Flandria lett Belgium hajtóereje, a különbség az eltérő munkapiaci lehetőségekben is tetten érhető, és az is beszédes, hogy a belga export 83 százalékát Flandria, 15 százalékát Vallónia adja. A belga gazdaság motorja ma tehát nem Vallónia, így kevesebb a vesztenivalója, ha a CETA-megállapodás megfeneklik. (K. Á.)

Egyébként abban nagyjából minden elemzés egyetért, hogy a CETA-ból alapvetően vallonok is profitálnának, még ha nem is feltétlenül ők nyernének vele a legtöbbet. Hogy akkor miért az ellenállás? Egyrészt belpolitikai okokból, hiszen a szarvasmarháira és tejiparára építő Vallóniában már eddig is nagy volt az elégedetlenség a tej alacsony ára miatt, amit most új versenytárs is fenyegetne. Ehhez hozzájön még, hogy Belgiumban a zöld- és baloldali pártok egyébként is hagyományosan globalizációellenesek, a nemzeti vallon pártok pedig szintén az önállóságot hangsúlyozzák. Másrészt bár Vallónia jelenleg az egész EU-val szemben áll, valójában nem csupán saját érdekeit szolgálja, de az egész unióét is. Hiszen kifogásuk tömören éppen az, hogy a szabadkereskedelmi megállapodás jelen formája túl nagy teret biztosít Kanadának, miközben keretek közé szorítja az Európai Uniót.

Egyelőre tehát minden szem a vallonokra szegeződik, és a csúcs többi témájáról csak kevés szó esik. Igaz, ahogyan az várható is volt, óriási áttörések nem történtek. A migráció kapcsán megegyezés született, hogy „fokozni kell az erőfeszítéseket” az Afrikából érkező bevándorlóáradat megfékezésére. Ez nagyjából azt a szándékot jelenti, hogy a márciusi törökországi migránsalku mintájára az EU megállapodásokat köt majd az afrikai államokkal is és próbálja helyben kezelni a problémát.

Bár előzetesen kiszivárgott információk még arról szóltak, hogy valamiféle konkrét előrelépés várható Szíria ügyében is, az újabb elítélő nyilatkozatokon kívül semmi jelentős nem történt. Az igazi kérdés valójában itt is az volt, hogy vajon beigazolódnak-e a pletykák, miszerint az EU szankciókat szab ki Oroszország ellen szíriai beavatkozása miatt. Habár például Angela Merkel is talányosan úgy nyilatkozott, hogy „minden lehetőséget mérlegelni kell az aleppói bombázások megszüntetése érdekében”, és Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke is utalt arra, hogy nyitva kell hagyni a szankciók lehetőségét, erre a tagállamok megosztottsága miatt szinte semmi esély nincs. Például Matteo Renzi olasz kormányfő is úgy vélte, semmi értelme szankciókkal fenyegetni Oroszországot, és később már Tusk is úgy nyilatkozott, hogy nem kívánják fokozni a feszültséget Moszkvával.

Pikáns témának ígérkezett még a brexit, és úgy tűnik, Theresa May brit kormányfő azonban komolyabb kardcsörtetés nélkül megúszta első uniós csúcsát. Sőt, ezzel kapcsolatban a német kancellár rendkívül pozitív üzenetnek nevezte, hogy a brit miniszterelnök arról biztosította a tanácskozás résztvevőit, hogy az Egyesült Királyság egészen a tényleges kilépésig teljes jogú tagja kíván lenni az uniónak. Hivatalosan az uniós politikusok tartották magukat ígéretükhöz, miszerint amíg London nem nyújtja be a lisszaboni szerződés kilépésről rendelkező 50. cikkelyét (ez jövő év márciusában várható), addig nem tárgyalnak semmilyen módon a folyamatról – legalábbis a színfalak előtt.