Ha már kéznél volt, megkínozta a CIA

Arab helyett feketét kaptak, de azért kezelésbe vették.

1998-ban az Al-Kaida öngyilkos merénylői felrobbantották az Egyesült Államok kenyai és tanzániai követségét. Salim elmondása szerint arról tudott, hogy az ügybe egy olyan férfi is belekeveredett, akinek a hajóit szállításra használta.

A férfi ezután továbbra is halászattal és szállítással foglalkozott, már Szomáliában. A helyi milicisták egyre nagyobb és nagyobb részesedést kértek a bevételéből, amit Salim nem tudott fizetni, így kénytelen volt feladni a munkáját.

Ezt követően lett sofőr. Mint később kiderült, egy olyan férfit és a húgát kellett szállítania, aki az egyik szomáliai hadvezérnek dolgozott. 2003 márciusában őket vitte, amikor a kocsit félreállították, és három felfegyverzett férfi kiráncigálta, majd véresre verte. A munkáltatója kórházba vitte, itt találták meg újra a fegyveresek. Azzal gyanúsították, hogy a hadvezértől pénzt lopott. Salimnak fogalma sem volt, miről beszélnek, de a férfiak nem sokkal később átadták az amerikaiaknak a reptéren.

A sajtó ekkor arról írt, hogy a CIA elfogott egy jemeni férfit, Szulejman Abdalla Szalim Hamedet, akinek köze volt az 1998-as nagykövetségi robbantásokhoz. Suleiman Abdullah Salim sohasem használta a Hamed nevet, nem jemeni, és tagadta, hogy bármi köze lenne bármilyen terrorszervezethez. Ekkor derült ki, hogy a munkáltatója is azok között volt, akik pénzért cserébe „gyanúsítottakat” adtak át az amerikaiaknak.

Egy afganisztáni börtön magáncellájában kötött ki, ahol olyan sötét volt, hogy semmit sem látott, és huszonnégy órán keresztül szólt a zene. Ha azokat a dalokat meghallja, ma is rosszul lesz. Innen csak akkor ment ki, amikor kihallgatásokra vitték. Előfordult, hogy két napig nem tért vissza a cellájába, mert láncokon lógatták a plafonról. Tizennégy hónap után szállították át a Kabul melletti Bagram börtönbe, ahol további négy évig ült. „Ott már többször is azt mondták az őrök, hogy tudják, ártatlan vagyok. De hozzátették, hogy még egy darabig nem megyek haza” – mesélte Salim egy interjúban.

2008 augusztusában engedték szabadon. Kapott egy papírt, miszerint nem emelnek vádat ellene, és nem jelent veszélyt az Egyesült Államokra. Nincstelenkét került ki. A felesége, akivel elfogása előtt házasodtak össze, addigra elhagyta. Megpróbált újra halászként elhelyezkedni, de a helyiek nem akarták, hogy „bajt hozzon rájuk”. Rémálmokkal küzd, depressziós, nehezen tud az emberekkel kommunikálni.

Közben újranősült, és van egy ötéves kislánya. Szegényen élnek a tanzániai Stone Town melletti kis házukban.

Néhány nappal a szeptember 11-ei terrortámadások után George W. Bush amerikai elnök engedélyt adott a CIA-nak, hogy kihallgassa a terrorgyanús személyeket. Ez a legtöbbször kínzást jelentett, ami fölött szemet hunytak, hatékony kihallgatási módszernek nevezték.

A vallatások az úgynevezett fekete helyeken zajlottak. Ilyenekből közel negyvenet állítottak fel világszerte. A kínzások 2009-ig folytatódtak, amíg Barack Obama el nem rendelte az azonnali beszüntetésüket.

2014 decemberében az amerikai szenátus kiadta az úgynevezett Kínzásjelentést, amely nemcsak a brutális módszerekről számolt be, de arról is, hogy ezek teljesen haszontalanok voltak. A megkínzottak közül egyetlenegy ember ellen emeltek vádat, őt végül el is ítélték. A program keretében húsz országból több mint száz férfit szállítottak el.

Többségük nem tett jogi lépéseket a szabadulása után. Suleiman Abdullah Salim és két rabtársa igen. Ők azt mesélték, hogy már az első kihallgatásnál, miután meztelenre vetkőztették őket, közölte velük az egyik tiszt, hogy mostantól nincsenek jogaik. A cellák sötétek voltak, a vécét egy vödör jelentette, egerek mászkáltak rajtuk. Ők azt mondják, szerencsések, mert kijutottak. Sokan odavesztek, családjuk a mai napig próbálja a holttestüket visszaszerezni, hogy eltemethessék őket.

A fekete helyeket a jogvédők szégyenfoltként emlegetik. Donald Trump republikánus elnökjelölt viszont kampányában a kínzás visszaállítását javasolta az Iszlám Állam terroristáival szemben.