Mentális megújulás Oroszországban?

Vlagyimir Jakunyin a neoliberális konszenzus végéről, a civilizációs önmeghatározásról és az amerikai stabilitásról.

– Egyre többen és többet emlegetik manapság a neoliberális konszenzus végéről beszélő ismert közgazdászt, Joseph Stiglitzet. Úgy tűnik, ez a modell tényleg kiürült, ám mi jöhet helyette?
– Ez tényleg nem működik, nem is tetszik nekünk, ám nem tudok róla, hogy már készen állna az új modell.

– Pedig a világ változik. Oroszország nem akar ideológiai értelemben a Nyugat alternatívája lenni? Hol látja ebben az új világrendben Oroszország helyét?
– Csak a magam nevében beszélhetek, de azt elmondhatom, orosz kormánykörökben nem találkoztam olyan emberrel, aki Nyu­gattal vívott harc ideológiáján dolgozott volna. Oroszország szakított az ideológiákkal, így már csak ezért sem beszélhetünk ma új hidegháborúról, amelyben kiemelkedően fontos volt az ideológiai szembenállás.

– Ebben egyetértünk, bár a re­to­rika mindkét oldalon erősen emlékeztet azokra az időkre. Mint ahogy az is, hogy Oroszországnak érezhetően megnőttek a geopolitikai ambíciói. Ezt jelzi egyebek mellett az is, hogy beszállt a szí­riai konfliktus rendezésébe. Mennyire határolja be ezeket az ambíciókat az ország gazdaságának gyengesége, függősége az olaj árától?
– Nézze, Oroszország mindig is meghatározó geopolitikai tényező volt. Más kérdés, hogy a szociális és politikai rendszer negyedszázaddal ezelőtti összeomlása után sokan azt hitték, hogy ennek vége. A gazdasági helyzet ma sem egyszerű, Oroszország azonban láthatóan újjászületik. Ám én nem geopolitikai ambíciókról, hanem a civilizációs önmeghatározás erősödéséről, mentális megújulásról, a nép lelki egészségének helyreállításáról beszélnék. Ebben az összefüggésben érdemes vizsgálni az ország kül- és belpolitikai meghatározottságát, s akkor kiderül, hogy ez nem valamiféle kon­frontációra alapuló álláspont. Szó sincs a birodalmi gondolkodás újraéledéséről, csak belső összeszedettségről, amelynek tényleg fontos összetevője a gazdaság.

– Én sem ellenséges, inkább a pozícióit védő fellépésként értékelem Oroszország legutóbbi lépé­seit, ám erről a Krím után nehéz lesz meggyőzni a nyugati nagyhatalmakat…
– A Nyugat folyamatosan orosz agresszióról beszél ahelyett, hogy leülne Moszkvával, s a helsinki megállapodáshoz hasonlóan kölcsönösen szavatolnák egymás biztonságát. Ki kellene mondani, hogy a NATO politikája nem irányul Oroszország ellen. Ehelyett az ellenséges lépéseket azzal magyarázzák, hogy csak az orosz agresszió feltartóztatását célozzák.

– S lehet-e az orosz válasz a nyugati kapcsolatok megromlására az erőteljes Ázsia felé fordulás?
– Leegyszerűsítésnek látom azt a megközelítést, hogy Oroszország megsértődött Európára, ezért Kelet felé fordult. Az európai, a transzatlanti és az ázsiai vektor különböző hangsúlyokkal, de mindig is jelen volt az orosz külpolitikában. Az utóbbi időben messze az EU-val volt a legnagyobb kereskedelmi forgalom, ám az ismert okok miatt Moszkvának új piacokat kell keresnie.

– Ez egyben azt is jelenti, hogy immár a múlté az úgynevezett Nagy-Európáról szőtt elképzelés?
– Ez a gondolat még Charles de Gaulle-tól származik, manapság azonban egyesek Európán csupán az Európai Uniót értik, és nemcsak Oroszországot, hanem másokat is kizárnának belőle. Ami pedig Moszkva viszonyulását illeti, a hatalmi körökben nem tudok olyan stratégiai fordulatról, amely szerint Oroszország elfordulna Eu­rópától Ázsia felé.

– Ha már Európánál tartunk, nem tartja furcsának, hogy Lengyelország kivételével éppen az a Közép-Európa viszonyul manapság a legpragmatikusabban Oroszországhoz, amelynek kapcsolatai Moszkvával történelmi értelemben meglehetősen terheltek?
– Hát igen, emlékszünk 1956-ra, 1968-ra, de emellett ott vannak a hosszú időre visszanyúló gazdasági, kulturális kapcsolatok is. S hát a közép-európai országok korántsem olyan régen élnek az átideologizált, oroszellenes információs propaganda nyomása alatt, mint Nyugat-Európa. Mindez együtt vált ki egyfajta pragmatikus viszonyulást Oroszországhoz. Ehhez járul, hogy Oroszország manapság sokaknak tetszőn védi civilizációs identitását, őrzi a hagyományait, és ezt a hozzáállást senkire sem akarja rákényszeríteni. Egyszerűen csak úgy él, ahogy neki tetszik!

– Az utóbbi hetekben azonban mindenki Amerikára figyel. Önnek melyik jelölt a favoritja?
– Ezen még nem gondolkoztam. Sokkal fontosabbnak tartom azt a szempontot, hogy az Egyesült Államok a világ stabilitásának meghatározó eleme, így mindenféle belső megrázkódtatásnak globális kihatásai vannak. A kampány pedig veszélyes, a társadalomban meglévő törésvonalakat hozott a felszínre, nyilvánvalóvá vált az elit dezorientáltsága, s ha az új hatalom mindezeket a hibákat csak polírozással akarja majd eltüntetni, akkor a mikrorepedések az alapot, a politikai stabilitást veszélyeztethetik.

– Ha már a világra leselkedő veszélyeknél tartunk, akkor ma Európából nézve a migráció tűnik a legnagyobb kihívásnak. Milyen megoldást ajánl az ön alapítványa?
– Tanácsot adni könnyű, megvalósítani sokkal nehezebb. Éppen ezért nem vesszük a bátorságot ahhoz, hogy a szíriai konfliktus megoldására tegyünk javaslatot. Ehelyett a civilizációk párbeszédének módszereit igyekszünk kidolgozni, s ezzel segíteni.