Törésvonalak a Munkáspárt soraiban

Robert Ford professzor beszélt az MNO-nak a brit baloldal identitásáról és az elvszerű politizálás esélyeiről.

Tony Blair és Gordon Brown 1997 és 2010 közötti miniszterelnökségei alatt a Munkáspárt egyértelműen és bevallottan centralizálódott, és eredeti szavazóbázisától eltávolodva egyre inkább a toryk gazdaságpolitikáját imitálta – nem véletlen, hogy Thatcher a „legnagyobb eredményeként” tekintett az úgynevezett új Munkáspártra. Ed Miliband ötéves ellenzéki működése után, 2015 szeptemberében a korábbi aktivistát, Jeremy Corbynt választották meg a párt vezetőjének. Corbyn, aki 1983 óta parlamenti képviselő, legendás arról, hogy elvek mentén politizált, sokszor még a Blair–Brown-évek alatt is a saját pártja ellen szavazott. A torykkal szemben a megszorításokkal és a korlátlan privatizációval szemben foglalt állást, sőt a vasutak és közművek állami gondozásba vételét is napirendre tűzte.

„Tűz és víz a különbség aközött, amit most képvisel a párt és amit akkor jelentett, amikor legutóbb kormányon volt – mondta lapunknak Robert Ford, a Manchesteri Egyetem professzora, aki korábban az Oxfordi Egyetemen is oktatott. – Egyfajta balra sodródásként lehetne leírni a párt változását.”

Corbyn megválasztását a legendás „háromfontos” tagok szavazatai tették lehetővé – lényegében bárki, aki három fontot befizetett, szavazhatott a következő munkáspárti vezetőre. „Az a legérdekesebb az új tagokban, hogy lojalitásuk megkérdőjelezhetetlen az új vezető iránt. Olyan személyi politizálás megjelenése ez Nagy-Britanniában, amilyenre még nem volt példa. Az emberek sokszor nem ismerik fel, hogy a politika 95 százaléka nem is politikáról szól: ideológiákról, nézőpontokról, személyekről, szervezési kérdésekről. És Corbyn esetében a személyi aspektus kiemelkedően fontos” – elemezte a szituációt Robert Ford.

A veterán baloldali politikus ugyan sikert aratott a 2015-ös választáson, de vezetősége alatt több komoly vita is kialakult a párton belül, egy évvel később pedig a brexit komolyan megrengette pozícióját. „A Munkáspárt tragédiaként tekint a brexitre, és valakire rá kellett húzni a vizes lepedőt. Ez a valaki végül Corbyn lett, akinek a lelketlen kampányát okolták a kudarcért” – magyarázta a professzor.

A szavazás után árnyékkabinetjének több mint két tucat tagja lemondott, kifejezve kétségét afelől, hogy Jeremy Corbyn „győzelemre tudja vezetni a pártot a következő választáson”. Az ennek eredményeként született bizalmatlansági indítványt 172 parlamenti képviselő támogatta, a vezető mellett csak 40-en álltak ki. Ennek ellenére az „egyszerű” párttagok döntő többsége továbbra is Corbynba helyezte bizalmát. Az ezt követő választást így még nagyobb fölénnyel nyerte meg, mint az előzőt: 59,5 százalékhoz képest most a tagok 62 százaléka támogatta. De a győzelmet követő beszéde árulkodó volt: ahogy fogalmazott, „több közös van bennünk, mint ami megoszt”.

A minta elég egyértelműnek tűnik. A 2015 előtti tagok, illetve a parlamenti képviselők sokkal inkább a blairista politikát támogatják, a párton belül pedig a Fejlődés”(Progress) nevű egyesületbe tömörülnek. Véleményük szerint Corbyn személye alapvetően megválaszthatatlanná teszi a Munkáspártot, és a balra tolódás helyett még inkább a centralizáció lenne a cél. Ezzel egy lényegében a torykkal megegyező váltópárt jönne létre, ami a thatcheri gazdaságpolitikát folytatná, minimális változtatásokkal.

„Corbyn nem fogja tudni egyoldalúan megváltoztatni a pártot – jósolja Ford. – Ugyan a tagok között egyértelműen ő a legnépszerűbb, ahogy azt a legutóbbi választás is mutatta, a párt többi része már sokkal szkeptikusabb. A szakszervezetek között vannak, amelyek egyértelműen mellette állnak, olyanok is, akik elutasítják, a képviselők között viszont minimális a támogatottsága. Ennél már csak a helyi tanácsokban és képviselőtestületekben kevésbé népszerű – lényegében senki nem áll mellette. A változás tehát nem csak rajta múlik, és nem mindenki akarja követni.”

A pártelnök azonban – a rémisztgetésekkel ellentétben – nem szocializmust tervez bevezetni. Amit Nagy-Britanniában munkáspártnak – illetve munkapártnak – hívnak, az Európa középső és keleti részén gazdaságilag jobboldali, politikailag pedig liberális. Corbyn alapvető célja, hogy visszatérjen a blairi idők alatt „magukra hagyott” szavazókhoz, akiket egy torykkal együttműködő párt nem tud hitelesen és hatásosan képviselni. Támogatóit a Momentum nevű szervezet tömöríti, amely alapvetően a széles szavazóbázis megszólítására koncentrál, és alulról építkezve szerez támogatást a pártelnöknek.

„Corbyn népszerűsége csalóka lehet – figyelmeztetett a professzor. – Ha most tartanák a választást, a Munkáspárt a legrosszabb eredményét hozná 1930 óta.”

Owen Smith, Corbyn ellenfele a legutóbbi elnökválasztáson többször is hangsúlyozta, hogy véleménye szerint az előző vezető újraválasztása esetén a párt megoszlana. Tim Farron, a Liberális Demokraták vezetője pedig egyértelművé tette, hogy szívesen fogadja pártjában az elégedetlen munkáspárti képviselőket. Válaszként Corbyn belengette, hogy amennyiben megválasztják, kötelező újraválasztást tartanak a parlamenti helyekért, ám ezt végül a Munkáspárt konferenciája elutasította.

„Elképesztő megosztottság uralkodik a párton belül. Ha a választói törvények nem úgy lennének, ahogy, már rég kettészakadtak volna” – jelentette ki Robert Ford. A professzor szerint ez a jelenség példátlan. „Ugyan a toryk véleménye néha megoszlik bizonyos kérdéseken, de a vita egy adott problémára korlátozódik. A Munkáspárt jelenlegi megosztottsága egyedülálló a brit történelemben. Filozófiai, világnézeti, prioritásbeli különbségek – lényegében minden, ami egy pártot párttá tesz.”

Végül Corbynt megválasztották, és ő egységet hirdetett. De ha meg is valósulna az egység, Robert Ford nem sok esélyt ad a pártnak 2020-ban: „Nem képzelhető el olyan súlyos gazdasági katasztrófa, amelynek következményeként a Munkáspárt nyerhetne a következő választáson.”