Ilyen anyának lenni a CIA-nál

Noha a kémkedést a legtöbben férfias tevékenységnek képzelik, ma már a CIA-alkalmazottak fele nő. Pletykálkodni pedig tilos.

Mindezek ellenére az utóbbi évtizedekben jelentősen megnőtt a magas rangú CIA-s női ügynökök aránya. Jelenleg az ügynökség nyolc legfelső szintű vezetője közül öt nő, a legmagasabb rangú közülük a harmadik a hierarchiában, hiszen ő az egyik igazgatóhelyettes. Valójában a CIA-nál és elődszervezeténél, a világháborús OSS-nél (Stratégiai Szolgálatok Irodája) mindig is sok nő dolgozott, csakhogy néhány kivételtől eltekintve őket csak kulimunkára alkalmazták. Kis túlzással mindannyian titkárnők voltak, noha voltak, akik elemzőként a ranglétra közepéig is eljuthattak. Olyan női ügynök, akit terepre is küldtek volna kémkedni, esetleg vezető szerephez jutott volna egy-egy küldetésben, szenzációszámba ment. Illetve ment volna, ha nem lett volna az információ akkor titkos.

Egyikük Meredith álnéven mesélt életéről, a nyilatkozatot pedig a CIA gondos cenzúrázás után nyilvánosságra hozta. Ő 1979 óta volt az ügynökség alkalmazottja, miután szintén ügynök férjét külföldre helyezték, őt pedig úgynevezett szerződéses feleségként, asszisztensként vették fel. Később maga is teljes állású kém lett. Az általánosan elterjedt nézetet, miszerint a nők jobbak a férfiaknál a részletek megfigyelésében, Meredith azzal erősítette meg, hogy ő mindig felismerte a baráti és ellenséges ügynököket a zoknijukról. Mint mondta, a kémek nagyon figyelnek arra, hogy felsőruházatukban utánozzák az állomáshelyük lakóit, de a zoknira nem figyelnek. Egy kolléganője ehhez azt is hozzátette, hogy az utcai követés során elengedhetetlen elvegyülésben a nőket a vásárlási szenvedély segíti. Ha bemegy a célszemély egy üzletbe, az ügynök utánamegy és úgy tesz, mintha maga is vásárolna. Egy férfi azonban nem tud „jól vásárolni”, bárki azonnal kiszúrja, hogy csak tetteti, hogy válogat az áruk között.

Carla, egy másik kém, aki 1965-től 2004-ig, 39 éven át volt ügynök, és az Afrikáért felelős osztály helyettes vezetőségéig vitte, úgy gondolja, hogy régen kifejezetten előnyös volt, hogy a társadalomban teljesen elfogadottak voltak a nőkkel szembeni szexista előítéletek. Ezek ugyanis nemcsak a CIA-n belül voltak érzékelhetők, de a célszemélyek körében is. Egyikük nyíltan elmondta a fedésben dolgozó Carlának, amikor már jól összemelegedtek, hogy „azért szeretek veled beszélgetni, mert nem vagy túl okos”. Emellett mesélt neki az egyik – meg nem nevezett országban lévő – amerikai követség felrobbantásáról, mintegy mellesleg. A férfit persze lekapcsolták.

1953-ban a CIA alkalmazottjainak negyven százaléka nő volt – miközben a teljes amerikai munkaerőpiacon csak harminc százalék volt a nők aránya. De ez a kép csalóka, mert csak minden ötödik nő érte el vagy haladta meg a 7-es közalkalmazotti bérszintet, miközben az ügynökségnél dolgoztak 18-as bérosztályba tartozó férfiak is. A férfiak hetven százalékát fizették a 7-es szint fölött, tizedük a 14-es szint fölött járt – ahol már nem voltak nők egyáltalán. De ez nem jelenti azt, hogy a nők munkája másodlagos lett volna. Mindössze döntési jogkörrel járt ritkán. A volt ügynök, a nyugdíjazása után pedig a CIA történetét feltáró stratégiai elemző Linda McCarthy szerint amikor rengeteg adattal kellett dolgozni, mindig nőket keresett az ügynökség és elődszervezete is. Egyszerűen azért, mert a közfelfogás szerint bármilyen adatokról is van szó, a nők türelmesebben és ilyenformán lelkiismeretesebben állnak a feladathoz. E munkakör rengeteg alkalmazottat kívánt, viszont a főnökeik – már az egészen alacsony szinteken is – szinte kivétel nélkül férfiak voltak.

Az ötvenes években a nők feljebbjutását még nem a manapság gyakran emlegetett üvegplafon akadályozta meg, hanem nagyon is egyértelmű beton födém. A nők szerepéről szóló egyik, 1953-as jelentés szerint így nyilatkozott a kérdésről egy férfi vezető: „Ha túl magas pozícióba kerül egy nő, előbb-utóbb megházasodik, máshova megy dolgozni, ki tudja, kinek a befolyása alá kerül. A nők gazdasági felelősségtudata nem olyan nagy, mint a férfiaké. Ezért a nőket nem szabad magasabb fizetési kategóriába eső pozíciókban alkalmazni és ezáltal megfosztani a férfiakat ennek lehetőségétől. Általában nem szabad nőket alkalmazni ott, ahol rendelkezésre áll férfi is.”

Pedig mindig is voltak kivételek, azaz olyan nők, akik vezető kémekké váltak. A legismertebb közülük Virginia Hall, az OSS ügynöke, aki a második világháborús megszállt Franciaországban tevékenykedett – és még a hetvenes évek elején is aktív volt, immár a CIA kötelékében. Parasztasszonynak álcázta magát Franciaországban, fedősztoriját pedig jobb lábszára helyén álló műlába is segítette.

A végtagját egyébként nem kémként, hanem vadászbalesetben vesztette el. Tevékenysége a kémkedés minden formájára kiterjedt. Szervezte az ellenállás aktivitását, információt gyűjtött a németekről, szökött hadifoglyokat segített át a határon. Egyszer a Pireneusokon keresztül menekült el a Gestapo elől. A német jelentések így írtak róla: „A bicegő nő az egyik legveszélyesebb szövetséges ügynök Franciaországban. Meg kell találnunk és el kell pusztítanunk.”

A néhány éve bemutatott Zero Dark Thirty (A Bin Laden-hajsza) című film divatossá tette az „új típusú” kémnőket. Bár a filmet sokan kritizálták történelmietlen mivolta miatt, az az alapfelvetése megállja a helyét, hogy Oszama bin Laden levadászásában hat női elemző, az úgynevezett nővérek bandája fontos szerepet játszott. Egyikük a Newsweeknek – a CIA PR-osainak biztatására – nyilatkozó Gina Bennett, öt gyermek elvált anyja. Olyannyira a munkájának él, hogy minden gyerekét egy-egy olyan terrorcselekményhez köti, melyek esetében az elkövetők megtalálása az ő feladata is volt. Az első gyerek 1993-ban született, amikor bombát robbantottak a World Trade Centernél. A második 1996-ban, amikor egy amerikai katonák által lakott épületet robbantottak fel Szaúd-Arábiában. Utána jött egy kislány, aki az 1998-as kenyai és tanzániai amerikai nagykövetségek felrobbantásának idején látta meg a napvilágot. És született gyermeke 2011. szeptember 11-e után nem sokkal is.

Bennett már az 1990-es évek elején is írt feljegyzést Oszama bin Ladenről, később már szinte vajúdott, amikor hírszerzési jelentést tett az akkori külügyminiszternek, Condoleezza Rice-nak. Az afrikai nagykövetségek felrobbantásakor az alig néhány hetes babáját is bevitte a CIA-hoz, amikor berendelték a vészhelyzet miatt. Amíg dolgozott, a főnöke játszott a gyerekkel, így a kislány jelen volt egy értekezleten, amelyen Afganisztán lebombázását készítették elő.

De ez a történet persze csak egyike a nagyon kevés kivételnek. A legtöbb női ügynök arról számol be, hogy a szabad világ főállású megmentése nagy személyes árat követel. A legtöbb kémnő magánéleti problémákkal küzd. Egyedülállók, elváltak, gyermektelenek vagy gyermeküket egyedül nevelik. Az egyik, Vivian néven azonosított nyilatkozó szerint „Ez megállás nélküli, 0-tól 24 óráig tartó munka. Folyamatos feszültséggel jár, ha nem lépünk ki belőle mindannyiszor, amikor csak lehet, felemészt minket élve”.

Azon kevesek, akik férjezettek és rendezett családban élnek, általában férjükkel együtt kémkednek. A CIA-s szleng szerint ők a „tandem párok”. Ilyen pár Suzanne és Jason Matthews is, akik úgy nevelték fel gyermekeiket, hogy két-három évente új országba költözött a család.

Suzanne szerint könnyű eszményinek hinni a sok országban eltöltött gyermekkort, ugyanakkor a valóságban nem volt olyan romantikus. „A férjem több országban is a terrorcsoportok halállistájának tetején volt. Páncélozott autóval jártunk, reggelente egy őr mindig végignézte a kocsi alvázát egy nyeles tükörrel. Amikor a gyerekeim kérdezték, hogy mit csinál, mindig azt mondtam, hogy az autó alatt alvó macskákat keresi, nehogy áthajtsunk rajtuk.” A kilencvenes években a Balkánon szolgáltak, onnan háromszor is evakuálniuk kellett a családot.

Kolléganője számára a kémélet akkor lett igazán nehéz, amikor a lányánál cukorbetegséget diagnosztizáltak. Előfordult, hogy az – egyébként kacsának bizonyuló – iraki tömegpusztító fegyverekről számolt volna be az egyik felettesének, de le kellett mondania a megbeszélést, mert orvoshoz vitte a lányukat. A gyerekei iskolájában ráadásul a szülőktől szinte kötelezően elvárták, hogy rendszeresen kísérjék el az osztályt a tanulmányi kirándulásokra. Minthogy kémek voltak a férjével, erre nem hivatkozhattak mentségül, amikor rájuk került a sor. Így előfordult, hogy egy-egy megbízást azzal kellett passzolniuk, hogy „bocsi, de holnap állatkertbe kell mennem”.