Pedig mi és ti, észak és dél, török és görög között már nem húz olyan éles határt a zöld vonal, mint egykoron. Az 1974-ben kettészakított ország között az átjárás uniós útlevéllel már csupán formaság. A történelemben és politikában élesen szemben álló két oldal határőrei ugyanazzal a lusta egykedvűséggel ellenőrzik az iratokat, és eresztenek utunkra. A nap egyforma melegen süt északon és délen, és mégis, elég néhány métert megtenni, hogy a nemzetközi értelemben vett senkiföldjéről az Európai Unió egy tagországába lépjünk. Sehonnan valahová. Észak-Ciprus ezért próbálja minden pillanatában bizonyítani: nem senkik, nem egy görög állam török kisebbsége, nem Törökország egy tartománya, hanem önálló állam.
De vajon azok lehetnek valaha? A szándék talán meglenne rá. – Ciprus túl kicsi a megosztottsághoz – fogad például azonnal a görög oldalon Harisz, aki nagyon szeretné, ha egy ország lehetnének, még ha fájó szívvel gondol is a nagymamája török kézbe került házára. Ugyanez a fölfogás uralkodik többségében az északi területen is, a török ciprióták derűlátóan, bár kissé már fásultan figyelik a svájci béketárgyalások legújabb fordulóját. – Sosem volt még ilyen közel a megegyezés – állítják néhányan az optimistábbak közül.
A legfontosabb talán mégis az, hogy a gyűlöletnek már szinte nyoma sincs a szívekben. Az országszerte kifeszített szögesdrótos kerítések, a katonai jelenlétre figyelmeztető táblák, az Egyesült Nemzetek Szervezetének fehér sisakos békefenntartói még ott vannak, de inkább az utóbbi békés évek mementójaként, mint a háború eszközeiként. Persze biztos ami biztos, Girne partjaitól alig néhány kőhajításnyira még most is ott ringatózik egy török hadihajó
