Hosszú sorokban kígyóznak az észak-ciprusi katonák a Nicosiába – görög nevén Lefkoszia, török nevén Lefkosa – vezető négysávos úton. Csizmájukat keményen odavágják az aszfalthoz, harcias énekük túlharsogja még a katonazenekar feszesen pattogó dallamait is. Perceken át csak egymás után jönnek a különböző fegyvernemek képviselői, az oszlop eleje már régen nem látszik, mikor a vége még fel sem bukkant. Megvillantanak még néhány gondosan újrafestett páncélozott járművet és páncéltörőt is – némelyik szovjet gyártmány –, de idén a török légierő nem teszi tiszteletét. A hadsereg felvonulásával a parádénak még koránt sincs vége. Jönnek a rendőrök, a parti őrség, a tűzoltók, az egyetemek diákjai. Aztán a különböző sportszervezetek, a karatésoktól a bicikliseken át a vívókig, majd még a veteránautó-gyűjtők is mosolyogva végigdudálják az utat.
Cirkusz kell a népnek? Ennél azért többről van szó. Az úgynevezett Észak-ciprusi Török Köztársaságban a függetlenség kikiáltásának évfordulója – idén a harmincharmadik – mindig különleges alkalom. Persze itt is megvan minden, ami a világ bármely pontján megszokott egy nemzeti ünnepen. Politikusok hosszan elnyúló, de elmaradhatatlan beszéde, melynek vége felé már előre-előrebicsaklanak a fejek. Mennydörgő hangon elszavalt versek, gyér tapssal jutalmazva. Népviseletbe öltöztetett fiatalok tánca. Magasan lobogó zászlók, büszkén énekelt himnusz, katonának öltözött gyermekek, transzparenseket mutogató nyugdíjasok.
Valami azonban mégis más. Az ünnepség minden pillanatából árad a szándék, hogy az ország bizonyítsa saját létezésének jogosultságát. Az alig háromszázötvenezer lakosú, csupán Törökország által elismert államban szinte többen vannak a felvonulók, mint a nézők. – Van egy erős hadseregünk. Vannak iskoláink. Még sportszervezeteink és régi autóink is vannak! Hát van ennyi mindene egy nem létező országnak? – üzeni minden egyes parádézó. De ugyanez a hangulat árad a sziget északi felének egészéről. A Kerinia-hegység déli oldalára festett, több kilométerről is jól látható óriási ciprusi zászló mintha magába a földbe sütne bélyeget: törökciprusi terület. És nemzeti színekbe öltöznek a városok, az épületek, az utak, akárha a hódítók tűzték volna ki lobogóikat. A fehér-piros észak-ciprusi és a piros-fehér török mindig együtt, középen Kemal Atatürk képének átható tekintetével.
Pedig mi és ti, észak és dél, török és görög között már nem húz olyan éles határt a zöld vonal, mint egykoron. Az 1974-ben kettészakított ország között az átjárás uniós útlevéllel már csupán formaság. A történelemben és politikában élesen szemben álló két oldal határőrei ugyanazzal a lusta egykedvűséggel ellenőrzik az iratokat, és eresztenek utunkra. A nap egyforma melegen süt északon és délen, és mégis, elég néhány métert megtenni, hogy a nemzetközi értelemben vett senkiföldjéről az Európai Unió egy tagországába lépjünk. Sehonnan valahová. Észak-Ciprus ezért próbálja minden pillanatában bizonyítani: nem senkik, nem egy görög állam török kisebbsége, nem Törökország egy tartománya, hanem önálló állam.
De vajon azok lehetnek valaha? A szándék talán meglenne rá. – Ciprus túl kicsi a megosztottsághoz – fogad például azonnal a görög oldalon Harisz, aki nagyon szeretné, ha egy ország lehetnének, még ha fájó szívvel gondol is a nagymamája török kézbe került házára. Ugyanez a fölfogás uralkodik többségében az északi területen is, a török ciprióták derűlátóan, bár kissé már fásultan figyelik a svájci béketárgyalások legújabb fordulóját. – Sosem volt még ilyen közel a megegyezés – állítják néhányan az optimistábbak közül.
A legfontosabb talán mégis az, hogy a gyűlöletnek már szinte nyoma sincs a szívekben. Az országszerte kifeszített szögesdrótos kerítések, a katonai jelenlétre figyelmeztető táblák, az Egyesült Nemzetek Szervezetének fehér sisakos békefenntartói még ott vannak, de inkább az utóbbi békés évek mementójaként, mint a háború eszközeiként. Persze biztos ami biztos, Girne partjaitól alig néhány kőhajításnyira még most is ott ringatózik egy török hadihajó
