Nagy a boldogság az előrenyomuló iraki erők láttán Moszulban. Az Iszlám Állam rémuralma alól két év után felszabaduló lakosok fehér zászlót lengetve, hősökként üdvözlik a büszke katonákat. Anya és fia földre rogyva, patakzó könnyekkel örül a viszontlátásnak.
A gyerekek élvezettel ropogtatják a harcosoktól kapott almát, egy másodpercre még a páncolozott autó tetejére is felmászhatnak, aztán az orvlövészek távoli lövései figyelmeztetnek: jobb az óvatosság. Két apa a BBC riporterének azt meséli, hogy gyermekeik két éve nem járnak iskolába. Inkább nem engedték el őket, mintsem szélsőséges tanításokkal tömjék tele a fejüket. A férfiak végre megválhatnak hosszú szakálluktól, az asszonyok még csak félve engedik le arcuk elől a kendőt. Minden olyan, mint egy életre kelt hollywoodi filmben, mikor a dicsőséges felszabadítókat örömmámorban ünnepli a sokat szenvedett nép. Legalábbis a kamerák előtt.
Hogy a színfalak mögött mi zajlik, azt már persze nem filmezik le. Pontosan a megtorlásoktól és a vallási ellentétektől tartva a megegyezés szerint a szunnita többségű Moszul visszafoglalását elsősorban az iraki kormányerők szunnita egységei hajtják végre. A kurd pesmergák és a síita csapatok csak a külváros ostrománál segédkeztek, tovább elvileg nem merészkedhetnek. Ám ahhoz nem kell feltétlenül más felekezethez tartozni, hogy az emberben kollaboránst sejtsenek, vagy a gyakran évszázados törzsi ellentéteket felélesszék. Az Amnesty Inernational helyszíni beszámolókra alapozó jelentése szerint az iraki kormányerőket támogató szunnita törzsek kőkemény bosszút állnak a lakosságon. A szemtanúk vallomásai szerint akiben ellenséget láttak, letartóztatták, vascsövekkel verték meg, elektromossággal kínozták, fémketrecbe zárták, és hadi trófeaként mutogatták. Korábban napvilágot látott olyan felvétel is, melyen állítólag síita katonák bántalmaznak szunnitákat. Sőt, olyan nem ellenőrzött hitelességű videók is terjednek a világhálón, melyeken civilek agyonlövése látható.
Az irakiak Moszulnak eddig két olyan keleti negyedét foglalták vissza, melyek hagyományosan az értelmiségnek – tehát nem éppen az Iszlám Állam bázisának – adtak otthont. Nagyobb csatákra, hevesebb ellenállásra nem véletlenül a város nyugati felében számíthatnak az ostromlók. Itt a lakosság köreiben is nagyobb a terroristák támogatottsága. Emlékezetes: 2004-ben a város megélt már hasonlót, a felszabadítókkal szemben érzett öröm gyorsan ellenszenvvé változott, olyannyira, hogy aztán 2014-ben az Iszlám Állam elhíresült fekete zászlajával bevonuló konvojokat már harsogó ünnepléssel köszöntötték. Nem kétséges, hogy az IÁ kiűzése után még korántsem a béke vár majd a városra.
Aki együttműködött a terroristákkal, túl sok jóra nyilván nem számíthat, talán jobb, ha menekül. Csakhogy nincs merre. Az egyedüli egérút nyugatra, Szíria felé nyílik, azonban a síita csapatok már ebben az irányban is támadást indítottak, hogy elvágják az útvonalat. Az ugyan mindenkinek érdeke lenne, hogy a terroristák folyamatosan hátrálva ne szökhessenek át Szíriába, a manőver mégsem örvend általános tetszésnek. Törökország a szunnita lakosság önjelölt védelmezőjeként aggodalmasan figyeli a síita mozgolódást, különösen mivel útjukban van a Moszultól nagyjából 60 kilométerre fekvő Tal Afar városa, ahol a lakosság többsége szunnita türkmén.
Hogy Törökország nyíltan beavatkozzon a harcokba, az valószínűtlen, egyelőre az ereje sincs meg hozzá a helyszínen. A várostól nem messze, kurd területen nagyjából 700 katonájuk van, illetve mintegy 2500, általuk kiképzett szunnita harcost vethetnének be azonnal. Mégis, ha a törökök fenyegetve éreznék érdekeiket, aligha riadnának vissza a közbelépéstől, ami viszont ismét teljesen felforgatná a viszonyokat.
Hogy a helyzet mennyire komoly, azt jól jelzi, hogy az iraki kormányfő a minap már háborút emlegetett. „Nem akarunk háborút, és nem akarunk szembeszállni Törökországgal. Ám ha mégis megtörténik, mi készen állunk rá. Úgy fogunk rájuk tekinteni, mint ellenségre, és úgy is fogunk bánni velük” – ígérte Haider al-Abadi. „Ha olyan erősek vagytok, hogyan foglalhatták el Moszult a terroristák?” – vágott vissza Mevlut Cavusoglu. A török külügyminiszter fején találta a szöget, hiszen kissé komolytalanul hangzik a NATO második legnagyobb hadseregével szemben annak az Iraknak a fenyegetőzése, amely még egy terrorszervezetet sem tudott önállóan megfékezni. Bármilyen valószínűtlen is azonban ez a forgatókönyv, az Iszlám Állam csak dörzsölheti a tenyerét, látva, hogy az Egyesült Államok két szövetségese egymás ellen acsarkodik.
