Moszul felett az ég

Útra keltünk, a sokat szenvedett Moszul határáig jutottunk. Riport a terrorkalifátus iraki fellegvárából.

Moszul innen nézve csendes, inkább a túloldalt kémlelik a pesmergák. Basika talán ha egy kilométer innen, a kisváros még mindig a Daesh kezén van. Olykor robbanás hallatszik, ilyenkor talpra szökkennek és kíváncsian kémlelnek a város felé a kurd katonák, de hamar visszaáll a nyugalom, ki borotválkozik, más a lőszereket rendezgeti. Feladata mindenkinek van, de sietségre nincs semmi ok, nem ma fogják Basikából kiszorítani a dzsihadistákat. Egy csapatszállító ajtaját tárják ki előttem, a takarók és kartondobozok közül vastag kúpban végződő fekete csövet húznak elő, és büszkén mutatják. Második világháborús dokumentumfilmekből ismert fegyver. Panzerfaust, mondom, többen bólogatnak, lelkesen ismételgetik a pesmergák, de később látom, ez egy modern szerkezet távcsővel; talán lézeres célra vezetés teszi biztossá a találatot. Többen is segédkeznek, de így is vagy három perc, mire sikerül összerakni és élesíteni a szerkezetet, egyikük a vállára veszi, és Basika felé fordul.

Lövések zaja hallatszik, megszólalnak a kurd géppuskák. A tank is lőni fog, mondják, és pillanatok alatt felélénkül a hangulat. Felbőg a T–55-ös motorja, mindenki a füléhez emeli a kezét, hatalmas robajjal lő a tank, a porfelhőben egyelőre hiába kémleljük a robbanást, ahogy a por leül, már több füstoszlopot is látunk. Több irányból támadják a várost a pesmergák, mondják a katonák. De azt hiába kérdezem, hogy mikor kezdik meg a település ostromát, ha tudnák, sem árulnák el.

Kezdetben olyan riportok is készültek, amelyeknek nem lett volna szabad megszületniük, mivel azokkal az ellenséget segítették, terveiket, állásaikat ugyanis felfedték bennük a kurdok. Később helyi és külföldi újságírókból bizottságot alakítottak annak tisztázására, hogy meddig lehet elmenni, vagyis miről lehet tudósítani, mit lehet kamerával felvenni, és kivel lehet interjút készíteni. A rendszer működik, az összevisszaság megszűnt.

A front csak a kívülállónak tűnik kaotikusnak, valójában mindenki tudja a feladatát, és ha helyzet van, mindenki azonnal ugrik a posztjára. Helyzet pedig bármikor lehet, legyen szó akár egy-egy orvlövész golyójáról, aknatámadásról vagy öngyilkos merénylőről. Egy páncéllemezekkel megerősített, robbanóanyaggal megpakolt autó percnél is kevesebb idő alatt ideérne a szomszédos Basikából. Az ilyen támadások ellen védenek a már említett német gyártmányú páncéltörő rakéták.

A hátizsákomból elővett magyar–kurd zászló nagy sikert arat. Fogalmam sincs, kitől kaptam, mikor került hozzám, de vagy tíz éve nálam van ez a protokolláris eseményeken használt, asztalra állítható kis zászló. Mutatom nekik az egyik oldalát, piros-fehér-zöld, ez a mi zászlónk, Magyarországé, mondom nekik angolul, és megfordítom, az az övék, piros-fehér-zöld, közepén a huszonegy sugarú nappal. A huszonegy a kurdok iszlám előtti vallásának szent száma, az újjászületést szimbolizálja. Ebben a zászlóban a kurd nép sorsa lakozik. Ezen a földön, az észak-iraki kurd autonóm régióban hivatalos zászló, Szíriában, Iránban és Törökországban tiltott jelkép, a kurd nacionalizmus szimbóluma. Irakban vagyunk ugyan, de a kurdok földjén a bagdadi kormánynak lényegében nincs hatalma, a régió de facto államként működik, saját kormánnyal és hadsereggel. Mondhatnánk, a terület egy majdani kurd állam magja.

A harcálláspont mögött folyamatosan dolgoznak a markolók, hosszú földsáncot építenek, talán már az Iszlám Állam kiszorítása utáni időkre jelölik ki a határokat. A környéken még dúlnak a harcok, de Irakban már mindenki a Moszul felszabadítása utáni időkre gondol, és akkor az fog számítani, hogy ki van birtokon belül, és mekkora erőt tud felvonultatni az Iszlám Államtól visszafoglalt területek megtartására. A közös ellenség még összetartja a koalíciót: a kurdokat, az iraki kormányerőket, az Irán támogatta síita milíciákat és a Törökország által megszervezett szunnita arab fegyvereseket; de a kurd történelem óvatosságra int, bárkit kérdezek, a bizalmatlanság érezhető.

Omed Vellati sajtótiszt, aki a frontra kísért minket, szintén óvatosságra int:

– Persze hogy örülnék, ha megszűnnének a harcok, és végre béke lenne már, és mindenki hazatérhetne szeretteihez. De azt látom, hogy a mostani ellenség, az Iszlám Állam után is kitalálnak majd valamit, csak hogy minket, kurdokat gyengítsenek ezáltal.

Indulás előtt még tucatnyi csoportkép készül, szinte minden pesmerga velünk akar szelfizni. Visszaszállunk a csapatszállítóba, majdhogynem egymás ölében ülünk, egymáshoz szorítva. Hepehupás földúton távolodunk Moszultól, s tartunk kelet felé. A tájat nézem, magamban méregetek minden épületet, romot és halmot, az emberi civilizáció egyik bölcsőjében járunk, itt bárminek több ezer éves története lehet. 2350 évvel ezelőtt a macedón falanxok ezen a földön zúzták szét a perzsa hadsereget, a gaugamélai csatában nyert magának világbirodalmat Nagy Sándor. A jármű olykor nagyot fékez, és visszatolat a nehezen követhető földútra. Hogy mennyire nem veszélytelen letérni a biztos útról, arra egy jármű roncsa figyelmeztet, amelynek az elejét bomba robbantotta le. „Nézzék, bomba!” – mutat rá később egy földből kivezető drótra vezetőnk. Olykor markolók érkeznek szemből, amelyeket teherszállításra is használnak, például benzineshordókat visznek vele a frontvonalba. A feszültség csak akkor enyhül, amikor jóval magunk mögött hagyjuk a járműveket.

Ilyen markolóik csak a kurdoknak vannak, géppuskásunk pedig biztos kiszúrja a gyanús járműveket, nyugtatom magam.

Talán egy órát autózunk Erbíl felé, keletre, a pesmergák táborába, ahol megkönnyebbülten szállunk ki a csapatszállítóból. Fontos személyt várunk, Maszúd Barzani elnök öccsét, Sihad Barzanit, a Moszul körüli hadműveletekben részt vevő kurd erők parancsnokát. Sihad Barzani, mint minden kurd, született politikus, katonaemberként azonban nem kerülgeti a lényeget, a bagdadi kormányról ugyanúgy rossz véleménye van, mint a síita milíciákról.

– Nem érdekelnek, bármit is mondanak, semmit sem tehetnek velünk. Van ugyan megállapodás, de mindenre fel kell készülnünk – utal arra az alkura, amelyet a bagdadi kormánnyal és az amerikaiakkal kötöttek arról, hogy távol tartják magukat a moszuli harcoktól. Van egy másik megállapodás is, mely szerint azokon a területeken, amelyeket ők szabadítanak fel, maradhatnak a pesmerga katonák.

Az iraki kormányerők egyelőre Moszul ostromával vannak lekötve, de miután az Iszlám Államot kiverték Irakból, napirendre kerül a kurdkérdés. Bagdad érdekeivel ellentétes lenne, ha a kurd autonóm régió megerősödve, területében megnagyobbodva kerülne ki a konfliktusból. Sihad Barzani szerint nem lehet megbízni a bagdadi kormányban, így megtörténhet, hogy mégis visszakérik azon területeket, amelyek az Iszlám Állam 2014-es betörése előtt nem tartoztak a kurd autonóm régióhoz, de most a pesmergák ellenőrzése alatt állnak. A majdani határ kijelölése lesz a közeljövő legfontosabb kérdése, ez egymás ellen fordíthatja a szövetségeseket is.

Sihad Barzaniból dől a panasz: Bagdad csak ígér, de nem utalja át a költségvetésből a régiónak járó pénzt, ráadásul azt sem engedi, hogy modern fegyvereket szerezzenek be maguknak a Nyugattól.

– Készpénzzel fizetnénk a fegyverekért, még kezet is csókolnánk az eladónak, de hiába – mondja Barzani, saját katonáit magasztalva. Hiszen a kurdok a Szaddám Huszein hadseregétől zsákmányolt fegyverekkel harcolnak, a szövetségesektől pedig alig kapnak légi támogatást, mégis komoly eredményeket értek el az Iszlám Állam ellen.

– Az Iszlám Állam meggyengült, új támadást már egy éve nem tudtak indítani, de még mindig a legmodernebb fegyverekkel és technológiákkal harcolnak – folytatja. Elmondja, hogy a dzsihadisták nem tanulatlan fanatikusok, Európából, Amerikából, a volt szovjet tagállamokból érkezett mérnökök, orvosok is vannak soraikban. Németországban vásárolnak hét-nyolc száz eurós drónokat, amelyekre aztán bombát szerelnek, és így támadják a kurdokat.

A katonai táborból már betonon gurulunk tovább Erbílbe, az út felét autópályán tesszük meg. Még csak hetven kilométerre vagyunk a barbarizmus szinonimájává vált Iszlám Államtól, az általa birtokolt legnagyobb várostól, Moszultól, de a kurd autonóm régió fővárosában valószerűtlen nyugalom, rendezettség és jólét fogad. A városképet inkább a széles utak, az új toronyházak és plázák uralják, mintsem a minaretek. Dubaji hirtelenséggel nőttek ki a földből az üveg- és acéltornyok. Ezt a fejlődést az Iszlám Állam megjelenése megakasztotta. 2014-ben, Moszul eleste után már Erbíl határában jártak a dzsihadisták, de nem volt erejük az ostromra. A félkész épületek azóta várnak befejezésükre, ami most nem is tűnik túl távolinak. A kérdés inkább az, vajon hagyják-e fejlődni Erbílt és a kurd autonóm régiót a külföldi hatalmak.

– Tegyük félre a diplomáciát. Ebben a térségben minden nagyhatalomnak vannak érdekei. Az amerikaiak, az európaiak és az oroszok nem azért jönnek ide, hogy a kurdoknak segítsenek. Ők saját érdekeiket képviselik a térségben – érzékelteti a kurd régió kiszolgáltatottságát Raouf Hallo kurd újságíró, aki több évtizeddel ezelőtt költözött Magyarországra. Kollégánk azóta dolgozik azon, hogy a magyar közvélemény figyelmét a kurdok helyzetére felhívja.

– Minden mögött van megegyezés; egy dolog, hogy mit látunk az asztal fölött, de az asztal alatt más van.

Raouf Hallo azt valószínűsíti, hogy a nagyhatalmak megegyeztek egymás közt a régió rendezéséről, noha egy ilyen megállapodásra csak következtetni lehet, annak részletei nem ismertek. Az Iszlám Államról azt mondja, hogy Törökország, Katar és Szaúd-Arábia támogatását élvezi. Olyan esetről is tud, amikor az amerikai repülők előbb a kurdoknak dobtak utánpótlást, majd utána az Iszlám Állam harcosainak.

– Miért nem beszélnek erről, ha ez így van, miért nem derül ki az igazság? – kérdezem.

– Egyetlen kormány sem akar erről a témáról beszélni. Nekik ez nagyon kínos – válaszolja.

Szerinte fennáll annak a veszélye, hogy Törökország bevonul Moszulba, amire Irán is csapatokat vezényelhet Észak-Irakba.

– A kurdok úgy is járhatnak, mint a lengyelek, akiket Poroszország, Oroszország és a Habsburg Birodalom úgy osztott fel, hogy semmi sem maradt Lengyelországból? – vetem fel. Raouf Hallo ezt sem tartja elképzelhetetlennek, és ismerve a kurdok történelmét, az aggodalom nem tűnik megalapozatlannak.

A kurdok adták az iszlám legnagyobb hadvezérét, Szaladint, de a XII. század óta nem volt tartós kurd állam, csak bukásra ítélt, rövid életű próbálkozások. Mire a nemzetiség és a nyelv vált a legfontosabb identitásképzővé, a kurdok már ottomán, francia, angol, majd arab, török, iráni igazgatás alatt éltek. A kurd autonóm régió talán ezért annyira egyedülálló a térségben. Keleten járunk, de nem arab országban. Erbílben a müezzin énekét halljuk, mégis a kurdok elsősorban kurdok, csak utána muszlimok, esetleg keresztények vagy jeziditák.

A kurdok két dolgot tehetnek, hogy felkészüljenek arra a történelmi esélyre, ami ha nem most, az Iszlám Állam bukásával, akkor valamikor a belátható jövőben adódhat saját állam alapítására. Egyrészt nem engedhetik meg a széthúzást; az erbíli parlamentben ennek megfelelően nagykoalíciós kormány alakult, amely mindkét nagy pártot, a korábban egymással harcoló Kurdisztáni Demokrata Pártot és a Kurd Hazafias Uniót is magában foglalja. Továbbá a kurdok nem sérelmi, hanem csak reálpolitikát folytathatnak. A kormányban ennek megfelelően a törökbarátnak mondott párt ugyanúgy ott van, mint a második legnagyobb, az Irán-barát erő.

– A kurdoknak csak a józanság marad – érvel Raouf Hallo. – Ellenséggel vagyunk körülvéve. Ha bármelyikük, akár a törökök, a szírek vagy a bagdadi kormány lezárja a határt, mi, kurdok éhen halunk. Nincs tengerünk, és ebben a helyzetben a legjobb megoldás az, ha ésszel cselekszünk minden szomszédunkkal.

Erbíl központját az említett fejlődés ellenére nem a modern épületek uralják, sokkal inkább a pompás fellegvár a meghatározó. A hatalmas halmot, amelyre építették, a legenda szerint emberkéz alkotta, pár ezer évvel korábban. Hogy mikor, nem tudni, de itt alappal röpködnek az ezer évek, hiszen Erbíl a föld egyik legrégebben lakott települése, ahol legalább hétezer éve élnek emberek. Ebben az időtávlatban mi az a pár év, amíg az Iszlám Állam jelen volt Irakban? Mi az a pár évtized, amelyet francia és angol gyarmati igazgatásban töltöttek a kurdok? S mi az a száz év, amikor nemzetállamok, más nemzetek államának elnyomásában éltek?