Feketék, árják és muszlimok a rendszer ellen

Hónapok óta sztrájkolnak az amerikai börtönök elítéltjei, közben pedig egy furcsa szövetség is köttetett.

Eleinte úgy tűnt, hogy a túszejtők követelései sikerrel járnak, a körülményeik javítására irányuló pontokat sorra jóvá hagyta a New York-i büntetőügyi főbiztos. Ekkor azonban az elítéltek túl mohóvá váltak és amnesztiát is követeltek minden D szárnyon tartózkodó rabnak, illetve azt, hogy aki akar, elutazhasson egy „nem imperialista” országba. A hatóságok ezt már nem fogadták el és lerohanták a börtönt. Tíz túsz (börtöndolgozó) és 29 rab meghalt. 

A hatóságok eleinte azt állították, hogy a túszokat még a rabok ölték meg. A boncolás azonban kiderítette, hogy ők is a rendőrségi túszszabadító akciója során haltak meg. 

Bár az atticai felkelés vált az amerikai történelem legismertebb börtönlázadásává, 1993-ban egy kis ohiói településen sokkal érdekesebb, addig elképzelhetetlen szövetség bontakozott ki. 

A dél-ohiói vagy közismertebb nevén Lucasville-i börtön régóta hírhedt volt túlzsúfoltságáról, a börtönőrök kegyetlenkedéseiről és az elképesztően mocskos állapotokról, amik az épületben uralkodtak. Amikor új igazgató, egy bizonyos Arthur Tate került az intézmény élére, látva a körülményeket úgy döntött, hogy tbc-tesztet végez az elítélteken. A tuberkulin bőrpróba során fecskendővel a bőrbe juttatnak egy speciális anyagot, majd pár nap elteltével a szúrás helyének állapotából levonható az eredmény. Ez az anyag alkoholt tartalmaz, ezért a börtön muszlim lakói tiltakoztak a próba elvégzése ellen, mivel az alkohol bármilyen formájú bevitele a vallásuk szabályaiba ütközik. 

Tiltakozás ide vagy oda, a börtönvezetés úgy döntött, mindenkinek kötelező a teszt elvégzése. Valószínűleg ez lehetett az utolsó csepp a pohárban, de a vihar közeledte régóta érezhető volt. „A dél-ohiói börtön (SOCF) hosszú ideje az egyik legerőszakosabb intézmény. 1600 embert tudnának hivatalosan elszállásolni, ehhez képest 2300-an vagyunk. Orvosi ellátás, mint olyan, szinte nincs is” – írta még a tiltakozás alatt az egyik elítélt, John Perotti. 

Való igaz, több olyan eset is napvilágot látott a lázadás előtt, ami finoman szólva is megkérdőjelezte a börtön megfelelő működését. 1983-ban egy mentális betegségben szenvedő rabot vertek agyon őrök, nem sokkal később pedig két afroamerikai férfi lelte halálát „a lyukban”, vagyis magánzárkában, miután azzal gyanúsították őket, hogy „fogdosták” a „fehér” ápolónőket, amikor azok megvizsgálták őket. 

Az esetek után a felháborodás miatt lecserélődtek az őrök, de ez mit sem változtatott az erőszakon, ami tovább folytatódott. Számos rab az Amnesty Internationalhez fordult és próbált szakszervezetet alapítani, hogy megfelelő juttatást kapjanak a börtönben végzett munkájukért, ám nem jártak sikerrel. 

A helyzet a rabok szerint csak tovább romlott, amikor Arthur Tate átvette a vezetést. A Libcom.org egy, a lázadás alatt Lucasville-ben raboskodó férfit, Chrystof Knechtet idézi, aki szerint Tate vaskézzel irányított mindent: „Arthur király többször is bebizonyította alkalmatlanságát. Nyáron bezáratta az összes ablakot, majd azt mondta, úgyis működik a levegőt áramoltató rendszer. Csakhogy az elromlott, így megrohadtunk. De ezt még túléltük. A legmegalázóbb az volt, hogy egymással ellentétben álló személyeket állítottak egymás mellé a sorba. Mint a katonáknak, menetelnünk kellett a folyosón, szép lassan, akármerre mentünk. Tate fehéreket és feketéket helyezett közös cellába, olyanokat, akik addig háborúztak egymással. Ennek meg is lett az eredménye Folyamatosak voltak az új szabályok és áthelyezések.”

A hatvanas évekig az amerikai börtönök szegregáltan működtek, azaz külön intézményben raboskodtak afroamerikaik és fehérek. Amikor ezt beszüntették és a börtönök „vegyesek” lettek, kialakultak a faji vagy vallási alapon szerveződő csoportok. Lucasville-ben a fehérek felsőbbrendűségét és náci ideológiát hirdető Árja testvériség (Aryan Brotherhood), az afroamerikaiakat tömörítő Gengszterkövetők (Gangster Disciples) és a szunnita muszlimok csoportja uralta a börtönt. Sok rab egyik bandához sem csatlakozott, az ő soruk nehezebb is volt a börtön falai között. 

A csoportok között folyamatos ellentét dúlt, egészen 1993 húsvét vasárnapjáig. Előző este Tate igazgató közölte a muszlim rabokkal, hogy ha kell, erőszakkal is elvégzi rajtuk a tbc-bőrtesztet. A csoport úgy döntött, fellázad a vezetés ellen, és meglepő módon elnyerte az Árja Testvériség és a Gengszterkövetők támogatását. 

Kihasználva, hogy az ünnep miatt kevesebben lesznek szolgálatban, a rabok egy csoportja vasárnap délután háromkor rátámadt az őrökre, túszul ejtett közülük nyolcat és elfoglalta a börtön L szárnyát. Akik az eseményekbe akaratuk ellenére keveredtek, mert a felkelés alatt éppen ezen a területen tartózkodtak, másnap megadták magukat a hatóságoknak. Néhány rabnak erre már nem volt lehetősége. A túszejtők által spiclinek tartott kilenc rabot első este kivégezték, és a szárny előtti udvarra dobták holttestüket. A teljes tizenegy napra összesen 400 rab maradt az L szárnyban, és a „Feketék és fehérek, egyesülten” feliratot festették a cellákra. 

A hatóságok, remélve hogy ezzel is mihamarabb megadásra kényszerítik a rabokat, elvágták a szárny villany és víz szolgáltatását. Nem állt szándékukban tárgyalni. 

A három csoport vezetője, Anthony Lavelle a Gengszterkövetőktől, Jason Robb az Árja Testvériségtől és Siddique Abdullah Hasan (Carlos Sanders) a Szunnita muszlimoktól érezte is ezt, tudták, hogy nem veszik komolyan követeléseiket.

A lázadók ezért azt kérték, hadd olvassák fel pontjaikat a helyi rádióban, hogy a lakosság is tudomást szerezzen arról, mi folyik a börtönben. Hozzátették, hogy ha ezt nem teszik lehetővé, megölnek egy túszt. A hatóságok a kérést többször is megtagadták, nem engedték a média képviselőinek, hogy kapcsolatba lépjenek a rabokkal. 

A lázadók betartották fenyegetésüket és az ötödik napon megölték Robert Vallandingham börtönőrt, testét pedig az udvarra dobták. Pár évvel később egy dokumentumfilmben nyilatkozó egyik rab azt mondta, sajnálja, hogy pont Vallandinghamnek „kellett meghalnia”. Őt, ha nem is kedvelték, de elfogadták. Szerinte azért épp rá esett a választás, mert a lázadás kitörésekor túl sok mindent látott. 

A túsz halála után az események felgyorsultak. A rabok engedélyt kaptak a rádiós bejelentésre, és a hatóságok készek voltak hivatalos tárgyalásokat indítani. A lázadók új szóvivőt neveztek ki, George Skatzest az Árja Testvériségtől, ő olvasta fel követeléseiket, amelyek között jobb higiénés körülmények, megfelelő orvosi ellátás és Arthur Tate távozása is szerepelt. 

A rádióinterjút követően, hálájuk jeléül a túszejtők úgy döntöttek, hogy elengednek egy börtönőrt. Egy nappal később egy másik túsz is szabadult, az ő megmenekülésének körülménye azonban már komédiába illő volt.

Anthony Demons meggyőzte a muszlim túszejtőket, hogy áttér az iszlám hitre és kint képviseli az ügyüket. Demonst ezután el is engedték, távozása azonban hatalmas felháborodást váltott ki a továbbra is túszként tartott férfiak családtagjai és a hatóságok között. Árulásnak és gyávaságnak minősítették tettét, pláne azok után, hogy szabadulását követően hamar a kamerák elé állt és közölte: hazudott, ő csak ki akart szabadulni.

A rémdráma végül a tizenegyedik napon véget ért, amikor a túszejtők ügyvédjükön keresztül sikeresen megállapodásra jutottak a börtönvezetéssel. Megadták magukat és kivonultak az L szárnyból. 

Annak ellenére, hogy a megállapodás szerint senkit nem vesznek elő és büntetnek meg a történtekért, Siddique Abdullah Hasant (Carlos Sanders), Jason Robbot, George Skatzest, John Stojetzt és Keith LaMart (akiket a Lucasville-i ötöknek neveznek) halálra ítélték mint a tárgyalások fő szervezőit. Anthony Lavelle, aki szintén részt vett a szervezésben, sőt a legtöbben őt nevezték meg mint a börtönőr gyilkosát, 25 évvel megúszta, mivel hajlandó volt a társai ellen tanúskodni.

A Lucasville-i ötök huszonhat éve várnak kivégzésükre.