Vajon mikor kezdődött ez az egész kupleráj a Közel-Keleten? És ki érte a felelős? Attól függően, hogy az első kérdést hogy válaszolják meg, a másodikra is általában kétfélét szoktak adni. Ha csak az elmúlt évek, évtizedek eseményeire tekintünk, a közkeletű teória szerint a közel-keleti káoszért az Egyesült Államok felel. Ha távolabbra, akkor pedig a Nyugat, pontosabban Nagy-Britannia és Franciaország, akik „cinkosokként” száz éve hozták tető alá az úgynevezett Sykes–Picot-egyezményt.
– Sykes és Picot? Úgy hangzik, mint egy teakereskedő cég, sosem hallottam róla – értetlenkedett annak idején a legenda szerint Woodrow Wilson. Az Egyesült Államok egykori elnöke nincs egyedül, mára mintha valamelyest az egész világ megfeledkezett volna a háttéralkuról. Pedig jelentősége nem csekély, hiszen ez az a megegyezés, amely – bár még vége sem volt az I. világháborúnak máris – felosztotta a nagyhatalmak között az Oszmán Birodalmat. Vagy más értelmezésben: újrarajzolta a Közel-Kelet térképét, sosem létezett, mesterséges határok mentén. Melyeket aztán az Iszlám Államnak első dolga volt eltörölni. Szó szerint.
Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Sykes–Picot-egyezmény ebben a formájában sosem lépett életbe, legfeljebb jó alapjául szolgált a későbbi békeszerződésekhez. Mégis, hogy kiderítsék, a száz évvel ezelőtti háttéralkunak milyen hatásai vannak a mai politikai átalakulásokra, a Demokratikus Átalakulásért Intézet konferenciát rendezett a Magyar Tudományos Akadémián. Nyitóelőadásaikban a kutatók – Balogh András, Majoros István, Horváth Jenő, Sz. Bíró Zoltán – ízekre szedték, hogy az egyes nagyhatalmak, így elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország, továbbá Oroszország és valamelyest Olaszország is, milyen alkuk és érdekek alapján osztozkodtak egymás közt az Oszmán Birodalom leendő romjain. Összefoglalva, az derült ki, hogy minden érdekelt csak saját pecsenyéjét sütögette, miközben az Oszmán Birodalom meggyengítése volt a céljuk. És abban is egyetértett mindegyikük, hogy a nagy csereberében a helyi lakosság, azaz az arabok akarata egyáltalán nem volt szempont.
Idegen hatalmak a helyiek feje fölött döntenek sorsukról, és önkényes szempontjaik alapján feldarabolják földjüket: ez valahonnan ismerős volt. Azt firtató kérdésünkre azonban, hogy a Sykes–Picot-egyezmény nevezhető-e az „arabok Trianonjának”, a kutatók némileg meglepődve reagáltak (illetve Sz. Bíró Zoltán egyáltalán nem reagált). Majoros István, az ELTE kutatója arra mutatott rá, hogy nem vonható párhuzam, mert a Sykes–Picot-egyezményt a háború alatt kötötték, mikor még abban sem lehettek biztosak, mi lesz annak kimenetele. Horváth Jenő egyetemi magántanár szerint ilyen alapon legfeljebb a „törökök Trianonjáról” lehetne beszélni, hiszen az ő birodalmukat darabolták fel (ámbár valamiért Törökországgal foglalkozó szakértőt a szervezők mégsem hívtak az eseményre...). Balogh András pedig azt emelte ki, hogy ha valakié, akkor az imperializmus Trianonja volt az egyezmény, amely egy szégyenletes háttéralku, ahol kutyába se nézték az ott élőket.
A második panel előadói – Baranyi Tamás Péter, N. Rózsa Erzsébet, Csicsmann László – is amellett érveltek, hogy a Sykes–Picot-egyezmény kétségtelenül erős szimbólum, és olyan esemény, amely később hozzájárult az arab nacionalizmus és a politikai iszlám (az iszlamizmus) felemelkedéséhez. Ám korántsem olyan sorsfordító hatású, hogy az egész Közel-Kelet napjainkig tartó történelmére kihatással lett volna.
A történelemben persze nincs ha, így nem tudhatjuk, mi történt volna, ha nincs az egyezmény, ha nem vagy másképp rajzolják meg az új határokat. Majoros István mégis eljátszott a gondolattal, és arra jutott, hogy Sykes és Picot csupán bűnbakok, hiszen bármilyenek is a határok, az önmagában az ellentéteket nem oldja fel. És mintha a konferencia záró kerekasztal-beszélgetésén megszólaló szakértők – Wagner Péter, Sayfo Omar, Szalai Máté – érvei is arra futottak volna ki: más határokkal is ugyanezekkel a problémákkal kellene szembenézni. Sőt, nem csupán feltételesen. Hiszen, mint arra a szakértők is rámutattak, az Iszlám Állam legyőzésével máris jönnek az új kihívások, például az önálló Kurdisztán kérdése.
De ha nem (csak) a száz évvel ezelőtti külföldi beavatkozás, a mesterségesen húzott határok, a Londonban és Párizsban megálmodott országok a baj forrásai, akkor mi még? És hogyan lehetne kikeveredni ebből a konfliktusspirálból, hogy száz éve múlva ne egy újabb, például Trump–Putyin-egyezmény hatásait értékeljék majd az akkori kutatók? Ennek megválaszolására egyetlen konferencia aligha lenne elég. Lapunk kérdéseire Sayfo Omar annyiban mégis vállalkozott rá, hogy leszögezte, a térségben kikényszeríthető ugyan a stabilitás, a konfliktusok gyökerét jelentő gondokra azonban reálisan aligha van megoldás. Az Utrechti Egyetem kutatója szerint a térség konfliktusai alapvetően olyan problémákra vezethetőek vissza, mint a klímaváltozás, a vízhiány, az erőforrások szűkülése, valamint a túlnépesedés. – Ez nem csak a Sykes–Picot-egyezmény örökségének tekinthető országokra, Libanonra, a Palesztin területekre, Szíriára vagy Irakra, de Jemenre is igaz. Erős nemzettudat híján pedig a rivalizáló helyi csoportok számára morálisan is elfogadható külső segítségért folyamodni „nemzettársaik” ellenében. Ezekben az ellentétekben a vallás, a síita–szunnita megosztottság csupán a köntös, melyeket a külső erők is felhasználnak saját közép- és nagyhatalmi érdekeik szerint - mutatott rá Sayfo Omar. És hogy akkor mégis miben reménykedjünk a jövőre nézvést? – A Közel-Keleten a hosszú távú politikai tervezés jelenleg luxus – festett borús képet a kutató.
