Kis ország nagy gonddal jár – könnyen érezhetik ezt a nagy nyugat-európai államok, és van is abban némi igazság, hogy Közép-Európából fújnak az új szelek. Robert Fico szlovák kormányfő megirigyelhette magyar kollégáját, amiért utóbbi hazája súlyához mérten kifejezetten fontos szereplő lett az európai politikai színtéren, még ha megítélése a kontinens megmentőjétől a patás ördögig terjed is. Egyszer talán majd eldől, melyik áll közelebb az igazsághoz.
Fico esetében nem szabad megfeledkezni arról, hogy valójában szociáldemokrata politikus, jobboldali húrok pengetését emlegetni esetében aligha van értelme, de valószínűleg az egész jobb- és baloldal meg különféle hasonló tengelyek hangoztatása is felesleges. Az ideológiák egészen új értelmet nyertek, a határok máshol húzódnak. A magyar kormány képviselői ma már nyíltan ki is mondják, hogy szerintük alapvetően érdek- és nem értékorientált (kül)politikát kell folytatni.
Fico hangját növelte, hogy országa tölti be még néhány napig az unió soros elnöki tisztét, kedd este Strasbourgban pedig ezen szerepében mondott keményeket a közösségről. Olyanokat, ami a brüsszeli bürokrata típusú politikusoknak megemelhette a vérnyomását, még ha látszólag nyugodtan fogadták is. A pozsonyi vezető lényegében azt követelte, hogy az EU takarodjon a tagállamok belpolitikájából, szorítkozzon a praktikus együttműködés fenntartására és olyan kérdésekre, amelyekért annak idején létrehozták. Vagyis foglalkozzon a gazdaság élénkítésével, a béke, biztonság erősítésével. Utóbbi ügyekben, lássuk be, Brüsszelnek akad is restanciája.
Azt mondta, országa az unió soros elnökeként olyan kérdésekkel próbált foglalkozni az elmúlt hónapokban, amelyek valóban hatással vannak az emberek mindennapi életére. Szerinte az EU a legnagyobb válságát éli át a megalapítása óta, a fő kihívások ezúttal nem kívülről, hanem belülről érkeznek, ami bizalmatlanságot szül. Ezen megjegyzése különösen érdekes amiatt, hogy soros elnökségük talán legfőbb kérdése a migráció, a határok védelme, a terrorizmus elleni küzdelem volt – ezek azonban szinte technikai kérdésnek tűnnek Fico strukturális válságot felvázoló szavait olvasva.
Az Európai Parlamentben elmondott beszédét megelőzően hazájában még keményebben fogalmazott, méghozzá a cigányokkal kapcsolatban, amint arról hírt is adtunk.
Toleranciahatárok
Fico mindenesetre megragadta azt a pillanatot, amikor a politikailag korrekt nevű troll lázas betegen, ha ugyan nem dögrováson nyomta az ágyat. Ebben a merényletekkel mérgezett, a migránskérdést megoldani nem képes Európában a rendre való igény képtelenül fölerősödött, mert az emberek félnek. Körmendy Zsuzsanna vezércikke.
A Kotlebáékat megszégyenítően erős nyilatkozatban olyan mondatok szerepelnek többek között, mint hogy „nem toleráljuk tovább azokat az embereket, akik visszaélnek a szociális rendszerrel, akik zaklatják a törvénytisztelő polgárokat, zavarják a nyugodt életet a városokban és a falvakban. Elég volt a toleranciából”. Való igaz, Fico sosem volt a politikailag korrekt beszéd bajnoka, ám tény az is, hogy a cigánysággal kapcsolatos rendkívül súlyos problémákat eddig előszeretettel söpörte a szőnyeg alá a mindenkori szlovák vezetés. Pozsony térsége épült, szépült, Kelet-Szlovákiával viszont úgy tettek, mintha nem is létezne, pedig a romák ottani életkörülményei – sokszoros személyes tapasztalat alapján is állíthatom – a borsodi, szabolcsi helyzetnél is durvábbak. Nem túlzás az ottani telepeket a latin-amerikai favellákhoz hasonlítani, még ha a közbiztonság szerencsére azért még mindig jobb a hűs Tátra árnyékában. Időről időre érkeztek hírek a cigányok úgynevezett éhséglázadásáról, a roma asszonyok sterilizálásáról vagy falépítésekről. De a nagypolitikában sokkal gyakrabban játszották ki a magyar kártyát, tüntették fel a feszültségek, nehézségek okaként a nyelvhasználati kérdéseket vagy a kettős állampolgárság ügyét, mint beszéltek a mérhetetlen nyomorról és leszakadásról. Nyilván előbbi egyszerűbb, kényelmesebb volt, a magyarság jelentette a puhább ellenállást.
Pozsony hozzáállása és a magyar nemzetpolitika is változott azonban az elmúlt években, utóbbi érdemeit és hibáit hosszasan lehetne sorolni. A (korábbi) megosztás, a budapesti politika kivetítése, a kormányzati rendszeren belül is kirajzolódó megannyi törés nem könnyítette meg a nemzetpolitikai érdekek érvényesítését, és sokan bírálták Orbán Viktorékat amiatt is, hogy a nagyobb, geopolitikai érdekeknek (migráció, energetika) alárendelték mondjuk a magyar iskolák vagy a nyelvhasználat ügyét. A bírálatoknak van alapja, ám épp szlovák viszonylatban a legalább mutatkoznak eredmények: talán a közös ügyeknek, akár sikertörténeteknek is köszönhetően Pozsony ma elnézőbb a számunkra fontos, korábban nagy vitákat okozó kérdésekben. Számszerűen kimutatható, hogy töredékére esett például a második állampolgárság felvétele miatt indult eljárások ügye. A szlovákok máig tiltják a kettős állampolgárságot, sőt, a szlovák állampolgárság elvételével büntetik, és sokszor büntették is azt – a közelmúltból azonban több olyan esetről is hallottunk, amikor az útlevelét saját maga leadni készülő nemzetiségi (alkalmasint magyar) lakos felé csak legyintett az ügyintéző.
Vagyis mások lettek a prioritások, aminek alapvetően mégiscsak érdemes örülnünk. Ez nagy lépés nekünk, kis lépés európai mércével mérve. A magyar kormány és feje gyakran hangoztatja, hogy térségünk „reneszánszát éli, folyamatosan és dinamikusan fejlődik és erősödik”. Ez jó, és mindannyiunk érdeke, hogy Közép-Európa biztonságos sziget maradjon. Azt gondolni azonban Budapesten vagy Pozsonyban, hogy térségünk a belpolitikával túl erősen átitatott kemény szavaktól a világpolitika egyik meghatározó szereplőjévé válik, egyelőre erős aránytévesztés.
(Jövő évtől Málta a soros elnök.)
