Alig várom, hogy megkezdhessem a munkát Izrael örök fővárosában, Jeruzsálemben. Ezzel az ártatlannak tűnő, de „hadüzenettel” is felérő mondattal köszönte meg David Friedman, amiért Donald Trump őt szemelte ki az izraeli nagyköveti pozícióra. Ebből úgy tűnik, hogy a megválasztott amerikai elnök nagyon is komolyan gondolja azt az ígéretét, amely szerint az évtizedes hagyományt sutba dobva az amerikai nagykövetséget Tel-Avivból áthelyezi Jeruzsálembe. Az ügy nem csupán logisztikai, de kemény politikai üzenettel is bír. Az 1967-es hatnapos háború óta, amikor Izrael más területek mellett elfoglalta Kelet-Jeruzsálemet is, a települést tartja fővárosának, és intézményei – például a minisztériumok és a kneszet – is itt vannak. A nemzetközi közösség viszont ENSZ-határozat híján ezt nem ismeri el, ezért nagykövetségeiket Tel-Avivban működtetik, Jeruzsálemben így az Egyesült Államoknak is csak konzulátusa van. Már ebből az egyetlen mondatból is körvonalazódik tehát, hogy mi várható Trump Izrael-politikájában. Nagy fordulatok és ledöntött tabuk.
Az 57 esztendős David Friedman ügyvéd, diplomáciai tapasztalata nincs. Jó barátja viszont Trumpnak, és a Közel-Keletet érintő tanácsadóként a kampányban is fontos szerepet játszott. Ezzel kapcsolatban még az is fontos lehet, hogy Friedman ugyancsak elismeri Vlagyimir Putyin érdemeit, és ellenség helyett sokkal inkább olyasvalakiként tekint az orosz elnökre, aki partner lehet a terrorizmus elleni küzdelemben és a térség rendezésében. Ebből is világos, hogy inkább tekinthető a jelölt politikai kinevezettnek, ami egy olyan fontos stratégiai partner esetében, mint Izrael, furcsának tűnhet. Ráadásul Friedmannek voltak már a fentinél is sokkal keményebb mondatai, márpedig az effajta szabadszájúság nem a legszerencsésebb egy diplomata esetében. Egyszer például kifakadt, hogy azok az amerikai zsidók, akik a kétállami megoldást támogatják, rosszabbak, mint a náci koncentrációs táborok kápói. De nem kegyelmezett Barack Obama elnöknek és John Kerry külügyminiszternek sem, amikor az izraeli terrortámadások – vagy ahogyan egyesek nevezték, a „kések intifádája” – idején csak a „erőszakspirál” elítélésére voltak hajlandók, égbekiáltó antiszemitizmusnak nevezte tétlenségüket.
Ennek ellenére – vagy éppen ezért – Benjamin Netanjahu izraeli kormányfőnek nincs oka panaszra. Friedman annyit már elárult a Trumppal való egyeztetésére hivatkozva, hogy az új amerikai elnöknek nem létfontosságú a kétállami megoldás erőltetése. Mi több, azt is hozzátette, hogy Washington a jövőben nem fog beleszólni abba, hogy Izrael hol építkezik és hol nem, egyértelműen utalva arra, hogy nem ellenzik az újabb izraeli telepek létrehozását az elfoglalt területeken. Sőt, Friedman kinevezése már önmagában is garancia erre, a leendő nagykövet ugyanis már eddig is lelkes támogatója volt az izraeli telepeknek, anyagilag és politikailag egyaránt.
Obama és Netanjahu meglehetősen fagyos viszonya után tehát várhatóan újra felvirágoznak az amerikai–izraeli kapcsolatok. Hogy ez a gyakorlatban mit jelenthet? Először is azt, hogy legalább négy évre ismét búcsút lehet inteni a kétállami megoldás kidolgozásának. No nem mintha eddig olyan sok előrelépés történt volna az ügyben, de az biztos, hogy az Egyesült Államok nélkül nem jöhet létre semmiféle megegyezés. Márpedig úgy tűnik, Donald Trumpnak egyelőre nincs étvágya ahhoz, hogy a nagy békítő szerepét játssza el. Borítékolhatóan folytatódik az izraeli telepek terjeszkedése is, hiszen az amerikai tiltakozás nélkül nincs valódi gátja, amely útját állná ezeknek. Bizonyára szorosabbá fűzik a katonai és biztonsági együttműködést is, és várhatóan a legrágósabb falatként előbb-utóbb az iráni atomalku is terítékre kerül majd.
