Van az Európai Unióban egy hosszú évek óta tátongó seb, amely ha sok tünetet éppen nem produkál is, de csúfosan éktelenkedik, és bármikor elgennyesedhet. Ez a ciprusi konfliktus. Az 1974-es puccs óta kettéosztott szigeten fennálló helyzet alapvetően senkinek nem jó. Egyedül talán a szigeten katonai bázisokat fenntartó britek a haszonélvezői a jelenlegi status quónak. Megoldást eddig mégsem sikerült találni.
A felek egy utolsó utáni próbálkozást tesznek. A Ciprusi Köztársaság elnöke, Nikosz Anasztasziadisz és az úgynevezett Észak-ciprusi Török Köztársaság államfője, Mustafa Akinci tegnap Genfben kezdték meg tárgyalássorozatukat. Legutóbb a vezetők tavaly év végén ültek össze Svájcban, akkor nem sokat közeledtek egymáshoz az álláspontok. Most mégis nagy reményekkel vágtak az újabb fordulóba, és abban nagyjából mindenki egyetért, hogy jó esély van a megegyezésre. Csütörtökön a megbeszélésekhez Törökország, Görögország, Nagy-Britannia és az EU képviselői is csatlakoznak. Ha a helyzet áttöréssel kecsegtet, valószínűleg mindegyik fél a legmagasabb szinten képviselteti majd magát.
De mik is a vitás kérdések? Kezdjük a korántsem lényegtelen gyakorlati ügyekkel! Az újraegyesítés után az északi rész is az unió részévé válna. De itt hogyan ültetnék át és alkalmaznák a jogszabályokat? Mi történne a törökök vízummentességével? Mi lesz a korábban „elcsatolt” területek sorsa? És főként, milyen lesz a kormányzás? Az északiak szeretnék, ha az ország elnöki pozíciója rotációs elven működne, azaz egy ciklust a görögök, egyet a törökök adnának. A görögök viszont azzal érvelnek, hogy ilyen rendszer sehol nem működik Európában. Az is egyértelmű ugyanakkor, hogy valamilyen módon garantálni kellene a 300 ezer lakosú török rész egyenlőségét és reprezentációját.
A béke valódi kerékkötője mégis sokkal inkább a biztonság. Törökország ugyanis az északi részen nagyjából harmincezer fős sereget állomásoztat. A görög ciprióták a katonák távozását követelik, a törökök viszont ragaszkodnak maradásukhoz. Kérdés, ki garantálná a békét a törökök kivonulása után. A britek? Netán az EU, amelynek Ciprus viszont a tagja? Kompromisszumos megoldásként szóba jöhetne egy átmeneti időszak, ennek időtartamáról azonban ugyancsak viták folynak. Akinci 15 évig szeretné még a szigeten tudni a török csapatokat, Anasztasziadisz inkább csak néhány esztendőben gondolkodik.
Ha ezekben a kérdésekben sikerül is megegyezni, még mindig hátravan, hogy Ankara és Athén is rábólintson az alkura. Habár Törökország számára már csak a befagyott uniós csatlakozási tárgyalások miatt is megkerülhetetlen a konfliktus rendezése, az nem egyértelmű, hogy az elnöki rendszer bevezetésére készülő Recep Tayyip Erdogannak Ciprus „elvesztése” most az érdekeit szolgálná. Ugyanígy felvetődhet a görögökben: ők mit nyernének az újraegyesítéssel? Az EU egyébként nyilván örülne neki, hiszen nemcsak egy régi problémát orvosolnának, de bizonyítanák a diplomácia erejét, jó példát mutatnának a keresztény-muszlim békülésre. És persze a legfontosabb, hogy vajon mit szólnának ehhez az emberek. Hiszen egyszer, 2004-ben már közel kerültek a megoldáshoz. Akkor azonban a török ciprióták 74 százaléka igent, a görög ciprióták 65 százaléka nemet mondott a népszavazáson az újraegyesítésre.
Az újraegyesítéssel Magyarország is érdekes helyzetbe kerülne, hiszen 2014-ben bezártuk nicosiai nagykövetségünket, ugyanebben az évben viszont Észak-Ciprus képviseletet nyitott Budapesten.
