Megkerestem a lány iskolájának, a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskolának az igazgatóját is. Porsche Éva az iskolai telefonon nem akart nyilatkozni, ezért – javaslatára – a közösségi oldalon, privát üzenetben tettem fel kérdéseimet. Úgy tudjuk, a pedagógus fellépése a saját intézményét is megosztotta. Az igazgató válaszában így fogalmazott: „a lány canto classic (magánének) szakos zeneiskolás. Egy nagyszerű lehetőséget kapott, hogy részt vegyen egy mesterkurzuson (az ismert Virtuózok versenyre való felkészítés egy világhírű operaénekes vezetésével). A kurzus a kollégiumi csendesnap idején volt, december 18. körül. Megbeszéltük a szülővel, diákkal, hogy emiatt kirúghatják a kollégiumból. Bár eléggé megviselte a döntéshelyzet, végül azt mondta, hogy szülei tudtával, szaktanára informálásával vállalja a kockázatot. A kurzus idejére valóban beteg lett. Ebben az értelemben az orvosi igazolás valós, viszont a nélkül is a kurzus mellett döntött volna. Amikor elkezdődött a kilakoltatás, a lány hívta a szüleit, akik éppen akkor nem tudták felvenni a telefont. Mivel pár perc múlva az utcán kellett lennie a csomagjaival, és nem tudta, mitévő legyen, tudván, hogy délelőtt a szülei fellebbezési lehetőséget keresve voltak nálam, felhívott engem. Ez után az aligazgatóval úgy egyeztünk meg, a rendőrségtől kérünk tanácsot. Ott azt mondták, kiküldenek egy járőrt ténymegállapításra. Elindultam a kollégium felé, közben hívott a rendőrség munkatársa, kérdezve, pontosan hova menjen, és találkoztunk az úton. Említették, hogy értesítették a sajtót is („hívtunk erősítést”). Körülbelül húsz perccel azután, hogy a kilakoltatás megvolt, hívta telefonon a lányt az édesapja. Mondta, indul érte, fél óra, míg odaér. Tekintve, hogy nagyon hideg volt, és a lánynak reggel nyolctól iskolában kellett lennie, felajánlottam, hogy aludhat nálam is egy éjszakát. Elfogadták.”
A szülőket is elértük telefonon. Érdekes véletlen, hogy mindketten nevelőként dolgoznak Székelykeresztúron, a Berde Mózes Unitárius Gimnázium kollégiumában. Az édesapa, Lőrincz Sándor pontosan tudja, milyen, amikor egy nevelőt meghurcolnak: tavaly egy diákja feljelentette őt testi fenyítés alkalmazása miatt. Azt mondta, amikor január elején visszavitte a kollégiumba a lányát, orvosi igazolásokkal felvértezve, az igazgató minősíthetetlen hangnemben beszélt vele – azt javasolta neki, hogy menjen fellebbezni az ENSZ-hez. Amikor rákérdeztem, miért engedte a hidegben ácsorogni a lányt, azt mondta, a felesége éppen dolgozott, ő pedig vadakat etetni ment, ahol nem volt térerő. Állítása szerint a rossz anyagi helyzetben lévő szülők ki vannak szolgáltatva a kollégium vezetőjének – máshol lényegesen többe kerülne a lakhatás –, és most már bánja, hogy ők is ezt az olcsóbb megoldást választották. Az apa elismerte: a lánya – szerinte lázasan – részt vett a Duna Televízió műsorának csíkszeredai mesterkurzusán. Ez valóban egy kicsi bökkenő – fogalmazott, de szerinte a kollégiumnak egy ilyen eseményre el kellett volna engedni a diákot.
Mielőtt elköszöntem, megkérdeztem tőle, hogy áll az ellene tett feljelentés ügye. A törvényszékre került a dolog, ismerte be, és az eljárás ideje alatt a vadászfegyvereit is elvették. Azt elismerte, hogy galléron ragadta az ikerpár egyik tagját, de nem verte meg. Mivel az a térfigyelő kamera, amely az ominózus eset helyszínére ráláthatott volna, nem működött, a bíróság nem tartotta megalapozottnak a vádat, és felmentette őt. Azok a gyerekek ma is a székelykeresztúri kollégiumban laknak, az élet megy tovább.
A bentlakás egyik korábbi diákvezetője – a kamaszok minden évben ifjúsági elnököt választanak, aki hivatalból tagja lesz a diákotthont vezető kuratóriumnak – lapunknak elmondta: Dobai László maga útját járó, nehéz ember, magányos harcos, aki nem fél a konfliktusoktól. Fanatizmusának köszönhető, hogy sikerült létrehozni és gazdaságosan működtetni az intézményt. Aki elfogadja a szigorú – és sokszor önkényes – rendszert, az jól ellehet az otthonban. A dolgok akkor mérgesednek el, amikor a belső szabályok ütköznek a külső elvárásokkal, például ha egy diák nem mehet el a tantárgyversenyre, mert kötelező program van az otthonban. Az igazgatónak vannak bizonyos rögeszméi, mint például a határozott véleménye a pizsama alatti bugyiviselés káros egészségügyi következményeiről, de ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek meztelenre kellene vetkőznie előtte. Fenyítési túlkapások vannak – például a villanyoltás utáni randalírozáskor előfordul, hogy a nevelők a folyóson a teljes szobát guggoltatják, hogy a túlzottan felpörgött diákok lefáradjanak. Ártó szándékkal ezeket félre lehet magyarázni, mint ahogyan félreérthető a nyilvános megszégyenítés is. Erre akkor kerül sor, ha valaki a társaitól lop – ilyenkor az egész közösség előtt kell számot adnia tettéről. Ez megszégyenítő lehet, de Dobai nevelési logikája szerint keresztény értékrendű közösségre van szükség, aminek alapja a kölcsönös bizalom. (A kemény szabályok miatt egyébként kisebb a lehetőség egy másik, a romániai kollégiumokban bevett gyakorlatnak számító jelenségre, a fikáztatásra, mely azt jelenti, hogy a nagyobb diákok terrorizálják a kicsiket.) A volt diák úgy gondolja, sokan nem mérik fel az első napon kézbe kapott szabályzat súlyát sem a szülők, sem a diákok közül, ezért később csalódnak. De a döntés soha nem végleges: bármikor elmehet bárki, és ha odakint meggondolná magát, egy év után újra vissza lehet költözni a református diákotthonba.
Az egykori diákok szomorúan tapasztalják a sajtóban és a honlapok kommentoldalain zajló nyilvános kivégzést, és nehéz helyzetben vannak. Úgy kell megvédeniük egy rendszert és egy embert, hogy ők is sokat harcoltak ellene. Mégis úgy gondolják, hogy boszorkányüldözés zajlik, és ez ellen fel kell emelniük a szavukat, ezért közös közleményt fogalmaztak meg. Talán nem is az intézmény vagy a vezetője, hanem a konzervatív nevelési elvek és a következetesség védelmében. A nyilatkozatot néhány óra alatt száznál is többen írták alá, és mivel zömükben nevüket-adataikat is vállalták, láthatjuk foglalkozásukat: rengeteg egyetemet végzett ember, például tanár, lelkész, informatikus, orvos és doktorandusz van közöttük. Így fogalmaznak: „az RDA-ról és Dobai László intézményigazgató munkásságáról a médiában forgalmazott kép sok ponton sarkított és torz. Mint minden intézmény működése, kétségkívül az RDA rendszere is jobbítható – ehhez nyitottságot, eredményes párbeszédet kívánunk a bentlakás diákjainak és irányítóinak.”
Összegezve a dolgokat, többen úgy vélik, kamaszként szűknek érezték a mozgásteret, amelyben éltek a kollégiumban, de felnőttként már hálásak, és megértik a rendszer logikáját. Ugyanakkor életre szóló barátságokat kötöttek, és az intézménynek köszönhetően olyan kirándulásokra juthattak el – akár külföldre is –, ahova más módon nem tudtak volna elmenni. Mások arról beszélnek, évekig tartó traumákat szedtek össze a bentlakásban töltött időszak alatt. A kérdés adódik: vajon kevesebb vaskalapossággal és szigorral fel lehetett volna-e építeni ezt a közösséget?