Futótűzként terjedt el a teljes anyaországi sajtóban is a székelyudvarhelyi hír, mely szerint mínusz 15 fokos hidegben tettek utcára egy tizenhat éves diáklányt a helyi református bentlakásos diákotthonból. A tudósítások szerint az igazgatót, aki egyébként református lelkész, az sem érdekelte, hogy a lány lázas betegen feküdt otthon az úgynevezett csendesnapok idején – és erről orvosi igazolása is van –, és mereven ragaszkodva a bentlakás szabályzatához, amely kötelező részvételt ír elő a közösségépítő foglalkozásokon, kirúgta őt az otthonból. A lányt végül az iskola igazgatója vette magához egy éjszakára, ő értesítette a rendőrséget és a sajtót is. (A diákotthont egy alapítvány üzemelteti, és nincs alárendelve az iskolaváros egyetlen oktatási intézményének sem – a szerk.)
Ez a történet egyik olvasata, és ezen nagyon sokan felháborodtak. Az erdélyi sajtóorgánumok oldalain valódi kommentcunami indult, becsületsértő módon gyalázva az intézményt és vezetőjét. „Anyadba kéne visza mened te csuhas” – írta valaki a Maszol.ro portálra, finoman mellőzve nemcsak a helyesírás és központozás szabályait, hanem figyelmen kívül hagyva azt a tényt is, hogy a református lelkészek soha nem hordanak szerzetesi viseletet.
Beindultak a kollégium korábbi diákjai is. Egy netes felületen gyűjteni kezdték az Református Diákotthon Alapítvány (RDA) egykori lakóinak a beszámolóit az igazgató túlkapásairól. Jelszavas rendszert hoztak létre, hogy valóban csak azok tudjanak írni, akik ott éltek, és végül kilencvenen töltötték ki a kérdőívet, többen a nevüket is vállalva. Az eredményt lapunk kapta meg először, és ebben valóban furcsa szokásokról számolnak be az egykori lakók. Igaz, nagy valószínűséggel főként azok vallottak, akiket valamilyen sérelem ért, például őket is kirúgták az intézményből. Többen szóvá tették a szerintük értelmetlen túlszabályozást, és egyikük úgy fogalmazott: az igazgató a bentlakó kiskorú diákokat állandó félelemben, szorongásban tartotta. „Túlkapásai és visszaélései miatt számos olyan – lelkileg és fizikailag is megviselő – büntetést kellett elszenvedni, amely nem a keresztény értékrendet közvetítette a gyerekek felé. Alapvető emberi jogaink gyakorlásában sértett a belső rendszabályzat betartása címszó alatt” – fogalmazta meg. Egy másikuk szerint éjszaka lámpával járta a szobákat, és felemelte a paplant, másnap pedig arról prédikált, hogy bugyiban aludni egészségtelen. Többen a közösség előtt való megaláztatásukat emelték ki.
Ugyanakkor egy zárt Facebook-csoportban közzétett felhívásunkra nagyon sokan megosztották pozitív élményeiket is lapunkkal. Az egyik volt diák szerint azok kiabálnak most kígyót-békát az igazgatóra, akikben nem volt meg a kellő alkalmazkodóképesség a közösségi élethez. Másikuk azt írta: ott vált felelőtlen kamaszból felelősségtudatos felnőtté, és ezért köszönettel tartozik az intézménynek. Egy lány, aki jelenleg már a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója, hatévnyi RDA-s élet után úgy véli, lelkének egy darabja még mindig ott lakik a kollégium harmadik emeletén, és büszke arra, hogy megtanították a tiszteletre, a becsületre, a szeretetre, összetartásra, az életre és az Istenhez való fordulásra minden körülmények között. Olyan vélemény is akad, amely szerint a kollégium bizonyos mértékben hasonlítható az Iskola a határon című Ottlik-regényben megírt intézménnyel: az RDA nem katonaiskola, de olyan terep, ahol a szabályok kötöttségében életre szóló kapcsolatok szövődnek. Ezek a kapcsolatok olyan értelemben tűzben edzettek, hogy a diákotthon életében rendre felbukkanó, s közösen kitárgyalt konfliktusesetekben minden diák így vagy úgy állásfoglalásra kényszerül: mindenki mérlegelheti egy eset kapcsán a (norma)sértés valósságát, súlyosságát, az ezért kapott szankció milyenségét, elfordulhat a hibát elkövető társától vagy kiállhat mellette – s mindezt az intézmény el is várja, mondván, hogy egy közösség így működik. „Bizonyára volt alkalom, hogy az önérzetünk is sérült, de miként a mattfenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetbe, mint az emberi társadalmak” – írta Ottlik szavait használva egy végzős diák a búcsúbeszédében. „Akivel meg akarnám ezt értetni, annak végig kellene élnie velünk együtt az egész refis életünket” – zárta le a gondolatot.
Mielőtt jobban beleássuk magunkat a konkrét januári eseménybe, érdekes megvizsgálni az immár huszonöt éves intézmény múltját is. Dobai László, az intézmény alapítója 1991-ben eladta a saját kocsiját, hogy az árából kibéreljen két emeletet egy állami épületben, elindítva a Református Diákotthont. Saját, szigorú rendszabályzatot hoztak létre – ezt minden jelentkező megkapja, és neki, valamint szüleinek is alá kell írnia a beköltözés előtt –, s bár az intézményt egyáltalán nem hirdetik, ma is többszörös a túljelentkezés, és sokan vannak a várólistán. Az otthon – többszöri kényszerű költözés után – ma már saját épületben működik, miután főként külföldi támogatásból a várostól megvásároltak egy befejezetlen négyemeletes tömbházépületet, és kényelmes, jól felszerelt kollégiummá alakították. Az intézményt működtető alapítványt egyébként 1992-ben jegyezte be a román állam, a kuratórium elnöke Dobai. Az alapítvány önálló jogi személy, nem tartozik sem a református, sem más egyház alá. Eddig Erdély százötvenöt településéről közel ezerkétszáz gyerek lakott náluk, a diákok jellemzően jóval kevesebbet fizetnek, mint amennyibe az ellátásuk kerül – a különbözetet támogatásokból és pályázati forrásokból pótolják –, és az ösztöndíjrendszernek köszönhetően minél jobban tanul valaki, annál kevesebbe kerül számára az ottlét, az igazán jól tanuló diákoknak például akár teljesen ingyenes is lehet. (Érdekes adalék, hogy Böjte Csaba ferences szerzetes a kilencvenes évek elején egy hétig az intézet vendége volt, megfigyelve a működését, és utána indította el saját gyerekotthon-hálózatát. Böjte egyébként most is megvédte Dobait a sajtóbotrány kapcsán.) Ha legalább tíz gyerek kér valamilyen pótórát – legyen az aerobik, németoktatás vagy bármilyen hasznos tevékenység –, a diákotthon ingyenesen biztosítja a szakoktatót. A kollégiumban lévő helyzetet egyébként jól jellemzi egy véndiák tanácsa a frissen beköltözőknek: „ez a hely nem a mennyország, és nem a pokol, de te azzá teheted, amivé akarod.”
Az intézmény húszéves évfordulójára készült kiadványban így összegezte az alapító-igazgató a nevelési elveit: a pusztító romániai kommunizmus ateista oktatási rendszere után át kell szervezni a keresztyén nevelést, és ehhez a diákotthon-hálózat látszik a legmegfelelőbbnek. „Ez biztosítaná a keresztyén közösséget, melyben nemcsak megismerheti, hanem próbálgathatja, begyakorolhatja az ifjú a keresztyén etika első lépéseit – védett környezetben, kikacagás vagy a becsapódás veszélye nélkül. Így mindenütt létrejöhet egy kis mag, mely köré csoportosulhat a keresztyén ifjúság, s melyen keresztül irányítani is, de minden szempontból – szociális szempontból is – segíteni lehet az ifjúságot. A hálózat előnye az is, hogy elsősorban a leghátrányosabb helyzetűeken segít, azokon a vidéki fiatalokon, akik az iskoláktól távol lakván, már nagyon korán kénytelenek elszakadni a szülői háztól, annak nevelő hatásától is. Ifjaink bekerültek egy városi tömegszállásra, hol nevelésükkel érdemben senki sem foglalkozott, sőt gyakran félrenevelték őket, és ők egymást. Mindezek ellenére, ott kellett (kell) a vidéki gyermeknek az iskolában eltöltött 5-6 óra után tartózkodnia a napból még megmaradó 17-18 órán át. Nem csoda, hogy aki csak tehette, még ha óriási áldozatok árán is, megkímélte gyermekét ettől. Helyébe viszont mit adhatott? Egy-egy magányos szobát a város különböző pontjain, ahol tanulni ugyan tanulhatott, de közössége nem volt, nevelésről nem is beszélve. Ennek helyébe javasoltam és javasoljuk minden lehetséges fórumon az egyházi diákotthonok létesítését. Az otthonból – arra az 5-6 órára – a város bármely iskolájába bejárhat a gyermek, de oda visszatérve keresztyén közösséget, „krisztusi családot” talál, mely törődik vele, számonkéri és számít rá, melyben nevelik, és melyben ő is nevelhet és hitből-hitben erősödhet.”
A konkrét történetre visszatérve, néhány tucat beszélgetés után kiderült: tulajdonképpen mindenki hibázott. A diákotthon igazgatójának meg kellett volna győződnie arról, hogy a kirakott diákot a kapu előtt várja valaki, legfőképpen a szülei – télvíz idején nem teszünk utcára kiskorúakat. A lány is többszörösen trükközni próbált: először azzal, hogy a szabályzat szerint lett volna lehetősége fellebbezni az ellen, hogy nem engedik el a csendesnapról, de ő inkább érvényes orvosi igazolást szerzett. A bentlakás vezetőségének fotója van arról, hogy a lány nem betegen feküdt otthon, hanem részt vett egy másik városban rendezett eseményen – közleményükben, nem véve figyelembe a kiskorú személyiségi jogait, szét is küldték a fényképet a sajtónak. A szülők – akik maguk is nevelők egy székelykeresztúri bentlakásos intézményben – szintén sárosak, hiszen már decemberben értesítették őket a lány kicsapásáról, ők januárban mégis visszavitték a gyereküket, hátha meg tudják beszélni az ügyet. A lányt egy éjszakára befogadó igazgatnak is volt törlesztenivalója a Református Diákotthon igazgatójával szemben, mivel negyvenkét diákja lakik ott, és a művészeti iskola sok gyakorlást megkívánó rendje rendszeresen ütközik a bentlakás szigorú belső programjaival. Az is elgondolkodtató, hogy ha a lány a szabályzat útmutatásai szerint fellebbezett volna a kicsapás ellen, még mindig az intézet lakója lehetne, mert egyrészt a kuratórium vizsgálatáig felfüggesztik a folyamatot, másrészt arra is van precedens, hogy az igazgató döntése ellenére a kuratórium tagjai a vétkes diák maradása mellett szavaztak. Ezekről a lehetőségekről a kamaszlány vagy nem tudott, vagy nem érdekelte annyira a dolog, hogy utánanézzen.
Mi is megpróbáltunk beszélni az érintettekkel. Dobai László intézményvezető a bentlakás honlapján terjedelmes közleményt adott ki az esetről, és jelezte, hogy ezzel részéről lezártnak tekinti az ügyet, ezért mi is a közleményre szorítkozunk. Ebből kiderül, hogy a különben jó képességű, tehetséges lány már novemberben jelezte, hogy nem szeretne a csendesnapokon részt venni, mert iskolai programja lesz egy másik városban. Kérését elutasították, de ebbe nem nyugodott bele, megkereste a kiskaput, jól tudva, hogy ezzel a kicsapást kockáztatja. Az ominózus januári napon a lány édesanyja is a városban tartózkodott, a lakhelyük egyébként 25 kilométerre van a kollégiumtól. „Ha aznap délben a Székelyudvarhelyen tartózkodó édesanyja, miután több forrásból is meggyőződött arról, hogy nem veszik vissza a lányát, nem gondoskodott arról, hogy a lánya ne maradjon az utcán, akkor az egyébként pedagógus szülők felelősségtudatán el kell gondolkozni. Ha pedig tudta, hogy az egész csak egy színjáték, akkor nagyon szomorú, hogy pedagógusok ilyesmihez felhasználnak egy jóhiszemű 16 éves lányt” – olvasható a közleményben.
Megkerestem a lány iskolájának, a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskolának az igazgatóját is. Porsche Éva az iskolai telefonon nem akart nyilatkozni, ezért – javaslatára – a közösségi oldalon, privát üzenetben tettem fel kérdéseimet. Úgy tudjuk, a pedagógus fellépése a saját intézményét is megosztotta. Az igazgató válaszában így fogalmazott: „a lány canto classic (magánének) szakos zeneiskolás. Egy nagyszerű lehetőséget kapott, hogy részt vegyen egy mesterkurzuson (az ismert Virtuózok versenyre való felkészítés egy világhírű operaénekes vezetésével). A kurzus a kollégiumi csendesnap idején volt, december 18. körül. Megbeszéltük a szülővel, diákkal, hogy emiatt kirúghatják a kollégiumból. Bár eléggé megviselte a döntéshelyzet, végül azt mondta, hogy szülei tudtával, szaktanára informálásával vállalja a kockázatot. A kurzus idejére valóban beteg lett. Ebben az értelemben az orvosi igazolás valós, viszont a nélkül is a kurzus mellett döntött volna. Amikor elkezdődött a kilakoltatás, a lány hívta a szüleit, akik éppen akkor nem tudták felvenni a telefont. Mivel pár perc múlva az utcán kellett lennie a csomagjaival, és nem tudta, mitévő legyen, tudván, hogy délelőtt a szülei fellebbezési lehetőséget keresve voltak nálam, felhívott engem. Ez után az aligazgatóval úgy egyeztünk meg, a rendőrségtől kérünk tanácsot. Ott azt mondták, kiküldenek egy járőrt ténymegállapításra. Elindultam a kollégium felé, közben hívott a rendőrség munkatársa, kérdezve, pontosan hova menjen, és találkoztunk az úton. Említették, hogy értesítették a sajtót is („hívtunk erősítést”). Körülbelül húsz perccel azután, hogy a kilakoltatás megvolt, hívta telefonon a lányt az édesapja. Mondta, indul érte, fél óra, míg odaér. Tekintve, hogy nagyon hideg volt, és a lánynak reggel nyolctól iskolában kellett lennie, felajánlottam, hogy aludhat nálam is egy éjszakát. Elfogadták.”
A szülőket is elértük telefonon. Érdekes véletlen, hogy mindketten nevelőként dolgoznak Székelykeresztúron, a Berde Mózes Unitárius Gimnázium kollégiumában. Az édesapa, Lőrincz Sándor pontosan tudja, milyen, amikor egy nevelőt meghurcolnak: tavaly egy diákja feljelentette őt testi fenyítés alkalmazása miatt. Azt mondta, amikor január elején visszavitte a kollégiumba a lányát, orvosi igazolásokkal felvértezve, az igazgató minősíthetetlen hangnemben beszélt vele – azt javasolta neki, hogy menjen fellebbezni az ENSZ-hez. Amikor rákérdeztem, miért engedte a hidegben ácsorogni a lányt, azt mondta, a felesége éppen dolgozott, ő pedig vadakat etetni ment, ahol nem volt térerő. Állítása szerint a rossz anyagi helyzetben lévő szülők ki vannak szolgáltatva a kollégium vezetőjének – máshol lényegesen többe kerülne a lakhatás –, és most már bánja, hogy ők is ezt az olcsóbb megoldást választották. Az apa elismerte: a lánya – szerinte lázasan – részt vett a Duna Televízió műsorának csíkszeredai mesterkurzusán. Ez valóban egy kicsi bökkenő – fogalmazott, de szerinte a kollégiumnak egy ilyen eseményre el kellett volna engedni a diákot.
Mielőtt elköszöntem, megkérdeztem tőle, hogy áll az ellene tett feljelentés ügye. A törvényszékre került a dolog, ismerte be, és az eljárás ideje alatt a vadászfegyvereit is elvették. Azt elismerte, hogy galléron ragadta az ikerpár egyik tagját, de nem verte meg. Mivel az a térfigyelő kamera, amely az ominózus eset helyszínére ráláthatott volna, nem működött, a bíróság nem tartotta megalapozottnak a vádat, és felmentette őt. Azok a gyerekek ma is a székelykeresztúri kollégiumban laknak, az élet megy tovább.
A bentlakás egyik korábbi diákvezetője – a kamaszok minden évben ifjúsági elnököt választanak, aki hivatalból tagja lesz a diákotthont vezető kuratóriumnak – lapunknak elmondta: Dobai László maga útját járó, nehéz ember, magányos harcos, aki nem fél a konfliktusoktól. Fanatizmusának köszönhető, hogy sikerült létrehozni és gazdaságosan működtetni az intézményt. Aki elfogadja a szigorú – és sokszor önkényes – rendszert, az jól ellehet az otthonban. A dolgok akkor mérgesednek el, amikor a belső szabályok ütköznek a külső elvárásokkal, például ha egy diák nem mehet el a tantárgyversenyre, mert kötelező program van az otthonban. Az igazgatónak vannak bizonyos rögeszméi, mint például a határozott véleménye a pizsama alatti bugyiviselés káros egészségügyi következményeiről, de ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek meztelenre kellene vetkőznie előtte. Fenyítési túlkapások vannak – például a villanyoltás utáni randalírozáskor előfordul, hogy a nevelők a folyóson a teljes szobát guggoltatják, hogy a túlzottan felpörgött diákok lefáradjanak. Ártó szándékkal ezeket félre lehet magyarázni, mint ahogyan félreérthető a nyilvános megszégyenítés is. Erre akkor kerül sor, ha valaki a társaitól lop – ilyenkor az egész közösség előtt kell számot adnia tettéről. Ez megszégyenítő lehet, de Dobai nevelési logikája szerint keresztény értékrendű közösségre van szükség, aminek alapja a kölcsönös bizalom. (A kemény szabályok miatt egyébként kisebb a lehetőség egy másik, a romániai kollégiumokban bevett gyakorlatnak számító jelenségre, a fikáztatásra, mely azt jelenti, hogy a nagyobb diákok terrorizálják a kicsiket.) A volt diák úgy gondolja, sokan nem mérik fel az első napon kézbe kapott szabályzat súlyát sem a szülők, sem a diákok közül, ezért később csalódnak. De a döntés soha nem végleges: bármikor elmehet bárki, és ha odakint meggondolná magát, egy év után újra vissza lehet költözni a református diákotthonba.
Az egykori diákok szomorúan tapasztalják a sajtóban és a honlapok kommentoldalain zajló nyilvános kivégzést, és nehéz helyzetben vannak. Úgy kell megvédeniük egy rendszert és egy embert, hogy ők is sokat harcoltak ellene. Mégis úgy gondolják, hogy boszorkányüldözés zajlik, és ez ellen fel kell emelniük a szavukat, ezért közös közleményt fogalmaztak meg. Talán nem is az intézmény vagy a vezetője, hanem a konzervatív nevelési elvek és a következetesség védelmében. A nyilatkozatot néhány óra alatt száznál is többen írták alá, és mivel zömükben nevüket-adataikat is vállalták, láthatjuk foglalkozásukat: rengeteg egyetemet végzett ember, például tanár, lelkész, informatikus, orvos és doktorandusz van közöttük. Így fogalmaznak: „az RDA-ról és Dobai László intézményigazgató munkásságáról a médiában forgalmazott kép sok ponton sarkított és torz. Mint minden intézmény működése, kétségkívül az RDA rendszere is jobbítható – ehhez nyitottságot, eredményes párbeszédet kívánunk a bentlakás diákjainak és irányítóinak.”
Összegezve a dolgokat, többen úgy vélik, kamaszként szűknek érezték a mozgásteret, amelyben éltek a kollégiumban, de felnőttként már hálásak, és megértik a rendszer logikáját. Ugyanakkor életre szóló barátságokat kötöttek, és az intézménynek köszönhetően olyan kirándulásokra juthattak el – akár külföldre is –, ahova más módon nem tudtak volna elmenni. Mások arról beszélnek, évekig tartó traumákat szedtek össze a bentlakásban töltött időszak alatt. A kérdés adódik: vajon kevesebb vaskalapossággal és szigorral fel lehetett volna-e építeni ezt a közösséget?
