Miután Barack Obama nyilvánosságra hozta, hogy elődje elnöklése alatt milyen módszerekkel kínozták az Al-Kaidával kapcsolatba hozott gyanúsítottakat, a világ egyik fele felháborodott, a másik fele helyeselt. A tiltakozók szerint az Egyesült Államok szellemiségével ellentétes, amit az úgynevezett fokozott vallatások alatt tettek a rabokkal. A fejüket víz alá nyomták, pofozták, a falhoz láncolták őket, és ha ezek a módszerek nem vezettek eredményre, életveszélyesen megfenyegették őket. Mások viszont úgy gondolták, hogy felesleges az emberiesség nevében fanyalogni a CIA módszerein, ártatlanok védelmében bármi megengedhető. Ha a terrorista csak akkor árulja el, milyen akciót terveznek a társai, amikor tüzes fogóval tépkedik le a lábujjkörmeit, hát le kell tépni, és kész.
Miután a nyilvánosságra hozott jelentésekből fény derült a módszerekre, a CIA tisztviselői nem győztek hamut szórni a fejükre, ám azt is rendre megemlítették a sajnálkozó kijelentéseikben, hogy a vallatások során szóra tudták bírni a gyanúsítottakat, és olyan információkhoz jutottak, melyekkel több ezer ártatlan ember életét mentették meg. Igaz, az ügyben vizsgálódó szakemberek más véleményen vannak, szerintük a rabokból kicsikart vallomások szinte kivétel nélkül értéktelenek voltak.
Az egyébként eddig is nyilvánvaló volt, hogy ha valakit elég hosszan teszünk ki embertelen kínoknak, akkor előbb-utóbb megtörik, és beszél. A kérdés az, hogy el lehet-e hinni, amit mond.
Shane O’Mara, a dublini Szentháromság Főiskola agykutatója, aki átnézte a kínzások dokumentumait, és könyvet is írt a témáról, arra a következtetésre jutott, hogy nincsenek olyan bizonyítékok, melyek alátámasztanák, hogy a víz alá nyomás vagy az alvásmegvonás valóban működött.
Bár a kínzások emberi agyra gyakorolt hatásáról eddig kevés tudományos értékkel bíró vizsgálat született, azért van néhány. Ezeknek a kísérleteknek vagy önkéntesek voltak az alanyai, vagy különösen kemény kiképzésen részt vevő katonák. A vizsgálatokat végzők többsége O’Marához hasonlóan arra a következtetésre jutott, hogy a kínzásokkal kicsikart
vallomások egyáltalán nem megbízhatók. Az erős fájdalom, az alvásmegvonás vagy a már-már elviselhetetlen stressz hatására ugyanis az emberek elveszítik az ítélőképességüket. Ahelyett, hogy tudatos döntéseket hoznának, és együttműködnének a vallatóikkal, pánikba esnek, és bármit megtesznek azért, hogy mielőbb megszabaduljanak a kínoktól. O’Mara egy hatvanéves kambodzsai férfi több évtizede megesett történetét hozta fel példaként. Ő már a kihallgatás elején elmondta az igazságot, vallatóinak azonban ez nem volt elég, ezért kínozni kezdték. A fájdalom hatására bármit bevallott, amit hallani szerettek volna tőle: elismerte, hogy hermafrodita, hogy a CIA kémje, hogy katolikus püspök, még azt is, hogy ő Kambodzsa királyának a fia. Pedig csupán hétköznapi tanár volt, akinek az volt a bűne, hogy egyszer franciául szólalt meg.
De nemcsak a rabok megbízhatatlansága miatt hiúsulnak meg a kínvallatások, gyakran a kihallgatók sem állnak a helyzet magaslatán. Rendszeresen előfordul, hogy amikor úgy gondolják, hogy a kérdezett hazudik, vagy megpróbálja visszatartani az információkat, növelik a kínzás intenzitását, pedig ezáltal épp a gondolkodás, az együttműködés képességétől fosztják meg őket. Ráadásul a vizsgálatok szerint a vallatók semmivel nem jobbak az átlagembereknél annak a megítélésében, hogy a kihallgatottak hazudnak vagy sem. Sőt, megbízhatatlanabbak. A tanulmányok ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy azok az emberek, akik kihallgatói szerepbe kerülnek, nagyobb valószínűséggel feltételezik azt, hogy be akarják csapni őket, mint azok, akiknek hétköznapi élethelyzetben kell megítélniük, hogy beszélgetőpartnerük igazat mond-e. Ez a gyanakvás pedig gyakran oda vezet, hogy a kihallgatók alapvető hibákat követnek el.
A tudományos kutatások tehát szinte egyöntetűen arra az eredményre jutottak, hogy kínzás egyáltalán nem hatékony kihallgatási módszer. És persze morálisan sem elfogadható. A szakértők jelentős része mégis úgy gondolja, hogy kiélezett helyzetekben továbbra is ott lesz a vallatók repertoárjában. Addig biztosan nem mondanak le róla, amíg fel nem találják az igazmondó pirulát.
A kihallgatottakat három kategóriába szokták sorolni attól függően, hogy mennyi információ lehet a birtokukban, és hogy mekkora veszélyt jelentenek. Egy, a csatatéren elfogott egyszerű katona ugyan tudhat ezt-azt, nem valószínű, hogy a hadművelet kimenetelét jelentősen befolyásoló dolgokat sikerülhet megtudni tőle. Kicsit más a helyzet, ha olyan foglyot sikerül ejteni, aki kapcsolatban állhat a harci cselekmények vagy terrorakciók kitervelőivel. A guantánamói foglyok egy része ebbe a kategóriába tartozott. Őket már érdemes lehet alaposabb vizsgálat alá vonni, de a kínzásuk a jelenlegi konszenzus szerint nem elfogadható. A gondot ez esetben az jelenti, hogy nem lehet tudni, a gyanúsítottak közül kinek állnak rendelkezésére használható információk. A többségük valószínűleg semmit nem tud, a beavatottak viszont önszántukból biztosan nem beszélnek. A CIA börtöneiben épp ez a bizonytalanság vezethetett a kínzásokhoz.
A harmadik kategóriát a ketyegő időzített bomba esete adja. A klasszikus példa arról szól, hogy egy terrorista időzített nukleáris robbanószerkezetet helyez el egy nagyvárosban. A rendőrségnek sikerül elfognia, ám a hagyományos módszerekkel nem sikerül kiszednie belőle, hogy hova rejtette el a töltetet. A kérdés az, hogy ilyen esetben meddig mehetnek el a kihallgatók. Milyen jogai vannak annak az embernek, aki épp ártatlanokat készül megölni? Hány perccel a robbanás bekövetkezte előtt kell felváltaniuk a terroristát szép szóval meggyőzni igyekvő pszichológusokat a keményebb módszereket alkalmazó vallatóknak? Elfogadható-e ebben az esetben, ha a terrorista fejét víz alá nyomják, hogy úgy szedjék ki belőle az információt?
A felvázolt esetben a legtöbben valószínűleg azzal értenek egyet, hogy bármi áron, akár kínzással, de ki kell szedni az információkat a merénylőből. Csakhogy az élet általában nem ilyen egyszerű. Mit kell tenni akkor, ha tíz gyanúsított van, de csak egyikük terrorista? Meg szabad kínozni kilenc ártatlan embert azért, hogy a tizedikből kicsikart vallomással esetleg meg tudjunk menteni kétmilliót? És százat meg szabad? Ezret? Vagy hány embert lehet megkínozni akkor, ha nem atomtöltetet, hanem egy robbanóanyaggal megrakott táskát rejtett el a merénylő? Ezekre a kérdésekre nem léteznek mindenki által elfogadható válaszok.
Ebből következik, hogy ítélkezni sem könnyű. Azok, akiken számon kérik az embertelen bánásmódot, általában azzal védekeznek, hogy az adott helyzetben ez volt az egyetlen eredménnyel kecsegtető vallatási módszer. Aztán rendre kiderül, hogy a kínzásoknak szinte semmi hasznuk nem volt.
Az eredménytelenség azonban láthatóan nem tartja vissza a fogva tartókat. És kicsi rá az esély, hogy miután a kínzások több ezer évig részei voltak a vallatásoknak, épp mostanság kopjanak ki a használatból. A vallatószobák ajtói mögött megállni látszik az idő.
