Szinte már bele lehet szédülni abba a keringőbe, amelyet a németországi politikában járnak. A nagykoalícióban kormányzó Kereszténydemokrata Unió (CDU), a bajor Keresztényszociális Unió (CSU) és a szociáldemokraták (SPD) úgy adják-veszik, cserélgetik egymás közt a pozíciókat, mintha nem is politikai ellenfelek lennének.
Kezdjük a legfrissebbel! Vasárnap a szövetségi tanács megválasztotta Németország 12. elnökévé Frank-Walter Steinmeiert. A politikus az ugyancsak szociáldemokrata Joachim Gauckot váltja az ország élén, aki előrehaladott kora (77 esztendős) miatt már nem akart egy újabb ciklust vállalni. Steinmeier személyéről a nagykoalíción belül teljes volt az egyetértés, sőt szinte örültek, hogy találtak valakit, aki hosszas győzködés után végre hajlandó elvállalni a szimbolikus jelentőségű feladatot. „Tökéletesen alkalmas. Megbízható, és egy olyan politikus, akit az egyensúly megteremtése és a problémák megoldása vezérel” – az idézet Angela Merkeltől származik, aki ezekkel a mézes-mázos szavakkal jellemezte Steinmeiert. Azt az embert, aki szó szerint az ellenfele volt, hiszen 2009-ben az SPD őt indította kancellárjelöltként. Igaz, lehet oka az örömre, hiszen ezzel két legyet ütött egy csapásra: eltávolította a képből az egyik legerősebb lehetséges kihívóját, és a szociáldemokratáknak is vetett egy koncot.
De lépjünk egyet vissza! Steinmeier eddig külügyminiszterként dolgozott Merkel kormányában, és meglehetősen jól végezte a munkáját. Németország nemcsak az Európai Unió vezető hatalma, de egyre nagyobb súlyt kap a világpolitikában is. Steinmeier aktív szereplője volt például az ukrán válság rendezésének is. Nem csoda, hogy a legnépszerűbb német politikusok közé tartozik, a közvélemény-kutatások szerint gyakran Merkelt is lekörözte. Ehhez politikai teljesítményén kívül hozzájárult személyisége is, sokat elmond például róla, hogy 2010-ben egy időre visszavonult, mert a hosszú várólisták miatt felajánlotta az egyik veséjét súlyosan beteg feleségének. Ennek fényében logikus választásnak tűnt volna, hogy az idén ismét ő szálljon ringbe a Muttival, ahelyett, hogy „parkolópályára” állítják.
Az SPD azonban talán nem akart kétszer ugyanabba a csapdába esni, így inkább másba vetette bizalmát. Először a pártelnökbe, Sigmar Gabrielbe. Ő ugyan élvezte a pártelit támogatását, de volt egy nem éppen elhanyagolható bökkenő: a választókét viszont nem. Minden előrejelzés csúfos kudarcát jelezte. Folytatódott hát a keringő. „Ha nincs ló, jó a szamár is” alapon Sigmar Gabriel félreállt, és elfoglalta a megüresedő külügyminiszteri posztot, a szociáldemokrata kancellárjelölt helyére pedig beugrott a sokkal nagyobb eséllyel induló Martin Schulz, az Európai Parlament leköszönő elnöke.
Végül mindenki megtalálta tehát a helyét, de kérdés, hogy vajon a számításait is. Az tagadhatatlan, hogy Steinmeier tökéletes elnöknek. Politikai irányultságtól függetlenül népszerű Németországban, de jól ismeri az egész világ vezetőit is, ért a diplomácia nyelvén, és rutinos, sokat látott politikus. Azaz éppen olyan ember, amilyennek a jelképes feladatokat ellátó német elnöknek lennie kell: megtestesíti a németek egységét, hidat képez a megosztott társadalomban, és kiválóan képviseli az országot külföldön is.
