Az SPD azonban talán nem akart kétszer ugyanabba a csapdába esni, így inkább másba vetette bizalmát. Először a pártelnökbe, Sigmar Gabrielbe. Ő ugyan élvezte a pártelit támogatását, de volt egy nem éppen elhanyagolható bökkenő: a választókét viszont nem. Minden előrejelzés csúfos kudarcát jelezte. Folytatódott hát a keringő. „Ha nincs ló, jó a szamár is” alapon Sigmar Gabriel félreállt, és elfoglalta a megüresedő külügyminiszteri posztot, a szociáldemokrata kancellárjelölt helyére pedig beugrott a sokkal nagyobb eséllyel induló Martin Schulz, az Európai Parlament leköszönő elnöke.
Végül mindenki megtalálta tehát a helyét, de kérdés, hogy vajon a számításait is. Az tagadhatatlan, hogy Steinmeier tökéletes elnöknek. Politikai irányultságtól függetlenül népszerű Németországban, de jól ismeri az egész világ vezetőit is, ért a diplomácia nyelvén, és rutinos, sokat látott politikus. Azaz éppen olyan ember, amilyennek a jelképes feladatokat ellátó német elnöknek lennie kell: megtestesíti a németek egységét, hidat képez a megosztott társadalomban, és kiválóan képviseli az országot külföldön is.
