Egy másik Moszult látok magam előtt. Többen felénk fordulnak, integetnek, mosolyognak, de nem érzem őszintének gesztusaikat. Ekkor veszem észre, hogy még többen vannak azok, akik elfordítják a fejüket. Nem dacot, hanem félelmet érzek a levegőben. Moszul felszabadításával nincs vége a szenvedésnek, az ostromlók közül sokan bosszút kiáltanak. Az ő sérelmeiket és szenvedéseiket akarják megtorolni azokon az embereken, a szunnita arabokon, akik védelmére hivatkoztak az Iszlám Állam harcosai. A szunniták számára nem sok jót ígér, hogy mecseteik már nincsenek, amit a bombák és a dzsihadisták megkíméltek, azt birtokba vették a síiták. Még köröz felettünk a helikopter, amikor a félelemről kérdezem Hallo Raouf Magyarországon élő iraki kurd származású újságírót. – A szunniták és a síiták közötti konfliktus nem ér véget az Iszlám Állam legyőzésével – mondja, hozzátéve, hogy ebben csak fordulatot, de nem végeredményt hoz a város elfoglalása.
Indulnánk Moszulból, amikor robbanást hallunk, a gépkocsi ablakából meglátjuk a magasban szálló helikoptert. Egy perc és újabb robbanás. Kameráink és fényképezőgépeink az eget kémlelik, ahol egy amerikai Apache helikopter köröz, ráfordul a célpontra, rakétát lő ki valahova a Tigrisen túl, Nyugat-Moszulra, s közben felugatnak a helikopterre irányított géppuskák. Körbenézek, csak mi bámuljuk az eget, páran minket néznek, mások egykedvűen mennek a dolgukra. Alaposan megbarátkozhattak a háború minden zajával. Egy idő múlva mi is elunjuk, egy közeli utcában parkolunk le, ahol kinyitottak a boltok. Lehet itt ventilátort és hűtőgépet kapni, és persze generátort is. Édességet kínál az egyik árus, mellette már dolgoznak a pékek, friss áru illata tölti meg az utcát. Gyermekek vesznek körbe, barátkoznak, mosolyognak, még az a kettő is, akik azt mondják, árvák lettek, senkijük sincs, aki gondoskodna róluk.
