A halál után visszatér az élet Moszulba

A közelben még öldöklő harc folyik, és a város még romokban hever, a lakosság már kezd visszaszivárogni a városba. Riport.

Gépkocsink százhúsz kilométeres tempóval rohan az autópályán nyugat felé, az ostromlott Moszul irányába. Ahogy távolodunk Erbíltől és közeledünk a front felé, úgy romlik az út minősége és úgy szaporodnak az ellenőrző pontok. Belépünk az iraki kormányerők uralta területre, dokumentumainkat símaszkos fegyveres ellenőrzi, és csak kurta kérdéseket kapunk, nincsenek a kurdoknál megszokott kedves, üdvözlő szavak. Moszul külvárosai romokban, a városba vezető utakon a robbanások hatalmas bombatölcséreket téptek az aszfaltba. Már takarítanak is, állítólag önkéntesek vállalkoztak arra, hogy megtisztítják az utakat, miközben időről időre fegyverropogást hallani. Alig pár saroknyira vagyunk a Tigris folyótól, vagyis a frontvonaltól.

Utunk egy megrongált kórházba vezet, ahol nemcsak sebesült társaikat ápolták az Iszlám Állam dzsihadistái, de az épületet mesterlövészek búvóhelyként is használták, ezért lebombázták. A katonák egy férfit kísérnek hozzánk, aki bevallása szerint ápolóként dolgozott az intézményben. Azonnal elkapja a fejét, amikor felemelem a fényképezőgépem, Moszulban sokaknak van félnivalójuk. Ebbe a kórházba hozták azokat a moszuliakat is, akiknek valamelyik végtagját vágták le a dzsihadisták. Akár egy cigaretta elszívásáért vagy SIM-kártya birtoklásáért is súlyos büntetés járt. A földszinten bolyongunk, mobiltelefonnal világítunk a sötét szobákban. Próbálok csak betonra lépni, robbanószereket bárhol elrejthettek a terroristák. A padlót összevissza dobált orvosi műszerek, jelentések borítják, olykor reccsen a talpam alatt egy ampulla, kísérő katonáink szerint a halálszekta harcosai egyfolytában drogoztak.

Kicsit odébb egy nyolcévesforma fiút találok, akinek a hátára próbál feltornázni egy nehéz zsákot az anyja.

 A zsák leesik, a csörömpölésből hallom, hogy fémhulladékot gyűjtenek. Megpróbálom a fiú hátára tenni a zsákot, sikerül is, de lecsúszik a válláról, nagyon nehéz a zsák, elszégyellem magam. Az utca túloldalán egy nagyobb csoport, ők is gyűjtögetnek. Már indulnék is, hogy elvigyem a zsákot, amikor rám kiált kurd sofőrünk, azonnal jöjjek vissza. Igaza van, Moszulban azt sem tudni, hogy mi vár a sarkon túl, honnan érkezhet a fenyegetés. Feketére festett amerikai Humwee terepjáró gurul mellénk, a géppuskás óvatosan méreget minket, a parancsnok kilétünk felől érdeklődik. Elmondja, hogy a belügyminisztérium különleges egységét vezeti, és egyikük szunnita, a másik síita, de van köztük kurd ugyanúgy, mint türkmén, a Moszul térségében élő összes etnikum képviselve van. Máshogy aligha lehet bizalmat teremteni egy olyan városban, ahol mégis csak azok a szunniták élnek a legnagyobb számban, akiket az Iszlám Állam támogatásával vádolnak. A parancsnok rutinosan kezeli a csoportunkat, sok külföldi újságíró megfordulhat a fronton. Még a terepjáróját is felkínálja egy körre, és én hamarosan páncéllemezek között, golyóálló üvegen keresztül bámulom a várost.

Egy másik Moszult látok magam előtt. Többen felénk fordulnak, integetnek, mosolyognak, de nem érzem őszintének gesztusaikat. Ekkor veszem észre, hogy még többen vannak azok, akik elfordítják a fejüket. Nem dacot, hanem félelmet érzek a levegőben. Moszul felszabadításával nincs vége a szenvedésnek, az ostromlók közül sokan bosszút kiáltanak. Az ő sérelmeiket és szenvedéseiket akarják megtorolni azokon az embereken, a szunnita arabokon, akik védelmére hivatkoztak az Iszlám Állam harcosai. A szunniták számára nem sok jót ígér, hogy mecseteik már nincsenek, amit a bombák és a dzsihadisták megkíméltek, azt birtokba vették a síiták. Még köröz felettünk a helikopter, amikor a félelemről kérdezem Hallo Raouf Magyarországon élő iraki kurd származású újságírót. – A szunniták és a síiták közötti konfliktus nem ér véget az Iszlám Állam legyőzésével – mondja, hozzátéve, hogy ebben csak fordulatot, de nem végeredményt hoz a város elfoglalása.

Indulnánk Moszulból, amikor robbanást hallunk, a gépkocsi ablakából meglátjuk a magasban szálló helikoptert. Egy perc és újabb robbanás. Kameráink és fényképezőgépeink az eget kémlelik, ahol egy amerikai Apache helikopter köröz, ráfordul a célpontra, rakétát lő ki valahova a Tigrisen túl, Nyugat-Moszulra, s közben felugatnak a helikopterre irányított géppuskák. Körbenézek, csak mi bámuljuk az eget, páran minket néznek, mások egykedvűen mennek a dolgukra. Alaposan megbarátkozhattak a háború minden zajával. Egy idő múlva mi is elunjuk, egy közeli utcában parkolunk le, ahol kinyitottak a boltok. Lehet itt ventilátort és hűtőgépet kapni, és persze generátort is. Édességet kínál az egyik árus, mellette már dolgoznak a pékek, friss áru illata tölti meg az utcát. Gyermekek vesznek körbe, barátkoznak, mosolyognak, még az a kettő is, akik azt mondják, árvák lettek, senkijük sincs, aki gondoskodna róluk.

 Ilyen gyermekszemek néztek ránk a tegnapi táborban is. Mintha innen alig pár kilométerre nem is dúlna barbár háború, mosolygós arcok gyűrűjében találtam magam. Sokan közülük egyidősek az Iszlám Államnál, sőt fiatalabbak nála. Hirtelen behúzott sátrába a háziasszony, a vendéglátás rítusa még ebben a menekülttáborban is kijár az idegennek. Velem szemben egy negyvenes éveiben járó férfi, tán kétéves kisfiával. Mindketten mondani akarunk valamit a másiknak, de nem sikerül megszólalnunk. Nézzük egymást, és azon tűnődünk, mit mondana nekünk a másik. Lehet kurd, lehet arab, egyik nyelvet sem értem, angollal persze hiába próbálkoznék. Idővel a kuncogó lányok sem bírják tovább, és bejönnek a sátorba, hogy szemügyre vegyenek. A beszélgetés elmaradt, de megnézhettem az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának jelével ellátott sátrat, amelyek utcákat és tereket alkotnak. Igaz, nincs sok néznivaló: a 20 négyzetméteres sátrat szőnyegek borítják, a matracok élükre állítva sorakoznak.

Gépkocsiba ülünk, újra Erbíl felé indulunk, Iraki Kurdisztán fővárosába. A tábor után megállunk egy elhagyatott faluban. Hetekkel korábban itt még heves harcok dúltak az Iszlám Állam és a kurd pesmergák között. Romok, amerre nézek, csak a mecset áll sértetlenül.

Innen is egy ház felé indulnék, mire megint rám kiált kurd sofőrünk. Nincs kedvem kockáztatni, és arra gondolok, mennyi idő lesz ezt a területet aknamentesíteni, mekkora összeg lesz ezt az egyetlen falut újjáépíteni. A kávézót úgy alakították ki, mintha egy könyvtárban ülnénk. Divatos hely, sokáig nem is tudok dönteni, hogy a harmincféle kávékülönlegesség közül melyiket válasszam. A békés és fejlődő Erbíl bevásárlóközpontjába menekültem gondolataimat ülepíteni a hosszú napba sűrített élmények után.

 Az emeleti kávézóból a földszinten sétálókat bámulom. Ráérősen haladnak az emberek, kezükben reklámzacskó, láthatóan élvezik a vásárlást. A földszinten tízpercenként fordul egyet a gyermekvasút. Nesztelenül siklik az elektromos szerelvény gumikerekein, a sofőr akkor is elindul, ha csak egyetlen gyermeket ültetnek a kocsikba. Amikor este a hotel tetejéről nézem Erbíl sziluettjét, a lemenő nap előbb valószínűtlen rózsaszín koszorút von a toronyházak köré. Ha képeslapon látnám, azt mondanám, giccses. Aztán tűzijátékok robbannak gyors egymásutánban, a kurd újév, a Newroz tiszteletére. Ekkor már vörös az ég alja nyugaton. Tőlünk 80 kilométerre még folyik a vér, már öt hónapja tart Moszul ostroma.