„Este hat után háborús övezetre hasonlít a falunk”

A magyarországi Kelebián szinte minden lakosra jut egy fegyveres. A szerbiai Kelebián már más a helyzet.

Mielőtt elindulnánk megnézni a helyszínt, a polgármester jelzi: Ásotthalmon és Mórahalmon rosszabb a helyzet, hiszen az a terület jóval kevésbé védett. Kelebiánál csak a sínek mentén tudnak bejutni a migránsok, akik olykor felkapaszkodnak a vasúti kocsik aljára. A falu vezetője szerint nem fog gyorsan változni a helyzet: szerinte még évekig el fog tartani a migrációs válság, így még sokáig jelen lesznek itt a fegyveresek.

Ha eddig bármiféle kétségünk volt afelől, hogy hazánk déli határait meg lehet védeni a migránsoktól, ez gyorsan elillan, amint a kerítéshez tartunk Kelebia polgármesterével. Egy szürkemarhatelep közvetlen közelében nemrég egy konténerbázist építettek abból a célból, hogy a határvédelemben részt vevő katonáknak ne kelljen húsz kilométert vagy még többet utazniuk, amíg állomáshelyükre érnek.

A határon most is zajlanak a munkálatok: a 150 kilométer hosszú, a biztonsági határzárat kiegészítő második sor kerítést a büntetés-végrehajtás szakembereinek irányításával összesen 700 fogvatartott építi. A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságától levélben megtudtuk: az új kerítés építéséhez 30 ezer darab 4,5 méter magas acéloszlopot vernek le 5 méterenként, amelyekre 3 méter magas drótfonatot rögzítenek fel.

A kerítés környékét azonban műveleti területté nyilvánították, így csak távolból látjuk a nagyjából húszfős rabcsoportokat, amelyek most is szorgosan dolgoznak az építkezéseken. Miután elköszönünk a polgármestertől, még visszamegyünk megnézni a munkát. Néhány perc múlva megérkeznek a honvédség és a rendőrség fegyveresei. A rendőrség munkatársainál ilyenkor is ott a pisztoly, a bilincs, a gumibot és a palackos könnygáz. Ők kísérnek minket tovább, hogy közterületről azért mégis lássunk valamit. Megtudjuk: egyáltalán nem egy leányálom itt naphosszat dolgozni, de azért mindent összevetve mégsem bánták meg, hogy ezt a pályát választották.

A magyar–szerb határ túloldalán egy egészen más kép tárul elénk. Amint elhagyjuk az átkelőt, már egyetlen fegyverest sem látunk. A szerbiai Kelebián járunk, ahol Paskó Csaba, a helyi plébános fogad minket a parókián. A népszerű délvidéki pap – aki szakácsművészetéről is híres – gyakran fejti ki véleményét a migrációról. Mint mondja, a migránsválság kezdete óta rendszeresen járkálnak 50-100 fős migránscsoportok az utcán.

Paskó atyának kettős érzései vannak: már a kezdetektől jelezte, hogy nem megoldás, hogy idehívják a migránsokat, emberileg viszont sajnálja őket. Mégis úgy látja, hogy a kerítést már tőlük jóval távolabb, Szerbia déli részén meg kellett volna építeni, hiszen a jelen helyzetben tulajdonképpen becsapják a migránsokat, amikor elhitetik velük, hogy tovább tudnak jutni.

A helyiek neki arról panaszkodnak, hogy a migránsok letépik a kertjükben a gyümölcsöket, bemennek az udvarokra, sőt olykor a hétvégi házakat is feltörik. A rendőrség azonban Paskó atya szerint nem sokat tesz. – A szerb rendőrség csak egy célból van jelen, azért, hogy perselyezzenek, vagyis megállítsák és megbüntessék a külföldi rendszámú autókat – hangsúlyozza a plébános, akitől megtudjuk: az embercsempészek is jelen vannak a környéken.

Takács Irén, a szerbiai Kelebia gondnoka megerősíti Paskó atya állításait. A lakosság szerinte sem kap elég támogatást a rendőrségtől. Mikor pedig mégiscsak intézkednek a rendőrök, csak a közeli benzinkútig viszik a migránsokat. Ott kiteszik őket – panaszolja Takács Irén, aki meg is mutatja azokat a házakat, amelyeket feltörtek. Az egyikből a rendőrség nemrégiben 38 migránst hozott ki. Az emberáradattal az élelmes kereskedők járnak jól, akik megveszik a migránsoktól a segélyként kapott konzerveket, majd azokat a helyi piacon árulják a helyieknek.

Észrevesszük, hogy a buszmegállóval szemben egy kisebb csoport időzik. Zahida és Svan Irakból, Kurdisztánból érkeztek a kisfiukkal, Juszeffel, aki még csak tízéves. Hónapokig utaztak, hogy elérjenek idáig. Mint mondják, nem tehetnek mást, mint hogy várnak. Korábban a szerb–horvát határ közelében a sidi táborban is megfordultak. Abban bíznak, hogy előbb vagy utóbb mégis beengedi őket Magyarország. A beszélgetés közben egyre többen gyűlnek körénk. Köztük találjuk Ali Surchit is, aki szintén Kurdisztánból érkezett. Miután megtudjuk, hogy Dohukban született, és olajipari technikumot végzett, a húszas éveiben járó férfi elmondja: neki eszében sincs illegálisan átlépni a határt, azért jött ide, mert a Tompa–Kelebia határátkelő melletti tranzitzónához igyekszik, ahol be lehet adni a menedékkérelmet – Magyarországra. Miért választja valaki Magyarországot letelepedési célként? Ali Surchi elmondja: Magyarország igenis befogadja a menekülteket, hiszen be lehet adni a menedékkérelmet. – Ezért pedig köszönettel tartozunk Magyarországnak – teszi hozzá bizakodva.