Már a földön megsemmisülhet a magyar Gripen-flotta

Egy pillanat alatt kilőhető a több százmilliárd forint értékű Gripen-flottánk. Pedig van megoldás.

Ha bekövetezik a legrosszabb, és kitör a háború, a több százmilliárd forintos, Svédországtól lízingelt vadászgépek néhány másodperc alatt megsemmisülhetnek a földön anélkül, hogy akár egyetlen bevetést is tudnának repülni. A hivatalos propaganda által természetesen elhallgatott sebezhetőség közvetlen oka, hogy a gépeket jelenleg az első Orbán-kormány alatt, hibás koncepció alapján megvalósított NATO-beruházás révén olyan könnyűszerkezetes hangárokban tárolják, amelyek legfeljebb az időjárástól védik meg őket, találatoktól semmi esetre sem.

A kérdés egyrészt az Oroszországgal szembeni új hidegháborús viszony, valamint a Gripenek kecskeméti bázisán rövidesen kezdődő nagyszabású, a kettős, civil-katonai hasznosítást célzó átépítés miatt került ismét a terítékre – egyelőre azonban semmi nyoma, hogy a magyar döntéshozók figyelembe vennék a földi túlélőképesség növelését, amelyet a megváltozott katonapolitikai viszonyok közepette általánosságban a szövetség is szorgalmaz.

A hiányosság szakmai körökben közismert, de mindeddig háttérbe szorult, mert a hidegháború vége óta a magyar katonai vezetés is magáévá tette azt a nézetet, hogy klasszikus honvédelmi, területvédelmi harcra nem kell felkészülni, a jövőben a nyugati szövetségi rendszer – melynek Magyarország 1999 óta a tagja – csak expedíciós háborúkat fog vívni. Ennek megfelelően

amikor a kétezres évek elején az új gépek érkezésére készülve tárolókat építettek NATO-finanszírozással Kecskeméten, megelégedtek azzal, hogy azoknak csak az időjárás viszontagságai ellen kell megvédeniük a bennük tárolt technikát.

A könnyűszerkezetes építmények így is óriási előrelépésnek számítottak a honvédség egyetlen, harci repülőgépekkel felszerelt alakulatánál, ahol a Oroszországtól 1993-ban az államadósság fejében 800 millió dollár értékben beszerzett MiG–29-flottát a szabad ég alatt tárolva sikerült „szétrohasztani”.

Persze nemcsak az a baj ezekkel az építményekkel, hogy egy néhány száz méterre történő robbanás légnyomásától és repeszeitől sem képesek megvédeni a bennük tárolt Gripeneket, hanem az is, hogy egyetlen ajtajuk van és egyetlen bekötésük a gurulóutakhoz. Jobb helyeken az ilyen hangárokat, fedezékeket úgynevezett átgurulós megoldással építik, azaz a gépek innen indulnak és ide térhetnek vissza önerőből gurulva. Kecskeméten ráadásul az építmények előtt és mögött is húzódik gurulóút, tehát a feltételek adva voltak a megvalósításhoz, a logikus lépés mégis elmaradt.

A védelem hiánya azért is nehezen érthető, mert a hazánkban hátrahagyott szovjet repülőtereken sok tucatnyi betonfedezék árválkodik, melyek előre gyártott elemeit – az úgynevezett tübingeket – szétszedve máshol, így Kecskeméten is fel lehetett volna használni. Ehelyett például Sármelléken és Debrecenben több ilyen létesítmény is a civil átépítés áldozatává vált, senkinek sem jutott eszébe, hogy alkotóelemeik a honvédségnek jól jöhetnének. Öröm az ürömben, hogy az említett repülőtereken, valamint Tökölön, Kunmadarason, Kiskunlacházán bőven maradtak még olyan fedezékek, amelyeket hasznosítani lehetne. A Gripen egyéni kialakítása miatt szükség lenne átalakításokra, de a nagyszabású betonlétesítményekben nagy tapasztalatra szert tett magyarországi építőiparnak ez aligha okozna gondot.

Egyébként a pápai volt az egyetlen magyar repülőtér, ahol már a hidegháborúban is épültek magyar tervezésű, a szovjetekkel ellentétben nem moduláris rendszerű fedezékek. Amióta az első Orbán-kormány 2000-ben itt megszüntette a vadászrepülést, a problémásnak bizonyult építményeket raktárnak használják. Közülük többet az ide telepített nemzetközi repülőalakulat infrastruktúrájának terjeszkedése törölt el a föld színéről az elmúlt években.

A fizikai védelemnek persze vannak a korlátai, ezt az iraki és a jugoszláv haderő is megtanulta az elmúlt évtizedek háborúiban, amikor a nyugati légierők nagy pontosságú fegyverekkel könnyedén „kilyukasztották” betonfedezékeiket, megsemmisítve a bennük tárolt repülőgépeket és rakétákat. Erre megoldás a katonai zsargonban széttelepítésnek nevezett lépés, amikor a veszélyhelyzet közeledtével az alakulatok elhagyják laktanyáikat, bázisaikat, és tartalék körletekbe vonulnak, kivonva magukat az elkövetkező csapások alól. Az ilyen erők mozgását sokkal nehezebb követni, és ha ez a tevékenység megtévesztéssel – álcázás, csalik használata – párosul, még a legjobban felkészült ellenség is azon kaphatja magát, hogy csak a bombáit pazarolja, nem sikerül ártalmatlanná tenni az igazi célpontokat.

Ahhoz azonban, hogy valós képességről lehessen beszélni, mint mindent, ezt is gyakorolni kellene, és valamilyen készültségi szinten fenntartani a szükséges infrastruktúrát. A honvédség Gripenjei ebben a tekintetben szintén rosszul állnak. A közös, szövetséges szállítógépflotta bázisául szolgáló Pápán és a szolnoki helikopterbázison tett ritka látogatásokon kívül kizárólag odahaza, Kecskeméten repülnek. Teszik ezt annak ellenére, hogy

a svéd gyártó marketingjében a Gripen úgy szerepel, mint amelyet kifejezetten a primitív tartalék repülőtereken való üzemeltetésre terveztek.

Az említett katonai repülőtereken kívül információink szerint több olyan civil, szilárd burkolatú pályával rendelkező repülőtér is van az országban – például Sármellék, Debrecen –, mely alkalmas lenne a célra, ha foglalkoznának a döntéshozók ezzel a cseppet sem elhanyagolható kérdéssel. Ha repülőterenként kettő-négy betonfedezéket elhelyeznének, szükséghelyzetben öt-hét helyre is szét lehetne telepíteni a kecskeméti Puma repülőszázad tizennégy Gripenjét, s ezzel megszűnne annak a lehetősége, hogy egyszerre semmisítsék meg őket Kecskeméten.

Van egy további lehetőség is, amely információink szerint legutóbb a második Orbán-kormány idején, Hende Csaba honvédelmi minisztersége alatt merült fel utoljára. Ez pedig az úthálózat fejlesztése során a légierő igényeinek figyelembevétele. Arról van szó, hogy az autópályák, autóutak építésénél könnyedén beiktathatnának néhány másfél-két kilométeres egyenes szakaszt, ahol a gépek szükséghelyzetben le- és felszállhatnának. Úgy tudni, volt útépítő cég, amely már csak a reklámérték miatt is kedvezően viszonyult a felvetéshez, de az végül mégis egy Balaton utcai asztalfiókban landolt.

Pedig Európában lenne kitől tanulni, és nem is feltétlenül a NATO-ban: a semleges, senki által nem fenyegetett Svájc légiereje mindent megtesz, hogy F-18-as és régebbi F-5-ös gépei ne válhassanak támadás áldozatává a földön. Ottjártunkkor az Interlaken melletti völgyben fekvő Meiringen bázisa a természeti és épített civil környezetébe a lehető legjobban illeszkedő katonai létesítmény képét mutatta. A felszállópálya két végén két-két betonfedezék van a készültségi gépek számára, de az igazi attrakció a völgy déli oldalán található, ahová hosszú gurulóutak vezetnek, túl a tanyákkal övezett, Unterbach faluval egybeépült (!) repülőtér kerítésén. Itt két hatalmas kapu mögött alagutakat vájtak a hegy belsejébe, ahol legalább két tucat vadászgép is elfér. Amikor repülés van, apró vontatókkal kihúzzák a gépeket a bunker előterébe – a bázison egyedül itt tilos a fotózás –, ahol néhány perc alatt indítják hajtóműveiket, és a reptérre átgurulva már indulnak is a felszállópályáról. Visszafelé talán még rövidebb az útjuk, így a sebezhetően földön töltött idő minimális.

A katonai objektumok szigorához, a katonai és a civil szféra elidegenítettségéhez szokott közép-európai megfigyelő számára szinte szürreális, ahogy a reptér melletti közutat keresztező gurulóutat a gépek mozgásának idejére sorompóval védik, arról nem is beszélve, hogy magát a felszállópályát is két helyen keresztezi közút. Amikor eldübörögnek az F-18-asok, nyílik a sorompó, és a civilek mehetnek a dolgukra, nem kell kilométereket kerülniük. Megvan az a bizalom az állampolgárokban, hogy nem kell attól tartani: valaki félúton keresztbe fordul, és autójával repülőgépeset játszik a felszállópályán, netán kárt okoz.

Noha katonapolitikailag Európában talán nincs stabilabb helyzetű ország, mint Svájc, nem adják fel ezt a képességet, mert szerintük ez hozzájárul a háború esetére, adófizetők pénzéből fenntartott haderő hitelességéhez. Itt láthatóan tudják, hogy logikai bukfenc lenne olyan szervezetre elkölteni milliárdokat, amely „csak” azokban az esetekben nem tud helytállni, amelyekre kitalálták. Márpedig ha a legdrágább haderőnem, a légierő harc nélkül, a földön elpusztul egy konfliktus első perceiben, akkor pontosan ez a helyzet.