Már a földön megsemmisülhet a magyar Gripen-flotta

Egy pillanat alatt kilőhető a több százmilliárd forint értékű Gripen-flottánk. Pedig van megoldás.

A védelem hiánya azért is nehezen érthető, mert a hazánkban hátrahagyott szovjet repülőtereken sok tucatnyi betonfedezék árválkodik, melyek előre gyártott elemeit – az úgynevezett tübingeket – szétszedve máshol, így Kecskeméten is fel lehetett volna használni. Ehelyett például Sármelléken és Debrecenben több ilyen létesítmény is a civil átépítés áldozatává vált, senkinek sem jutott eszébe, hogy alkotóelemeik a honvédségnek jól jöhetnének. Öröm az ürömben, hogy az említett repülőtereken, valamint Tökölön, Kunmadarason, Kiskunlacházán bőven maradtak még olyan fedezékek, amelyeket hasznosítani lehetne. A Gripen egyéni kialakítása miatt szükség lenne átalakításokra, de a nagyszabású betonlétesítményekben nagy tapasztalatra szert tett magyarországi építőiparnak ez aligha okozna gondot.

Egyébként a pápai volt az egyetlen magyar repülőtér, ahol már a hidegháborúban is épültek magyar tervezésű, a szovjetekkel ellentétben nem moduláris rendszerű fedezékek. Amióta az első Orbán-kormány 2000-ben itt megszüntette a vadászrepülést, a problémásnak bizonyult építményeket raktárnak használják. Közülük többet az ide telepített nemzetközi repülőalakulat infrastruktúrájának terjeszkedése törölt el a föld színéről az elmúlt években.

A fizikai védelemnek persze vannak a korlátai, ezt az iraki és a jugoszláv haderő is megtanulta az elmúlt évtizedek háborúiban, amikor a nyugati légierők nagy pontosságú fegyverekkel könnyedén „kilyukasztották” betonfedezékeiket, megsemmisítve a bennük tárolt repülőgépeket és rakétákat. Erre megoldás a katonai zsargonban széttelepítésnek nevezett lépés, amikor a veszélyhelyzet közeledtével az alakulatok elhagyják laktanyáikat, bázisaikat, és tartalék körletekbe vonulnak, kivonva magukat az elkövetkező csapások alól. Az ilyen erők mozgását sokkal nehezebb követni, és ha ez a tevékenység megtévesztéssel – álcázás, csalik használata – párosul, még a legjobban felkészült ellenség is azon kaphatja magát, hogy csak a bombáit pazarolja, nem sikerül ártalmatlanná tenni az igazi célpontokat.

Ahhoz azonban, hogy valós képességről lehessen beszélni, mint mindent, ezt is gyakorolni kellene, és valamilyen készültségi szinten fenntartani a szükséges infrastruktúrát. A honvédség Gripenjei ebben a tekintetben szintén rosszul állnak. A közös, szövetséges szállítógépflotta bázisául szolgáló Pápán és a szolnoki helikopterbázison tett ritka látogatásokon kívül kizárólag odahaza, Kecskeméten repülnek. Teszik ezt annak ellenére, hogy

a svéd gyártó marketingjében a Gripen úgy szerepel, mint amelyet kifejezetten a primitív tartalék repülőtereken való üzemeltetésre terveztek.

Az említett katonai repülőtereken kívül információink szerint több olyan civil, szilárd burkolatú pályával rendelkező repülőtér is van az országban – például Sármellék, Debrecen –, mely alkalmas lenne a célra, ha foglalkoznának a döntéshozók ezzel a cseppet sem elhanyagolható kérdéssel. Ha repülőterenként kettő-négy betonfedezéket elhelyeznének, szükséghelyzetben öt-hét helyre is szét lehetne telepíteni a kecskeméti Puma repülőszázad tizennégy Gripenjét, s ezzel megszűnne annak a lehetősége, hogy egyszerre semmisítsék meg őket Kecskeméten.

Van egy további lehetőség is, amely információink szerint legutóbb a második Orbán-kormány idején, Hende Csaba honvédelmi minisztersége alatt merült fel utoljára. Ez pedig az úthálózat fejlesztése során a légierő igényeinek figyelembevétele. Arról van szó, hogy az autópályák, autóutak építésénél könnyedén beiktathatnának néhány másfél-két kilométeres egyenes szakaszt, ahol a gépek szükséghelyzetben le- és felszállhatnának. Úgy tudni, volt útépítő cég, amely már csak a reklámérték miatt is kedvezően viszonyult a felvetéshez, de az végül mégis egy Balaton utcai asztalfiókban landolt.

Pedig Európában lenne kitől tanulni, és nem is feltétlenül a NATO-ban: a semleges, senki által nem fenyegetett Svájc légiereje mindent megtesz, hogy F-18-as és régebbi F-5-ös gépei ne válhassanak támadás áldozatává a földön. Ottjártunkkor az Interlaken melletti völgyben fekvő Meiringen bázisa a természeti és épített civil környezetébe a lehető legjobban illeszkedő katonai létesítmény képét mutatta. A felszállópálya két végén két-két betonfedezék van a készültségi gépek számára, de az igazi attrakció a völgy déli oldalán található, ahová hosszú gurulóutak vezetnek, túl a tanyákkal övezett, Unterbach faluval egybeépült (!) repülőtér kerítésén. Itt két hatalmas kapu mögött alagutakat vájtak a hegy belsejébe, ahol legalább két tucat vadászgép is elfér. Amikor repülés van, apró vontatókkal kihúzzák a gépeket a bunker előterébe – a bázison egyedül itt tilos a fotózás –, ahol néhány perc alatt indítják hajtóműveiket, és a reptérre átgurulva már indulnak is a felszállópályáról. Visszafelé talán még rövidebb az útjuk, így a sebezhetően földön töltött idő minimális.

A katonai objektumok szigorához, a katonai és a civil szféra elidegenítettségéhez szokott közép-európai megfigyelő számára szinte szürreális, ahogy a reptér melletti közutat keresztező gurulóutat a gépek mozgásának idejére sorompóval védik, arról nem is beszélve, hogy magát a felszállópályát is két helyen keresztezi közút. Amikor eldübörögnek az F-18-asok, nyílik a sorompó, és a civilek mehetnek a dolgukra, nem kell kilométereket kerülniük. Megvan az a bizalom az állampolgárokban, hogy nem kell attól tartani: valaki félúton keresztbe fordul, és autójával repülőgépeset játszik a felszállópályán, netán kárt okoz.

Noha katonapolitikailag Európában talán nincs stabilabb helyzetű ország, mint Svájc, nem adják fel ezt a képességet, mert szerintük ez hozzájárul a háború esetére, adófizetők pénzéből fenntartott haderő hitelességéhez. Itt láthatóan tudják, hogy logikai bukfenc lenne olyan szervezetre elkölteni milliárdokat, amely „csak” azokban az esetekben nem tud helytállni, amelyekre kitalálták. Márpedig ha a legdrágább haderőnem, a légierő harc nélkül, a földön elpusztul egy konfliktus első perceiben, akkor pontosan ez a helyzet.