Messze vagyunk még az európai hadseregtől

Az EU-nak lett egy katonai parancsnoksága harminc fővel. A NATO-ban ugyanezzel nyolcezren foglalkoznak.

Mindössze harmincfős, parancsnokságnak sem nevezik, sőt attól is tartózkodnak, hogy szervezetekre, intézményekre jellemző szavakat alkalmazzanak, amikor említik – ez az Európai Unió (EU) úgynevezett katonai tervezési és vezetési képességének (MPCC) „létesítménye”, melynek a felállításáról hétfőn döntöttek az EU külügy- és védelmi miniszterei Brüsszelben. Federica Mogherini, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője, bár elismerte, hogy „egyfajta büszkeséget” érez, amiért most sikerült a tagállamoknak ebben az évtizedeken át megosztó kérdésben egyezségre jutnia, azt azért sietett leszögezni, hogy „ez nem az európai hadsereg”.

Az óvatosság nem véletlen. Mint az a hírt közlő cikkekből kitűnik, a kérdés roppant ellentmondásos, a fősodrú véleményformálók jól érezhetően nem teszik magukévá a lépést, helyette inkább a régi mantrát ismételgetik, miszerint az unió védelmi képességeinek fokozott artikulációja gyengítheti a NATO-t, a transzatlanti köteléket. Rámutatnak, hogy a döntést megelőzően kelet-európai tagállamok – főként Lengyelország, de az Euronews Magyarországot is említi – szkeptikusan viszonyultak a felvetéshez, mondván, nem szabad alávágni az észak-atlanti szövetségnek, mert az a kulcsa az Egyesült Államok bevonásának, amely nélkül nem lehet szembeszállni az egyre inkább tettre kész Oroszországgal.

A híradások az aktuális ambíciószint szerénységét támasztják alá: hogy ez az új valami első lépésként az unió legjelentősebb katonai tevékenységét jelentő afrikai missziók, így a Maliban, a Közép-Afrikai Köztársaságban és Szomáliában zajló irányítását végzi. Ezek tanácsadói és képzési feladatokat látnak el, elsősorban önvédelemre felkészítve a katonaságot és a civil lakosságot az iszlám szélsőségesek elleni harcban.

Forrásaink azt hangsúlyozták ki, hogy nem szabad túlértékelni a lépést, annak ellenére, hogy annak legerősebb támogatói, például Németország védelmi minisztere, Ursula von der Leyen alig tudta leplezni lelkesedését, amikor arról beszélt, hogy ennek „már régen meg kellett volna történnie”. Rámutattak: egy harmincfős törzsről van szó, akik a bürokratikus terminológia szerint úgynevezett „helyfoglalók”, tehát az unió létező védelmi struktúráiból kerülnek ki, nem létszámbővítés eredményeként állnak munkába. Miként az unió tavalyi globális stratégiájának védelempolitikai részei, már ez is a britek kilépését, a brexitet követő természetszerű fejleményeként értékelhető: London eddig ugyanis szilárdan ellenállt minden ilyen lépésnek, arra kényszerítve az EU-t – például a boszniai misszió esetében –, hogy a NATO vezetés-irányítási struktúráit vegye igénybe.

A helyzetet a számarányok is jól szemléltetik: ha némi jóindulattal most azt mondjuk, hogy az EU-nak lett egy katonai parancsnoksága harminc fővel, akkor a NATO struktúráiban ugyanezzel alsó hangon mintegy nyolcezren (!) foglalkoznak jelenleg. Egyik informátorunk pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy „olcsó” politikai lépésről van szó, mely „politikailag semmibe sem kerül”, ugyanakkor a döntéshozók el tudják hitetni az európai közvéleménnyel, hogy a migránsválságra, a terrorizmusra és az orosz fenyegetésre immár uniós válasszal is tudnak szolgálni.

Mindazonáltal tény, hogy a tervezési és vezetési képesség csírájának elültetésével a hétfői brüsszeli döntés megteremti az EU már eddig is létező készenléti haderejének, az uniós harccsoportoknak (EUBG) a bevethetőségét, aminek ez a hiányosság eddig elejét vette. Bennfentesek halkan azt is megjegyzik, hogy a lépésnek van egy alternatív értelmezése is, melyet nyilvánvalóan nem fognak nagy dobra verni: ez pedig az, hogy ha „Trump netán szétverné a NATO-t”, akkor az uniónak ne a nulláról kelljen egy műveleti vezetési struktúrát felépítenie, hanem „csak” a meglévő MPCC-t kelljen kibővítenie – ami így is gigászi feladat lenne –, úgy névben, mint tartalmában parancsnoksággá előléptetve.

Bármi süljön is ki a dologból, úgy tűnik: az Orbán-kormánynak az „európai hadsereget” szorgalmazó kommunikációja nem tükrözi a realitásokat, és az sem is biztos, hogy őszinte.