Ők tényleg nem féltek harcolni a kommunistákkal

A Harcoló Szolidaritás a kitartásról, a bátorságról és a romantikus függetlenségi eszméről is szólt.

Az ellenállás első, mozgalmi és tárgyalásos szakaszának máig is az önkorlátozó forradalom a legpontosabb meghatározása. A központja Gdańsk volt. A második, önkorlátozás nélküli, háborús és konspirációs időszaké pedig Wrocław, hőse pedig nem Lech Wałęsa, hanem Kornel Morawiecki. A Harcoló Szolidaritás már nem szakszervezeti jogokat követelt, hanem a nemzeti függetlenséget akarta kivívni.

 Mindkét város évszázadokon át német kézben volt, csak a második világháború után került vissza Lengyelországhoz. Új lakóiknak nem voltak régi helyi kötődéseik, helyzetüket átmenetinek vélték, hisz az országhatárt is csak évtizedekkel a háború után ismerték el a németek. Mintha pontosan ezzel a harccal foglalták volna vissza helyüket a lengyel történelemben: Gdańsk mint a lengyel társadalmat egyesítő, az egyházzal szövetkező legális tömegmozgalom központja; Wrocław pedig mint olyan nagyváros, ahol akkor is folytatták a földalatti harcot, amikor már kilátástalannak látszott. És nem is adták föl soha.

A hadiállapot kihirdetésével kezdődött a történet, vagyis a szervezet megalakítását maga a diktátor, Jaruzelski tábornok provokálta ki azzal, hogy moszkvai parancsra újból elárulta hazáját, és saját nemzete ellen fordította hadseregét. A hivatalos változat szerint férfias döntésével megmentette az országot az anarchiától (a fehérterrorról nem is beszélve). Az író, később befolyásos médiaszereplővé előlépő Adam Michnik ezt annak idején a lárvaarcát sötét szemüveggel rejtegető tábornok abszurd humoraként értelmezte, de néhány évvel később a diktátor rajongója, hű szövetségese lett, és máig is ezt a változatot hirdeti mély meggyőződéssel.

Bár Kornel Morawiecki korábban az alsó-sziléziai Szolidaritás aktivistája volt, a Harcoló Szolidaritásnak semmi köze a munkásmozgalmi vagy a ’68-as ifjúsági mozgalmi hagyományokhoz: nem védőitalt, szakszervezeti beutalót vagy kendertermesztési engedélyt követeltek, hanem meg akarták dönteni a kommunista diktatúrát, ki akarták vívni a lengyelek és más rab nemzetek függetlenségét. Vagyis nem voltak baloldaliak, nem családi vitát folytattak a kommunistákkal. Igor Janke úgy illeszti be őket a lengyel történelembe, hogy a XIX. századi romantikus ihletésű felkelők dédunokáinak, a Piłsudski légióiban harcoló, a függetlenséget kivívó hazafiak unokáinak, a Honi Hadsereghez és más ellenálló csoportokhoz csatlakozó katonák gyerekeinek nevezi őket.

Nem ideológiatermelő entellektüelek, hanem a Wrocławi Műszaki Egyetemhez kötődő értelmiségiek hozták létre a szervezetet. Nem azon meditáltak, hogy túlléptek-e már a marxizmuson, vagy az ötszázadik függeléket írják hozzá, hanem konspirációt szerveztek mérnöki precizitással. Nem bírálni vagy leleplezni akarták a rendszert, hanem elpusztítani. Hét-nyolc évet áldoztak erre az életükből (tovább tartott az illegalitás, mint a második világháború).

Nagy árat kellett fizetniük az álomért. A fiatalok „lemondtak a tanulásról, a bulikról, a diszkóról, az összejövetelekről, a focimeccsekről, a szerelemről, az élet örömeiről”. Az idősebbek pedig „a munkahelyi vagy tudományos karrierről, a nyaralásokról és a családi életről”. Nem doktoráltak, habilitáltak, hanem rabszolgamunkát végeztek nyomdafestéktől bűzlő szűk helyiségekben, börtönbe kerültek. De nem szegték meg az esküjüket. Mint Cogito úr Zbigniew Herbert verseiben, „készek voltak megfizetni a legmagasabb árat is. Készek voltak meghalni.”

Tegyünk egy rövid szellemtörténeti kitérőt, hátha ettől jobban megértjük, hogy tudtak ekkora áldozatot hozni. Maria Janion irodalomtörténész szerint a romantika nem lezárt korszak a lengyel kultúra történetében, hanem többször is visszatértek jellegzetes viselkedésmintái. A XX. században három nagy romantikus hullám követte egymást: az utolsó a Szolidaritás és a hadiállapot idejéhez köthető. A kommunisták mindig pánikba estek, ha szembeállították a nemzeti kánont a rezsimmel (ezért tiltották be 1968-ban az Ősök varsói előadását). A Harcoló Szolidaritás a romantikus függetlenségi ethoszt képviselte. Végrendelet című versének utolsó soraiban úgy foglalta össze Juliusz Słowacki a romantikus antropológiát, hogy egy rejtélyes spirituális erő angyallá változtatja a közönséges kenyérpusztítókat.

 A kommunista propaganda legfőbb célja az volt, hogy megtörje a varázst, bemocskolja az ellenállás hőseit. Ezt egy rendkívül visszataszító figura, Jerzy Urban vezényelte, aki minden gesztusával ezt sugallta: az ember nem angyal, hanem disznó; nézzetek rám. Mindenütt működött a recept, kivéve Wrocławot. Igen tanulságos az a történet, melyben varsói rendőröket hoznak az ellenállás letörésére. Az önérzetükben sértett helyi erők nem kis kárörömmel figyelték, hogyan csinálnak bohócot Morawieckiék a varsóiakból. Röhögve mesélték: „ezek azt hitték, hogy itt is úgy megy minden, mint Kurońnál”. Teával, kávéval kínálják őket, eltársalognak velük, Wrocławban viszont az egyik ellenálló felesége rájuk uszította a kutyákat, a rendőrök pedig megfutamodtak.

Wrocławban az ellenállás társadalmi beágyazottságának is köszönhető a szervezet sikere. Lássuk, milyen sziléziai vendégszeretetben részesültek Kiszczak tábornok emberei. Egy alkalommal a ház asszonya nem engedte meg a lakásba tóduló rendőröknek, hogy „használják a vécét, és egész végig kiabált velük. Amikor a telefont akarták használni, pénzt követelt tőlük” a beszélgetésért. Annak idején én is hallottam hasonló történeteket. A város egyik költője, a többször is lecsukott ellenzéki egyszer azt látta, amikor hazatért, hogy tele van az előszoba rendőrcsizmával. Mint kiderült, a felesége a miheztartás végett közölte az állománnyal, hogy nem áll ellen a házkutatási parancsnak, de kikaparja a szemét annak, aki csizmában mászik rá a szőnyegére.

Magyarországon nem helyezte nyomás alá a kommunistákat a társadalom, nem kellett álcázniuk magukat. A lengyelek viszont megpróbálták rávezetni őket arra a felismerésre, hogy rossz úton járnak. Egy wrocławi fizikaprofesszor – aki ifjúkorában térképet készített az oroszok laktanyáiról, raktárairól, iskoláiról és tiszti lakótelepeiről, mert nemzeti felkelést akart kirobbantani – mindig megkérdezte a vonaton, mielőtt belépett a fülkébe, hogy vannak-e párttagok odabent, mert ha igen, akkor nem ül be. Sosem mert jelentkezni senki. Azért vett részt az ellenállásban, hogy „az emberek szabadnak érezzék magukat, a párttagok és az államvédelmisek kezdjenek félni”.

Nézzük, milyen eszközökkel próbálták elérni ezt a nemes célt. A Harcoló Szolidaritás villamosmérnökei gyakran megtalálták a lehallgatókészülékeket (a nyomorgó ország rendőrsége a legkorszerűbb japán technikát használta), ezeken keresztül dezinformálták a rendőröket, vagy leszerelték a műszereket, és ők hallgattak le velük különböző potentátokat. Nagyban hozzájárult a konspiráció sikeréhez az is, hogy Frankfurtból beszerzett szkennerekkel rá tudtak állni a biztonsági szolgálat frekvenciájára, folyamatosan lehallgatták és feldolgozták a rádióüzeneteiket, melyek egy része róluk szólt.

Miközben Varsóban szinte már bibliofil földalatti kiadványok készültek, Wrocławban végig kitartottak a szitanyomat mellett, így nem jártak nagy anyagi veszteséggel a lebukások. A varsóiak nagyon jó gépeket kaptak a Szolidaritás brüsszeli irodájától, melynek élén a kommunista ügynök Jerzy Milewski állt; így könnyű volt lebuktatni őket. A wrocławi sajtó a maga alacsony technikai színvonalán elpusztíthatatlan volt.

A nyolcvanas évek közepén volt egy emlékezetes pillanat, amely megrémítette a kommunistákat. Popiełuszko atya temetésén a tömeg kórusban mondta a miatyánkot a pappal, de elnémult, amikor ahhoz a szakaszhoz ért, hogy „miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Csak többszöri felszólításra, vonakodva ismételte el. Elgondolkoztató volt, bár a kommunisták nem bűnbocsánatra vágytak, hanem a bosszútól rettegtek. Kiszczak tábornok belügyminisztersége alatt több száz lengyel esett áldozatul a belügyi szervek terrorjának. Nem azért hagytak fel a papok gyilkolásával, mert ezt helytelennek tartották, hanem rádöbbentek arra, hogy nem kerülhetnék el a büntetést.

A Harcoló Szolidaritás megfigyelte a sziléziai biztonsági szolgálat főnökeit, feltérképezte az életüket; értésükre adta, hogy nem marad el a megtorlás, ha gyilkolni mernek. Nevelő célzattal porig égették a helyettes, Nowicki ezredes nyaralóját. Morawiecki ezután levélben közölte a szolgálatot vezető ezredessel, hogy „közvetlenül ön felel a Harcoló Szolidaritás tagjainak és családjuknak a személyes biztonságáért”. Pontosan kidolgozták a merénylet tervét arra az esetre, ha nem hatna a figyelmeztetés.

A történet vége nem túl vidám. A hatalom természetesen talált partnert a demokratikus átmenet számára oly előnyös lebonyolításához. A diktátorok megdicsőültek attól, hogy nem követték el újra azokat a bűnöket, amelyektől nem riadtak vissza a nyolcvanas évek elején. A baloldali kötődésű ellenzék még abban is buzgón segédkezett, hogy szélsőséges, anakronisztikus szervezetnek nyilvánítsák a Harcoló Szolidaritást (Wałęsa nemrég „az egység megbontásával” vádolta a vezetőit).

Talán csak most jött el az ideje annak, hogy érdemeiknek és jelentőségüknek megfelelően értékeljük őket. Tanulságnak pedig legyen elég annyi, hogy a diktatúrákkal nem kompromisszumokat kell kötni, hanem harcolni kell ellenük.