Ők tényleg nem féltek harcolni a kommunistákkal

A Harcoló Szolidaritás a kitartásról, a bátorságról és a romantikus függetlenségi eszméről is szólt.

A kilencvenes évek második felében részt vettem a Lengyel nyár, magyar ősz című konferencián, és elmerenghettem azon, hogy mennyire mást értenek ellenálláson a lengyelek és a magyarok. Előbbiek aktív konspirációról beszéltek, az utóbbiak hozzászólásaiban viszont menthetetlenül szétfolyt az egész. Ott akkor ellenállásnak számított minden: lengyelekkel haverkodni (kockázatvállalás nélkül), templomba vagy neoavantgárd kiállításokra járni, Pozsgay körül rajzani vagy egyszerűen csak elégedetlenkedni.

Lengyelországban ugyanekkor földalatti rádióállomás is működött; hogy hogyan, azt megtudhatjuk Igor Janke Erőd – A Harcoló Szolidaritás földalatti hadsereg története (Rézbong, 2016) című hihetetlenül fontos, alapos munkájából. Aki ki akar lépni az örökre titkosított ügynöklisták látszatvilágából, aligha talál ennél jobb kalauzt. Azért van ekkora szükség rá, és talán azért kellett ennyit várnunk e korszak feldolgozására, mert Lengyelországban is igen hamar, már 1989 előtt megkezdődött a maszatolás, amikor a kommunista diktátorok partnereket kezdtek keresni, mert tudták, hogy már nem tartható fenn sokáig a hatalmi monopólium (külső beavatkozás nélkül). Mint kiderült, a nómenklatúra nem akadályozza a demokratikus átalakulást, ha megőrizheti a kiváltságok nagy részét, sőt törvényesítheti a bitorolt javak, címek birtoklását.

A nagy kompromisszum elfogadtatásához ki kellett dolgozni a rendszerváltás reális ideológiáját; ehhez jobb ötlet híján a KGB ősrégi receptjét használták (mindenkit lenáciztak, aki az útjukban állt). Amikor a hasonló forrásból merítő Grósz Károly arról beszélt a sportcsarnokban, hogy milyen megpróbáltatások várnak a népére, ha kicsúszik a kezéből a hatalom, az anarchia és a káosz mellett a fehérterror volt a végső érv. Ő még nagy derültséget keltett ezzel.

Az új ideológia szerint a bukott rezsim nem embertelen volt, hanem csak fejletlen és nem túl praktikus, talán még valamiféle bumfordi bája is volt. Az igazi veszély a vallási türelmetlenség és a nacionalizmus, de most már együtt védik ettől az országot a modernizáció erői. Akik pedig nem lelkesedtek a nagy antifasiszta szövetségért, azokat marginalizálták, sőt beszámíthatatlannak nyilvánították. Nem meglepő módon az ellenállás leghősiesebb formáját választó Harcoló Szolidaritás is ebbe a csoportba tartozott.

Az ellenállás első, mozgalmi és tárgyalásos szakaszának máig is az önkorlátozó forradalom a legpontosabb meghatározása. A központja Gdańsk volt. A második, önkorlátozás nélküli, háborús és konspirációs időszaké pedig Wrocław, hőse pedig nem Lech Wałęsa, hanem Kornel Morawiecki. A Harcoló Szolidaritás már nem szakszervezeti jogokat követelt, hanem a nemzeti függetlenséget akarta kivívni.

 Mindkét város évszázadokon át német kézben volt, csak a második világháború után került vissza Lengyelországhoz. Új lakóiknak nem voltak régi helyi kötődéseik, helyzetüket átmenetinek vélték, hisz az országhatárt is csak évtizedekkel a háború után ismerték el a németek. Mintha pontosan ezzel a harccal foglalták volna vissza helyüket a lengyel történelemben: Gdańsk mint a lengyel társadalmat egyesítő, az egyházzal szövetkező legális tömegmozgalom központja; Wrocław pedig mint olyan nagyváros, ahol akkor is folytatták a földalatti harcot, amikor már kilátástalannak látszott. És nem is adták föl soha.

A hadiállapot kihirdetésével kezdődött a történet, vagyis a szervezet megalakítását maga a diktátor, Jaruzelski tábornok provokálta ki azzal, hogy moszkvai parancsra újból elárulta hazáját, és saját nemzete ellen fordította hadseregét. A hivatalos változat szerint férfias döntésével megmentette az országot az anarchiától (a fehérterrorról nem is beszélve). Az író, később befolyásos médiaszereplővé előlépő Adam Michnik ezt annak idején a lárvaarcát sötét szemüveggel rejtegető tábornok abszurd humoraként értelmezte, de néhány évvel később a diktátor rajongója, hű szövetségese lett, és máig is ezt a változatot hirdeti mély meggyőződéssel.

Bár Kornel Morawiecki korábban az alsó-sziléziai Szolidaritás aktivistája volt, a Harcoló Szolidaritásnak semmi köze a munkásmozgalmi vagy a ’68-as ifjúsági mozgalmi hagyományokhoz: nem védőitalt, szakszervezeti beutalót vagy kendertermesztési engedélyt követeltek, hanem meg akarták dönteni a kommunista diktatúrát, ki akarták vívni a lengyelek és más rab nemzetek függetlenségét. Vagyis nem voltak baloldaliak, nem családi vitát folytattak a kommunistákkal. Igor Janke úgy illeszti be őket a lengyel történelembe, hogy a XIX. századi romantikus ihletésű felkelők dédunokáinak, a Piłsudski légióiban harcoló, a függetlenséget kivívó hazafiak unokáinak, a Honi Hadsereghez és más ellenálló csoportokhoz csatlakozó katonák gyerekeinek nevezi őket.

Nem ideológiatermelő entellektüelek, hanem a Wrocławi Műszaki Egyetemhez kötődő értelmiségiek hozták létre a szervezetet. Nem azon meditáltak, hogy túlléptek-e már a marxizmuson, vagy az ötszázadik függeléket írják hozzá, hanem konspirációt szerveztek mérnöki precizitással. Nem bírálni vagy leleplezni akarták a rendszert, hanem elpusztítani. Hét-nyolc évet áldoztak erre az életükből (tovább tartott az illegalitás, mint a második világháború).

Nagy árat kellett fizetniük az álomért. A fiatalok „lemondtak a tanulásról, a bulikról, a diszkóról, az összejövetelekről, a focimeccsekről, a szerelemről, az élet örömeiről”. Az idősebbek pedig „a munkahelyi vagy tudományos karrierről, a nyaralásokról és a családi életről”. Nem doktoráltak, habilitáltak, hanem rabszolgamunkát végeztek nyomdafestéktől bűzlő szűk helyiségekben, börtönbe kerültek. De nem szegték meg az esküjüket. Mint Cogito úr Zbigniew Herbert verseiben, „készek voltak megfizetni a legmagasabb árat is. Készek voltak meghalni.”

Tegyünk egy rövid szellemtörténeti kitérőt, hátha ettől jobban megértjük, hogy tudtak ekkora áldozatot hozni. Maria Janion irodalomtörténész szerint a romantika nem lezárt korszak a lengyel kultúra történetében, hanem többször is visszatértek jellegzetes viselkedésmintái. A XX. században három nagy romantikus hullám követte egymást: az utolsó a Szolidaritás és a hadiállapot idejéhez köthető. A kommunisták mindig pánikba estek, ha szembeállították a nemzeti kánont a rezsimmel (ezért tiltották be 1968-ban az Ősök varsói előadását). A Harcoló Szolidaritás a romantikus függetlenségi ethoszt képviselte. Végrendelet című versének utolsó soraiban úgy foglalta össze Juliusz Słowacki a romantikus antropológiát, hogy egy rejtélyes spirituális erő angyallá változtatja a közönséges kenyérpusztítókat.

 A kommunista propaganda legfőbb célja az volt, hogy megtörje a varázst, bemocskolja az ellenállás hőseit. Ezt egy rendkívül visszataszító figura, Jerzy Urban vezényelte, aki minden gesztusával ezt sugallta: az ember nem angyal, hanem disznó; nézzetek rám. Mindenütt működött a recept, kivéve Wrocławot. Igen tanulságos az a történet, melyben varsói rendőröket hoznak az ellenállás letörésére. Az önérzetükben sértett helyi erők nem kis kárörömmel figyelték, hogyan csinálnak bohócot Morawieckiék a varsóiakból. Röhögve mesélték: „ezek azt hitték, hogy itt is úgy megy minden, mint Kurońnál”. Teával, kávéval kínálják őket, eltársalognak velük, Wrocławban viszont az egyik ellenálló felesége rájuk uszította a kutyákat, a rendőrök pedig megfutamodtak.

Wrocławban az ellenállás társadalmi beágyazottságának is köszönhető a szervezet sikere. Lássuk, milyen sziléziai vendégszeretetben részesültek Kiszczak tábornok emberei. Egy alkalommal a ház asszonya nem engedte meg a lakásba tóduló rendőröknek, hogy „használják a vécét, és egész végig kiabált velük. Amikor a telefont akarták használni, pénzt követelt tőlük” a beszélgetésért. Annak idején én is hallottam hasonló történeteket. A város egyik költője, a többször is lecsukott ellenzéki egyszer azt látta, amikor hazatért, hogy tele van az előszoba rendőrcsizmával. Mint kiderült, a felesége a miheztartás végett közölte az állománnyal, hogy nem áll ellen a házkutatási parancsnak, de kikaparja a szemét annak, aki csizmában mászik rá a szőnyegére.

Magyarországon nem helyezte nyomás alá a kommunistákat a társadalom, nem kellett álcázniuk magukat. A lengyelek viszont megpróbálták rávezetni őket arra a felismerésre, hogy rossz úton járnak. Egy wrocławi fizikaprofesszor – aki ifjúkorában térképet készített az oroszok laktanyáiról, raktárairól, iskoláiról és tiszti lakótelepeiről, mert nemzeti felkelést akart kirobbantani – mindig megkérdezte a vonaton, mielőtt belépett a fülkébe, hogy vannak-e párttagok odabent, mert ha igen, akkor nem ül be. Sosem mert jelentkezni senki. Azért vett részt az ellenállásban, hogy „az emberek szabadnak érezzék magukat, a párttagok és az államvédelmisek kezdjenek félni”.

Nézzük, milyen eszközökkel próbálták elérni ezt a nemes célt. A Harcoló Szolidaritás villamosmérnökei gyakran megtalálták a lehallgatókészülékeket (a nyomorgó ország rendőrsége a legkorszerűbb japán technikát használta), ezeken keresztül dezinformálták a rendőröket, vagy leszerelték a műszereket, és ők hallgattak le velük különböző potentátokat. Nagyban hozzájárult a konspiráció sikeréhez az is, hogy Frankfurtból beszerzett szkennerekkel rá tudtak állni a biztonsági szolgálat frekvenciájára, folyamatosan lehallgatták és feldolgozták a rádióüzeneteiket, melyek egy része róluk szólt.

Miközben Varsóban szinte már bibliofil földalatti kiadványok készültek, Wrocławban végig kitartottak a szitanyomat mellett, így nem jártak nagy anyagi veszteséggel a lebukások. A varsóiak nagyon jó gépeket kaptak a Szolidaritás brüsszeli irodájától, melynek élén a kommunista ügynök Jerzy Milewski állt; így könnyű volt lebuktatni őket. A wrocławi sajtó a maga alacsony technikai színvonalán elpusztíthatatlan volt.

A nyolcvanas évek közepén volt egy emlékezetes pillanat, amely megrémítette a kommunistákat. Popiełuszko atya temetésén a tömeg kórusban mondta a miatyánkot a pappal, de elnémult, amikor ahhoz a szakaszhoz ért, hogy „miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Csak többszöri felszólításra, vonakodva ismételte el. Elgondolkoztató volt, bár a kommunisták nem bűnbocsánatra vágytak, hanem a bosszútól rettegtek. Kiszczak tábornok belügyminisztersége alatt több száz lengyel esett áldozatul a belügyi szervek terrorjának. Nem azért hagytak fel a papok gyilkolásával, mert ezt helytelennek tartották, hanem rádöbbentek arra, hogy nem kerülhetnék el a büntetést.

A Harcoló Szolidaritás megfigyelte a sziléziai biztonsági szolgálat főnökeit, feltérképezte az életüket; értésükre adta, hogy nem marad el a megtorlás, ha gyilkolni mernek. Nevelő célzattal porig égették a helyettes, Nowicki ezredes nyaralóját. Morawiecki ezután levélben közölte a szolgálatot vezető ezredessel, hogy „közvetlenül ön felel a Harcoló Szolidaritás tagjainak és családjuknak a személyes biztonságáért”. Pontosan kidolgozták a merénylet tervét arra az esetre, ha nem hatna a figyelmeztetés.

A történet vége nem túl vidám. A hatalom természetesen talált partnert a demokratikus átmenet számára oly előnyös lebonyolításához. A diktátorok megdicsőültek attól, hogy nem követték el újra azokat a bűnöket, amelyektől nem riadtak vissza a nyolcvanas évek elején. A baloldali kötődésű ellenzék még abban is buzgón segédkezett, hogy szélsőséges, anakronisztikus szervezetnek nyilvánítsák a Harcoló Szolidaritást (Wałęsa nemrég „az egység megbontásával” vádolta a vezetőit).

Talán csak most jött el az ideje annak, hogy érdemeiknek és jelentőségüknek megfelelően értékeljük őket. Tanulságnak pedig legyen elég annyi, hogy a diktatúrákkal nem kompromisszumokat kell kötni, hanem harcolni kell ellenük.