Az újabb északi rakétateszt bejelentése után pár órával dél-koreaiak és külföldiek vacsoráznak egy dél-koreai hotel asztalánál. A híreket látva megkérdezem az egyik helyi kollégát: megint rakétát lőttek ki? – Aha, hát igen. Ez is belezuhant a tengerbe – mondja, majd ugyanazzal a lendülettel folytatja az evést, láthatóan az egész téma teljesen hidegen hagyja. Ugyanezt látni mindenhol: az emberek ugyanúgy sietnek reggel a buszhoz, mint máskor, a boltos pedig tört angolsága ellenére is próbálja fesztelenül kisegíteni a külföldi látogatókat.
Dél-Korea hatvan év alatt úgy lett a világ egyik vezető gazdasági és politikai hatalma, hogy mindvégig az északi kommunista rezsim fenyegetésében kellett élnie. Mindez már a rakéta- és nukleáris tesztek előtt is igaz volt, hiszen a koreai háborúban – az ENSZ beavatkozásáig – az északiak egészen a legdélebbi területekig nyomták vissza a déli haderőt.
Pedig testvérekről vagy legalábbis rokonokról van szó, ezt a dél-koreaiak sem hallgatják el egy percig sem. Beszélgetve velük kiderül, bár Phenjanban katonai fenyegetést látnak, a legtöbben mégsem fordulnak el a szegényebb szomszédoktól, ám az is világos, hogy az ország régen vágyott újraegyesítése egyre hátrébb kerül az emberek kívánságlistáján.
„Nekem nincsenek rokonaim északon, és nem is nagyon érdekel az egész. Különben pedig, ha érdekelne, mi történne? Semmi, a nagyok úgysem hagynák az egyesülést, Korea túl nagy és túl befolyásos lenne, ezt pedig a környéken senki nem akarja, nézd csak meg, hogyan fulladtak be a hatpárti találkozók!” – közli velünk Yumi, egy középkorú, meglehetősen szkeptikus szöuli hölgy.
Többen is azt mondják, hogy akinek odaát ragadtak rokonai, jobban a szívén viseli az egész újraegyesítési ügyet. Ám a generációk jönnek-mennek, egyre kevesebb lesz az olyan, aki még élő rokonait keresi északon. A fiataloknak mindez már inkább csak történelem, egyre többen látják esélytelennek vagy legalábbis a közeli jövőben lehetségesnek az újraegyesítést. „Egy, Dél-Korea északabbi részén élő idős ember nyilván jobban benne van ebben az egészben, mint egy szöuli fiatal” – von mérleget kérdésünkre egy férfi.
Szerepet játszhat egyébként az is, hogy az idősebbek még emlékezhetnek arra a nyolcvanas évek végéig tartó korszakra, amikor Dél-Koreában is diktatórikus rendszer működött. Pak Dzsong Hi, a most leváltott Pak Guen Hje édesapja vaskézzel irányította az országot, és noha ekkor teremtették meg a mai fejlett Dél-Korea alapjait, az emberi jogok gyakorta sérültek. A fiatalok azonban már egy demokratikus országba születtek bele, számukra az észak-koreai rendszerrel szembesülni jóval nagyobb sokk, mint azoknak, akik még látták az autokratikus déli rezsimet.
„Mindegy, ma mi a helyzet, régen egyek voltunk, nem látom tehát okát, hogy ne tartsuk magunkat testvéreknek. Ennek ellenére sok idő eltelt, úgy gondolom, mára rengeteg mindent másképp látunk a határ két oldalán” – fogalmaz egy húszas éveiben járó dél-koreai lány. Véleményét egyébként egy 2015-ös átfogó kutatás is alátámasztja: míg az északi politikai vezetés rendkívül népszerűtlen délen, ez a fajta ellenszenv nem terjed ki az átlagos északi polgárokra.
A rokoni kapcsolatok újramelegítésére egyébként nem olyan régen akadt példa. A kétezres években komoly enyhülés kezdődött a két elszakított országrész között, a gazdasági együttműködések mellett rendszeresen szerveztek találkozókat kettészakított családok számára, a történelmileg fontos, ma Észak-Korea területén található Kumgang-hegyi turista-létesítményben. Jellemzően idős nénik és bácsik látták viszont egymást, hosszú évtizedek után, és mutogatták egymásnak a családjaikról készült fényképeket. A kezdeményezés azonban, sok más biztató kísérlet mellett, mára teljesen elhalt.
Persze az újraegyesítés komoly gazdasági kérdéseket is felvet, a fiatalokat is sok esetben ez zavarja az egész kérdésben: míg Dél-Korea a világ tíz legerősebb gazdasága közé tartozik, addig északon a nyomor nem ismeretlen, és kérdéses, mennyire hiányzik a szuper fejlett délieknek a hirtelen nyakukba szakadó, 25 millió szegény rokon. Noha több olyan emberrel is beszéltünk, akik szerint a kommunista remeteállamban már javult némileg a gazdasági helyzet, ám a déli életszínvonallal aligha lehetnek köszönő viszonyban.
Éppen ezért is számolnak délen azzal a forgatókönyvvel, hogy a Kim-dinasztia esetleges bukása esetén Észak-Koreának külön országként kell talpra állnia, majd amikor – nyilván némi hátszéllel – kellően megerősödött, utána lehet szó egyesülésről. Az azonban, hogy Kim Dzsong Un idején minden eddiginél gyakoribbak a fegyvertesztek, hogy gyakorlatilag nincs párbeszéd, és hogy jelenleg is amerikai hadihajók tartanak a félsziget felé, nem éppen arra mutat, hogy bármikor is szó lehet a békés újraegyesítésről.
