Ami a szíriai harci eseményeket illeti, ezekben a hetekben az Eufrátesz folyam felduzzasztásával létrehozott Aszad-tó környékére irányul a legtöbb figyelem. A leggyakrabban kommunikált cél, az Iszlám Állam (IÁ) megsemmisítése. A terrorszervezet fővárosának, Rakka elfoglalása mögött persze ugyanúgy az intervenciót folytató nagyhatalmak helyezkedésének lehetünk a szemtanúi, mint a háború eddigi időszakaiban, s ezek a törekvések más helyszíneken is tetten érhetőek.
Ez a tétel pedig akkor is igaz marad, ha a retorikában néhol jelentős változásoknak lehetünk a tanúi. Ilyen volt, amikor csütörtökön az amerikai külügyminiszter, Rex Tillerson, majd Nikki Haley ENSZ-nagykövet is minden korábbinál egyértelműbben jelezte: az Egyesült Államok számára a jövőben már nem prioritás Bassár al-Aszad megbuktatása, az „elnök sorsa a szír nép kezében van”.
Az események közben továbbra is szoros összefüggésben állnak az iraki történésekkel, ahol az Iszlám Állam kiszorítása Moszulból jól illeszkedhet a két országban zajló konfliktus „pingpong” jellegéhez: amikor az egyikben csendesült az erőszak, a másikban fellángolt, és fordítva. Az iraki al-Kaida átment Szíriába, ott Iszlám Állam néven kibontakozott, aztán 2014-ben visszatért, és kis híján elfoglalta az országot. Kérdés, ha az amerikai vezetésű koalíciós erők heti ötszáz bombát ledobó légi kampányával támogatott iraki kormányoffenzíva sikerre vezet, a menekülésre kényszerített iszlamisták – esetleg átcímkézve – újra Szíriában találnak-e maguknak feladatot? Ennek feltevése azért is jogos, mert az a forgatókönyv amely szerint az IÁ harcosai Moszulból tömegesen Európába szöknek majd terrortámadások végrehajtására, egyelőre nem realizálódott, amit a londoni merénylet elkövetőjének személye is alátámasztott.
Rakka – mint a „terrorkalifátus” fővárosa – szimbolikus jelentőséggel bír, nagy figyelem összpontosul majd arra, aki részt vesz a felszabadításában. Az Egyesült Államok a harcmezőn eddig javarészt közvetítők útján vett részt ebben a háborúban, most nem véletlenül aktivizálódott, és tesz meg mindent – például egy tengerészgyalogos tüzérségi különítmény telepítésével –, hogy a kurd többségű Szír Demokratikus Erők (SDF) könyvelhessék el maguknak ezt a sikert. Törökországot, mely hét hónapos offenzívával északon avatkozott be a történésekbe, lényegében kizárták ebből a törekvésből, a hat év hadviselésben kivérzett szír kormányerőket pedig Damaszkusztól, Latakián át Hamáig és Dajr az-Zaurig új keletű iszlamista offenzívák kötik le, így valószínűtlen, hogy érdemben be tudjanak szállni a Rakkáért folytatott versenyfutásba. Érdekes mellékszál, hogy az orosz támogatással a kormányerők által decemberben visszafoglalt Aleppó vízellátása nagyrészt az itt elterülő Aszad-tóból van megoldva, így fontos kényszerítő eszköz is Amerika helyi szövetségeseinek kezére kerülhet.
Míg azonban a magas szintű kommunikációban az Iszlám Állam megsemmisítése viszi a prímet, a valóságban ennél lényegesen többről van szó. Mint az Tillerson elmúlt napokban tett kijelentéseiből is körvonalazódik, az Egyesült Államok immár „hangosan gondolkodik” az úgynevezett biztonsági zónák kialakításáról Szíriában. Ezek olyan területek, települések lennének (például Rakka), ahol Washington, illetve az általa vezetett IÁ-ellenes koalíció, elsősorban légi ereje útján szavatolná az ott tartózkodóknak, civileknek, de a kormányzattal szemben álló erőknek is, hogy megvédik őket bármilyen támadással szemben. Persze nem kizárt, mint azt Manbidzs példája is mutatta, hogy az amerikaiak szárazföldi erőkkel is megjelennek, ha érvényt kell szerezniük az általuk támogatott SDF érdekeinek. Ezek a Kelet-Szíriában lévő területek hosszú távon azért lehetnek kulcsfontosságúak, mert egy olyan, a védernyő alatt kibontakozó entitás alapját képezhetik, amely – minden mostani retorikával szemben – alternatívát jelent Aszaddal szemben.
Elég a térképre nézni, és az is látható, hogy egy itteni formáció lehetőséget adna az Egyesült Államok – és a kurdokkal nem mellesleg régi kapcsolatot ápoló Izrael – számára, hogy ellenőrzés alatt tartsa a Irán–Irak–Szíria–Libanon síita tengelyt, ami mellesleg egybeesik a Szíriában lévő orosz csapatok (légi) utánpótlási útvonalával is.
Ez a potenciális új entitás ráadásul egy további lehetőséget is hordoz magában: a kurdok államalkotási ambícióinak ugródeszkájaként szolgálhat, ami az öntörvényűségre hajló, Oroszországgal kokettáló Törökország sakkban tartásának lehet az eszköze alkalmasint.
Az egykori Szíria de facto területi integritásának helyreállítása ezzel persze egyre inkább megvalósíthatatlan álomnak látszik csupán.
