Mikor Donald Trump a szíriai vegyi támadás után elrendelte a válaszcsapást a damaszkuszi rezsim légi bázisa ellen, pojácából hirtelenjében keménykezű, ünnepelt hőssé változott. Ám míg ő a csillogó főszerepben tündököl, addig a háttérben külügyminiszterére, Rex Tillersonra hárul a hálátlan feladat, hogy kezelje a következményeket. Az Egyesült Államok diplomáciájának vezetője – és az ENSZ-nagykövete, Nikki Haley – már így is eléggé lejáratta magát azzal, hogy alig tíz nap leforgása alatt 180 fokos fordulatot tett Szíriával kapcsolatban, most pedig a szövetségeseknek, és ami a legkínosabb, Moszkvában kellene megmagyarázni, hogy mindez egyébként teljesen tudatos volt.
Hogy nem igazán hisznek neki, azt mi sem jelzi jobban, hogy nem jött össze a nagy szövetség a világ legfejlettebb gazdaságait tömörítő G7-csoport – Kanada, Franciaország, Németország, Olaszország, Japán, Egyesült Királyság, Egyesült Államok, Európai Unió – keddi tanácskozásán az olaszországi Luccában sem.
A külügyminiszterek elutasították azt a brit javaslatot, amely újabb szankciók kivetését indítványozta Oroszországra és Szíriára a vegyi támadás miatt. Ezúttal győztek a józanabb hangok – köztük például Németországé – melyek hamari ítélkezés helyett előbb a vitatható körülmények független kivizsgálását követelték, amit nem mellesleg maga Oroszország is szorgalmaz.
Tillerson útja Luccából Moszkvába vezetett, ahol arról kellene meggyőznie kollégáját, Szergej Lavrovot, hogy az oroszok „ejtsék” szövetségesüket, Bassár el-Aszadot. Szerinte Moszkvának választania kellene a Nyugattal való rendezés, és Szíria, Irán és a Hezbollah között. De vajon mit tud felajánlani cserébe? A nyilatkozat-keringő közepette még mindig nem egyértelmű az sem, hogy pontosan mi a washingtoni álláspont, mit várnának el az oroszoktól? Az amerikai külügyminiszter azt végre egyértelművé tette, hogy Szíria jövőjét Aszad nélkül képzelik el (Trump kampánya után még ez sem volt teljesen világos), azt viszont nem tudni, hogy még mindig rábólintanának-e egy átmeneti időszakra a szíriai elnökkel az új választásokig.
Bármi is a retorika, valójában Washington keze továbbra is meg van kötve. Ha az amerikaiak megpróbálnák erővel – újabb támadásokkal, hagyományos szárazföldi beavatkozással – lenyomni Oroszország torkán az akaratukat, az könnyen a helyzet eszkalálódásához vezethetne. Ráadásul – mint az a G7-csúcson is kiderült – az Egyesül Államok szövetségesei sem akarják sarokba szorítani Moszkvát, a többség már belátta, hogy Irán és Oroszország nélkül soha nem lesz béke Szíriában. Sőt, tegnap sokadszorra is kizárták a katonai beavatkozás lehetőségét, és a politikai rendezés mellett szálltak síkra.
Attól tehát valószínűleg nem kell tartani, hogy Trump nyílt háborúba kezdene Szíriában. Már csak azért sem, mert egy újabb amerikai beavatkozásra a lakosságnak sincs étvágya: a The Washington Post és az ABC által megrendelt közvélemény-kutatások szerint a megkérdezettek többsége támogatta ugyan a vegyi fegyveres incidens utáni megtorló csapást, de újabb támadásokat már nem látnának szívesen. Sőt, a külügyminiszternek már e miatt az akció miatt is számos kínos kérdésre kellett válaszolnia. Bár állítása szerint a szíriai légierő húsz százalékát megsemmisítették, a helyszínen készült feltételek, és az a tény, hogy a légi bázist nem sokkal később már újra használták, arra enged következtetni, hogy túl jelentős károkat valójában nem okoztak.
Ha amerikai beavatkozás nem is várható, az viszont félő, hogy az újabb csörtével a szíriai rendezés minden esélye elszáll közép távon. Az ENSZ égisze alatt zajló genfi béketárgyalások eddig sem vezettek semmire, és az amerikaiak távolmaradásával zajló asztanai egyeztetések is csak részeredményeket hoztak. A valódi kérdés tehát, hogy megmenthetők-e még az amerikai–orosz kapcsolatok, amelybe éppen az Iszlám Állam elleni közös harc volt hivatott új életet lehelni, vagy Szíria lesz az utolsó szög a koporsóban? A feladat semmiképpen nem lesz könnyű, ráadásul közben az orosz retorika is keményedik, Vlagyimir Putyin orosz elnök például valószínűleg nem fogadja szerdán Tillersont, és készülő amerikai támadásokról, újabb provokatív „ál vegyi fegyver támadásokról” beszélt.
Tiszta vizet önthetne a pohárba, ha százszázalékos bizonyossággal ki lehetne deríteni, mi történt a vegyi támadás során a lázadók uralta Hán Sejkúnnál. Erre azonban kevés az esély. Tegnap a törökök a kórházba szállított áldozatok vérében és vizeletében szarint mutattak ki, Damaszkusz azonban már jó előre jelezte, hogy nem hajlandó elismerni a lázadókat támogató török kormány vizsgálatait. Névtelen amerikai forrásokra hivatkozva olyan értesülések is szárnyra kaptak, hogy az oroszok nemcsak hogy pontosan tudtak a vegyi fegyverekről, de végig is nézték a támadást egy drón segítségével. Ezzel szemben az orosz forgatókönyv szerint a légi csapás a lázadók fegyverraktárát érte, ahol vegyi fegyvereket tároltak. Bárki is mond igazat, minden kétséget kizáróan bizonyítania szinte lehetetlen lesz.
