Szultán – egy ideje ezt a becenevet használják hívei Recep Tayyip Erdoganra, ami mögött korántsem a túlhatalom miatti gúnyolódás áll: nekik az Oszmán Birodalom sikereit idézi fel a politikus, aki minden problémával megbirkózik. Ez a kép persze korántsem a véletlen műve, mert Erdogan csapata az elmúlt időszakban már-már kultuszt épített a török elnök köré. Az építkezés nem volt békés: az ellenszegülőket durván elhallgattatták, és ha a népszavazás után – amelynek célja hivatalosan is bevezetni az elnöki rendszert – Erdogan megkapná a szinte teljhatalmat garantáló jogköröket, végképp kútba eshetnek Törökország csatlakozási tervei az Európai Unióhoz.
A trónig hosszú út vezetett. Erdogan 1954-ben látta meg a napvilágot Isztambulban, gyermekkorát a Fekete-tenger partján fekvő Rizében töltötte. Később a családja mégis visszaköltözött Isztambulba, hogy a héttagú családnak jobb megélhetést biztosítson. A kis Erdogan ekkor még limonádét és szezámmagos zsemlét árult Isztambul utcáin, hogy kiegészítse zsebpénzét. Közben egy imam hatip iskolába járt – ezek feladata Kemal Atatürk reformjai előtt az imámok képzése volt –, később a Marmara Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol közgazdasági és üzleti ismereteket hallgatott. Mindemellett focistaként is kipróbálta magát, nem is akárhogy: a Kasimpasa labdarúgócsapat le is igazolta. Ám a politika egyre inkább elvonta figyelmét a labdától, így néhány évvel az után, hogy elszegődött a közszférába, harmincévesen már Isztambul kozmopolita Beyoglu negyedének polgármestere lett. Politikai pályáját ekkor az iszlamista Jólét Pártjában egyengette, amely 1991-ben átlépte a parlamenti küszöböt. Erdogan parlamenti képviselő lett, a török választási bizottság a szavazórendszer sajátosságai miatt azonban visszavonta kinevezését. A sikerre mégsem kellett sokat várnia, az 1994-es helyi választások után Erdogan lett Isztambul főpolgármestere. Ez pedig kitűnő ugródeszkának bizonyult karrierjében: a lakosok hatékony ügyintézőt láttak benne, akinek a keze alatt egyre szépül a város.