Szultán születik

Törökország ma szavaz Erdogan rendkívüli jogköreiről. Íme a vezér útja a demokráciától az illiberális államig.

Szultán – egy ideje ezt a becenevet használják hívei Recep Tayyip Erdoganra, ami mögött korántsem a túlhatalom miatti gúnyolódás áll: nekik az Oszmán Birodalom sikereit idézi fel a politikus, aki minden problémával megbirkózik. Ez a kép persze korántsem a véletlen műve, mert Erdogan csapata az elmúlt időszakban már-már kultuszt épített a török elnök köré. Az építkezés nem volt békés: az ellenszegülőket durván elhallgattatták, és ha a népszavazás után – amelynek célja hivatalosan is bevezetni az elnöki rendszert – Erdogan megkapná a szinte teljhatalmat garantáló jogköröket, végképp kútba eshetnek Törökország csatlakozási tervei az Európai Unióhoz.

A trónig hosszú út vezetett. Erdogan 1954-ben látta meg a napvilágot Isztambulban, gyermekkorát a Fekete-tenger partján fekvő Rizében töltötte. Később a családja mégis visszaköltözött Isztambulba, hogy a héttagú családnak jobb megélhetést biztosítson. A kis Erdogan ekkor még limonádét és szezámmagos zsemlét árult Isztambul utcáin, hogy kiegészítse zsebpénzét. Közben egy imam hatip iskolába járt – ezek feladata Kemal Atatürk reformjai előtt az imámok képzése volt –, később a Marmara Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol közgazdasági és üzleti ismereteket hallgatott. Mindemellett focistaként is kipróbálta magát, nem is akárhogy: a Kasimpasa labdarúgócsapat le is igazolta. Ám a politika egyre inkább elvonta figyelmét a labdától, így néhány évvel az után, hogy elszegődött a közszférába, harmincévesen már Isztambul kozmopolita Beyoglu negyedének polgármestere lett. Politikai pályáját ekkor az iszlamista Jólét Pártjában egyengette, amely 1991-ben átlépte a parlamenti küszöböt. Erdogan parlamenti képviselő lett, a török választási bizottság a szavazórendszer sajátosságai miatt azonban visszavonta kinevezését. A sikerre mégsem kellett sokat várnia, az 1994-es helyi választások után Erdogan lett Isztambul főpolgármestere. Ez pedig kitűnő ugródeszkának bizonyult karrierjében: a lakosok hatékony ügyintézőt láttak benne, akinek a keze alatt egyre szépül a város.

Szépséghibák persze már ekkor is akadtak. Erdogan 1997 decemberében nyilvános szereplésen a nacionalista költő, Ziya Gökalp egyik ismert verséből idézett: „A mecsetek a laktanyáink, a kupolák a sisakjaink, a minaretek a bajonettjeink, a hívek a katonáink.” Szavalói tehetségét egy török bíróság tíz hónap fogházzal jutalmazta, az ítélet szerint Erdogan vallási gyűlöletet szított. Más problémák is jelentkeztek. A Jólét Pártját betiltották arra hivatkozva, hogy a török állam szekuláris jellegét veszélyezteti. Ezért Erdoganék új néven ismét pártot alapítottak, amelyet aztán szintén alkotmányellenesnek minősítettek. Végül az Igazság és Fejlődés Pártjának (Adalet ve Kalkınma Partisi – AKP) nevezett politikai erő állta ki a bíróság próbáját, s már nem is lehetett megállítani: 2002-ben megnyerte a parlamenti választásokat. 

Az akadályok viszont csak nem akartak elhárulni Erdogan elől: az alkotmány szerint csakis parlamenti képviselő lehetett miniszterelnök, büntetett előéletűek pedig nem indulhattak a választásokon. A problémát ekként oldották meg: Abdullah Gült ideiglenesen kinevezték miniszterelnöknek, ő megszavazta az alkotmány ezen pontjának módosítását, Erdogan pedig képviselői mandátumot nyert egy időközi választáson. Ekkor Gül lemondott, Erdogan előtt pedig megnyílt az út: ő lett Törökország huszonötödik miniszterelnöke.

A kezdeti évek óriási sikerekkel jártak. Az ország gazdasága folyamatosan gyarapodott, 2004 májusában ő lett az első török miniszterelnök, aki 1988 óta Görögországba látogatott. Ott elnyerte a görög kormányfő, Kosztasz Karamanlisz támogatását Törökország Európai Unióhoz való csatlakozásához, így az év decemberében az Európai Unió is beleegyezett az uniós tárgyalások megkezdésébe. Erdogan népszerűsége az egekben szárnyalt, hiszen ezzel Törökország több évtizedes álma látszott teljesülni. Külföldön sem fukarkodtak a dicséretekkel: a Time magazin a világ száz legbefolyásosabb politikusa közé sorolta, és „hídépítőnek” nevezte, a Politico Europe elődje pedig egyenesen „az év európaija” címet adományozta neki.

Ekkor még nem sejtették, hogy 2006-ban Rizében megnyitja kapuit a Recep Tayyip Erdogan Egyetem; az pedig nem igazán jellemző Európában, hogy közintézmények hivatalban lévő politikusok nevét veszik fel. Ennél is ellentmondásosabban alakult Erdogan viszonya az atatürki örökséghez. Bár sokan még emlékeztek rá, hogy Erdogan iszlamista pártból indult, a politikus mindvégig elkötelezett szekulárisnak vallotta magát, s bár tagadta, hogy szeretné felvirágoztatni az iszlám értékeket, egy idő után már támogatta a törökök azon jogát, hogy kifejezzék vallási hovatartozásukat: 2013-ban törölték azt a törvényt, amely szerint a nőknek tilos fejkendőben megjelenniük állami intézményekben. Sőt Erdogan tervei között a házasságtörés büntethetővé tétele is szerepelt, a javaslat azonban csúnyán elbukott.

Ez azonban nem okozott számára presztízsveszteséget, így 2014 augusztusában már az első fordulóban megnyerte az ország első közvetlen elnökválasztását. S bár ez a pozíció kevesebb hatalommal járt, Erdogan gyorsan visszanyerte hatásköreit. Jól jelképezi ezt a pazar elnöki palota is, amelyet 2014-ben adtak át: az 1150 szobás Ak Saray nagyobb, mint a Fehér Ház és a Kreml, kialakítása pedig több mint hatszázmillió amerikai dollárba került.

Mindez persze megmosolyogtató nagyzolási hóbortnak is felfogható lenne, ám Erdogan itt nem állt meg. Egy idő után egyre gyakrabban alkalmazták a török büntető törvénykönyv 299. cikkét, amely négyévnyi szabadságvesztéssel is sújthatja azokat, akik megsértik az elnököt. Közéjük tartozik Törökország egykori szépségkirálynője, Merve Büyüksarac is, aki azért kapott felfüggesztett börtönbüntetést, mert 2014-ben az Instagramon megosztott egy szatirikus verset, amely az ügyészség szerint alkalmas volt Erdogan megsértésére. A politikus napjainkra már több ezer rágalmazási és becsületsértési pert indított magánszemélyek és újságírók ellen; utóbbiak csak a legrosszabbra számíthatnak, ha kritikával illetik a „szultánt”. A 2015. decemberi előre hozott parlamenti választás előtt például a Koza Ipek nevű kormánykritikus médiaholding székházát megszállták a rendőrök, a vállalat vezetőségét feloszlatták. „Terrorizmus támogatása és finanszírozása” volt a vád, a török–kurd konfliktus kiéleződésével egyfajta örök hivatkozási alapként az újságírók vegzálására. A Today’s Zaman sem járt jobban; a szerkesztőséghez egyenesen vízágyúkkal vonultak fel a rendőrök a választások után, a razzia során a számítógépeket is elkobozták.

A politikai ellenfelek elleni hajtóvadászat a múlt évi puccskísérlet után tetőzött. Ekkor egy, a török hadsereghez tartozó katonai csoport próbálta meg átvenni a hatalmat. Ezután több tízezer embert vettek őrizetbe, függesztettek fel vagy menesztettek állásából, az Amnesty International szerint ráadásul bizonyítékok vannak rá, hogy a lefogottakat verik és kínozzák a börtönökben, többekkel szemben szexuális erőszakot is elkövettek. Jellemző, hogy a puccs után Erdogan még a halálbüntetés visszahozását is belengette, természetesen a népakaratra hivatkozva.

Hat héttel ezelőtt pedig mozikba került Törökországban a Reis című film, amely Erdogan életútját mutatja be; mondani sem kell, rendkívül elfogultan. S bár a március 3-i premier után a nyolcvanmilliós országban mindössze 172 ezren voltak kíváncsiak a filmre egy hónap alatt – ami óriási bukás –, a vasárnapi népszavazáson könnyen többségbe kerülhetnek az igenek. Ezzel pedig tényleg szultán lehet majd a „szultán”.