Az amerikai intervencionalizmus kritikusai érvrendszerükben sokszor megemlítik, hogy a fegyveres erőszak számtalan külföldi alkalmazása ellenére az ember egy kezén meg tudja számolni, hogy az Egyesült Államok hányszor üzent hadat ellenfeleinek. Mi tagadás, a hadviselés kezdetének ez a hagyományos lépése, gesztusa nem szerves része korunk amerikai gyakorlatának, bár a kormány által fizetett tengerentúli és szövetséges jogászok természetesen mindig megtalálják azt a nemzetközi, nemzeti jogi alapot, illetve érvrendszert, amellyel meg tudják indokolni – vagy legalábbis a közvélemény számára elfogadhatóvá tenni – az újabb és újabb háborús politikákat. Ezzel együtt a kérdés amerikai belpolitikai vetülete mutatja, hogy hiányzik az egyértelműség. Most ez a szír kormányerők elleni első közvetlen támadáskor – amellyel a Trump-kormányzat múlt pénteken lepte meg a világot – újra felszínre került.
A múlt héten az elnök a szíriai vegyi incidens nyomán még csak utalást tett arra, hogy megvizsgálják a katonai ellenlépés lehetőségeit is, amikor a törvényhozás több tagja figyelmeztette: az ő jóváhagyásukra is szükség van. A szenátus külügyi bizottságának rangidős demokrata tagja, Ben Cardin szó szerint leszögezte, hogy az elnöknek háborús felhatalmazást kell kérnie a törvényhozástól, hogy bombázza Bassár el-Aszad szír elnök rezsimjét. Nem arról van szó, hogy a törvényhozók túlnyomó része ne értene egyet azzal, hogy végre megtámadják az Oroszország és Irán támogatta damaszkuszi hatalmat, de az alkotmányból magyarázva – saját fontosságukat is hangsúlyozva persze – azt tartanák követendő eljárásnak, hogy vonják be őket is a folyamatba. Nyilván vannak olyanok is, akik rövid távon – márpedig a pénteki csapás egyszeri, nagyon is politikai demonstrációnak, nem pedig átgondolt katonai kampány első fázisának tűnik – nem látják ennek szükségét, és úgy vélik, mindez beletartozik a mindenkori elnök jogkörébe, sőt az intézkedés sürgőssége miatt erre nincs is más mód. Számukra az előző elnök, Barack Obama esete az intő példa. Ő 2013-ban egy ugyancsak állítólagos vegyi támadásra válaszul támadta volna meg Aszadékat, de legfontosabb brit szövetségesének megingása, majd a washingtoni törvényhozás visszakozása miatt – nem beszélve Moszkva mentőötletét Szíria vegyifegyver-készleteinek felszámolására – elállt ettől, amit a tengerentúli héják azóta is megbocsáthatatlan stratégiai hibának tartanak.
