Trump is felhatalmazás nélkül háborúzik

Sok törvényhozónak nem tetszik, hogy a Fehér Ház még mindig a 9/11 utáni, Al-Kaida-ellenes törvényre hivatkozik.

Az amerikai intervencionalizmus kritikusai érvrendszerükben sokszor megemlítik, hogy a fegyveres erőszak számtalan külföldi alkalmazása ellenére az ember egy kezén meg tudja számolni, hogy az Egyesült Államok hányszor üzent hadat ellenfeleinek. Mi tagadás, a hadviselés kezdetének ez a hagyományos lépése, gesztusa nem szerves része korunk amerikai gyakorlatának, bár a kormány által fizetett tengerentúli és szövetséges jogászok természetesen mindig megtalálják azt a nemzetközi, nemzeti jogi alapot, illetve érvrendszert, amellyel meg tudják indokolni – vagy legalábbis a közvélemény számára elfogadhatóvá tenni – az újabb és újabb háborús politikákat. Ezzel együtt a kérdés amerikai belpolitikai vetülete mutatja, hogy hiányzik az egyértelműség. Most ez a szír kormányerők elleni első közvetlen támadáskor – amellyel a Trump-kormányzat múlt pénteken lepte meg a világot – újra felszínre került.

A múlt héten az elnök a szíriai vegyi incidens nyomán még csak utalást tett arra, hogy megvizsgálják a katonai ellenlépés lehetőségeit is, amikor a törvényhozás több tagja figyelmeztette: az ő jóváhagyásukra is szükség van. A szenátus külügyi bizottságának rangidős demokrata tagja, Ben Cardin szó szerint leszögezte, hogy az elnöknek háborús felhatalmazást kell kérnie a törvényhozástól, hogy bombázza Bassár el-Aszad szír elnök rezsimjét. Nem arról van szó, hogy a törvényhozók túlnyomó része ne értene egyet azzal, hogy végre megtámadják az Oroszország és Irán támogatta damaszkuszi hatalmat, de az alkotmányból magyarázva – saját fontosságukat is hangsúlyozva persze – azt tartanák követendő eljárásnak, hogy vonják be őket is a folyamatba. Nyilván vannak olyanok is, akik rövid távon – márpedig a pénteki csapás egyszeri, nagyon is politikai demonstrációnak, nem pedig átgondolt katonai kampány első fázisának tűnik – nem látják ennek szükségét, és úgy vélik, mindez beletartozik a mindenkori elnök jogkörébe, sőt az intézkedés sürgőssége miatt erre nincs is más mód. Számukra az előző elnök, Barack Obama esete az intő példa. Ő 2013-ban egy ugyancsak állítólagos vegyi támadásra válaszul támadta volna meg Aszadékat, de legfontosabb brit szövetségesének megingása, majd a washingtoni törvényhozás visszakozása miatt – nem beszélve Moszkva mentőötletét Szíria vegyifegyver-készleteinek felszámolására – elállt ettől, amit a tengerentúli héják azóta is megbocsáthatatlan stratégiai hibának tartanak.

A gyakorlat abnormalitására Rand Paul, a minden szempontból fősodron kívüli kentuckyi szenátor is szokta emlékeztetni az amerikai közvéleményt, ő ráadásul nem is ért egyet a háborús politikával, mivel izolacionista nézeteket vall. Nagyon egyszerű a kérdésfeltevése: „Közvetlen fenyegetést jelent-e az adott konfliktus az Egyesült Államokra, valóban hozzájárul-e a beavatkozás a konfliktus lezárásához, vagy csak szítja?”, s végső soron: „Mennyibe kerül ez az amerikai adófizetőknek?” Bár szenátor- és képviselőtársai csak kinevetik, abban igaza van, hogy a fegyveres intervenciók súlyát – számos emberélet lehet a tét – nagyon is félvállról kezeli az amerikai politika, különös tekintettel a haditechnikai fölényre, amit jól jellemez a drónok növekvő alkalmazása és a csapásmérő robotrepülőgépek bevetése, mint ami múlt pénteken is történt.

A kormányzat érvelése márpedig nyilvánvalóan gyenge lábakon áll: ahogy Obama az Iszlám Állam ellen, úgy most Trump is arra a felhatalmazásra támaszkodik, amelyet még George W. Bush kapott 2001-ben, az Al-Kaida terrortámadásai után.