A gyakorlat abnormalitására Rand Paul, a minden szempontból fősodron kívüli kentuckyi szenátor is szokta emlékeztetni az amerikai közvéleményt, ő ráadásul nem is ért egyet a háborús politikával, mivel izolacionista nézeteket vall. Nagyon egyszerű a kérdésfeltevése: „Közvetlen fenyegetést jelent-e az adott konfliktus az Egyesült Államokra, valóban hozzájárul-e a beavatkozás a konfliktus lezárásához, vagy csak szítja?”, s végső soron: „Mennyibe kerül ez az amerikai adófizetőknek?” Bár szenátor- és képviselőtársai csak kinevetik, abban igaza van, hogy a fegyveres intervenciók súlyát – számos emberélet lehet a tét – nagyon is félvállról kezeli az amerikai politika, különös tekintettel a haditechnikai fölényre, amit jól jellemez a drónok növekvő alkalmazása és a csapásmérő robotrepülőgépek bevetése, mint ami múlt pénteken is történt.
A kormányzat érvelése márpedig nyilvánvalóan gyenge lábakon áll: ahogy Obama az Iszlám Állam ellen, úgy most Trump is arra a felhatalmazásra támaszkodik, amelyet még George W. Bush kapott 2001-ben, az Al-Kaida terrortámadásai után.
