Meghalt Konszantinosz Micotakisz volt görög miniszterelnök – jelentették hétfőn a helyi lapok. A család szerint utolsó óráiban szerettei vették körül a politikust, aki békésen távozott az élők sorából. Kilencvennyolc éves volt.
Esetében a „politikus” minősítés a legkevésbé sem puszta frázis, de még csak nem is szakmájának egyszerű megjelölése. A szó legszorosabb értelmében hivatásszerűen végezte munkáját, ő maga a huszadik századi Görögország egyik legmeghatározóbb politikai figurája volt, de családjának több tagja is fontos helyet foglal el a modern panteonban. Már hasonló nevű nagyapja, Kosztisz Micotakisz is politizált, ő alapította a Liberális Pártot, majd a Mezítlábasok Pártját Krétán, még abban az időszakban, amikor a sziget az Oszmán Birodalom része volt. Az ő otthonában írták alá 1878-ban az úgynevezett halepai paktumot, ami bizonyos fokú autonómiát garantált Krétának. A nagyapa nem mellesleg annak az Eleftheriosz Venizelosznak volt az egyik közeli harcostársa, aki a görögök számára nagyjából akkora jelentőségű történelmi személyiség, mint a magyaroknak Rákóczi Ferenc vagy Petőfi Sándor, a modern Görögország megteremtőjeként tartják számon, köztereket, hajókat neveztek el róla, és általános tisztelet övezi – de ez egy másik cikk témája lehetne. Kosztisz Micotakisz el is vette Venizelosz testvérét, fiuk, Kiriakosz Micotakisz pedig a krétai Hania parlamenti képviselője lett, illetve a krétai önkéntesek vezetője az első balkáni háborúban. Ő aztán Haralambosz Plumidakisznak, Hania első keresztény polgármesterének, Venizelosz unokatestvérének a lányát vette feleségül, s ebből a frigyből született aztán 1918-ban a most elhunyt Konszantinosz Micotakisz.
Az ő karrierjének hossza már önmagában tiszteletet parancsoló. Első képviselői mandátumát 1946-ban szerezte, mindössze huszonnyolc évesen, a nagyapja alapította Liberális Párt színeiben. A hatvanas években aztán többször is pártot váltott, majd 1967-ben letartóztatta a katonai junta, de Törökországba, majd Párizsba menekült, ahol 1974-ig, a diktatúra bukásáig élt. Akkor visszatért Görögországba, hogy ’77-ben újra parlamenti képviselővé válasszák egy újonnan alapított kis párt, az Új Liberálisok Pártja színeiben. Egy évvel később ezt az alakulatot összeolvasztotta a konzervatív Új Demokráciával. Volt gazdasági és külügyminiszter, 1984-ben pedig az akkor ellenzékben lévő párt elnöke lett. Akkoriban az Új Demokrácia és a baloldali Pánhellén Szocialista Mozgalom (Paszok) határozta meg a görög politikai életet, e két alakulat vezetői (mindketten komoly politikusdinasztiák sarjai) versengtek folyamatosan a miniszterelnöki székért. A jobboldal végül 1989-ben győzött ismét egy bankbotrány „segítségével”, miután a Paszok a görög parlamentáris demokrácia egyik legnagyobb bukását produkálva harminchat mandátumot veszített a választásokon. Jellemzően azonban az iszapbirkózás-szerű görög közéletre, Micotakisz még így sem tudott kormányt alakítani. Néhány hónappal korábban ugyanis a Paszok úgy módosította a választási törvényt, hogy a választásokon elért győzelem csak akkor „érjen”, ha az első helyezett abszolút többséget szerez, vagyis a szavazatok 50 százalékánál többet. Így hiába volt az Új Demokráciának hússzal több képviselője, mint a Paszoknak, kormányt nem tudtak alakítani, hat honatyával volt kevesebbjük a kelleténél.
További két választást kellett tartani egy éven belül (!) ahhoz, hogy Micotakisz végre visszatérhessen a hatalomba. USA-barát politikát folytatott, tárgyalásokat kezdett egyes amerikai támaszpontok újranyitásáról, és hosszú idő után ő volt az első görög vezető, aki Washingtonban járt. Komolyan vette a NATO-vállalásokat, fellépett az országában székelő terroristasejtek ellen, és párbeszédet kezdeményezett Törökországgal, noha ennek előfeltételéül szabta Ciprus helyzetének rendezését. Elismerte Izrael államiságát is. Visszavágta az állami költéseket, privatizált egyes nagyvállalatokat, reformokat vezetett be a közszférában. Ellenfelei azonban kritizálták gazdaságpolitikai döntéseit és szerintük túlzott simulékonyságát, amely például Macedónia hivatalos elnevezése ügyében is megmutatkozott (ő egyszerűen Új-Macedóniát vagy Nova Macedóniát javasolt a körülményes Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság helyett). 1993-ig volt miniszterelnök, akkor néhány párttársa Antonisz Szamarasz későbbi kormányfő vezényletével kivált az Új Demokráciából, s így aztán ismét a Paszok került fölénybe. Micotakisz ekkor lemondott az elnöki posztról, de tiszteletbeli elnök maradt, és mandátumát is megtartotta, egészen 2004-ig – vagyis 58 évet töltött el a nagypolitika frontvonalában.
Mindemellett még arra is volt ideje, hogy környezetvédelemmel, elsősorban az ország újraerdősítésével foglalkozzon, különös tekintettel – természetesen – Krétára. Nagy hódolója volt a minószi művészetnek, számos antikvitást szerzett be feleségével közösen, melyeket aztán az államnak ajándékoztak. Halálával a dinasztiának nincs vége: négy gyermeke közül kettő szintén élvonalbeli politikus. Fia, Kiriakosz Micotakisz 2013 és 2015 között miniszter volt, 2016 óta pedig az Új Demokrácia vezetője. Első lánya, Dora Bakojanni pedig parlamenti képviselő, a Demokratikus Szövetség nevű párt alapítója, 2003-tól 2006-ig Athén polgármestere, 2006-tól 2009-ig pedig szintén miniszter volt.
Érdekesség és jól szemlélteti Micotakisz politikai súlyát, jelentőségét, hogy az ő kormánya volt az, amelyet 1990-ben három hónapon keresztül egy diáklázadás tartott sakkban az akkori oktatási miniszter ellentmondásos rendelkezései miatt. Ebben sokak mellett egy tizenhat éves fiatalember is részt vett, akit akkor – a lázongás mellett – még leginkább a röplabda foglalkoztatott, és csak Elvis Presley görög hasonmásaként emlegették. Pedig valójában Alexisz Ciprasznak hívják. Most negyvenhárom éves, és Görögország szélsőbaloldaliként emlegetett jelenlegi miniszterelnöke.
