A négy évvel ezelőtti németországi választások legnagyobb meglepetése volt, amikor a polgári liberális Német Szabaddemokrata Párt (FDP) kiesett a berlini parlamentből. Több mint hatvan éven át voltak a törvényhozás tagjai, és a háború utáni német történelem nagy részét – hol jobboldali, hol baloldali kormányokban – kisebbik koalíciós pártként határozták meg. Ők voltak az a párt, amely a piacgazdaság, jogállamiság és emberi jogok hármasát a leghatározottabban képviselte. A párt a kétezres évek elejétől azonban beleállt egy neoliberális irányba, és egyetlen követelésévé az adócsökkentést tette. Amikor 2009-ben Angela Merkel mellé beszállhattak a kormányba, a szavazáson az FDP történelmének legjobb eredményét érte el, több mint tizenöt százalékot kapott.
Rá négy évre, 2013-ban viszont már az öt százalékot sem ugrották meg, s kizuhantak a berlini parlamentből. Sokak akkor már a német liberalizmus nekrológját írták, mondván: a legtöbb liberális követelés annyira természetessé vált a német közéletben, hogy nincs szükség egy külön liberális pártra. Az FDP azonban nem adta fel, újraszervezte önmagát. Ez a kommunikációjukban és a külcsínben is megmutatkozott: a sárga mellé bejött a rózsaszín is a pártlogóba. Az alapvetően jobboldali irányultság azonban megmaradt, ami többek közt azzal is összefügg, hogy a balliberális szavazók nagy része már a Zöldek mögött sorakozott fel. Az FDP szavazóbázisát továbbra is a kis- és középvárosok felső-középosztálybeli vállalkozói adják. A leegyszerűsítő viccelődések szerint a szabad demokraták a fogorvosok és a szállodatulajdonosok pártja. Tény, hogy amikor a pártnak az adócsökkentésen kívül nem is volt más mondanivalója a német társadalommal kapcsolatban, joggal alakulhatott ki ez a kép. Az FDP új elnöke, Christian Lindner azonban elhatározta, hogy a pártot újra fontos tényezővé teszi. Ennek érdekében a jobboldali yuppie-ként öltöző és viselkedő Lindner a menekültkérdésben jobbról előzte a CDU-t, s bírálta Merkel nyitott határok politikáját. Közben viszont az FDP az egységes Európának a legelkötelezettebb híve.
Hogy bevált-e a taktika? Nos, úgy tűnik, részben igen. A felmérések szerint ugyanis az FDP idén várhatóan meg fogja tudni ugorni a parlamenti küszöböt, hat-hét százalék körül stabilizálta magát. A pártnak jó esélye van arra is, hogy bárki győzzön szeptemberben, a liberálisoknál mindenképp kopogtasson. Angela Merkel és Martin Schulz egyaránt szívesen lecserélné a nagykoalíciót. A kereszténydemokraták (CDU) számára eleve a liberális FDP a természetes szövetséges, de az FDP egykoron a szociáldemokratákkal (SPD) is jól tudott kormányozni. Martin Schulz álomkoalíciója az úgynevezett közlekedésilámpa-összefogás lenne, azaz a vörös SPD, a sárga FDP és a Zöldek koalíciója. Ha tehát nem marad a nagykoalíció, az FDP ismét nem csupán parlamenti párttá, de kormánytényezővé is válhat. Ez Magyarország szempontjából azért fontos, mert a külügyminiszteri poszt várományosa ez esetben az a liberális Alexander Lambsdorff gróf lenne, aki az Európai Parlamentben a jelenlegi magyar kormány egyik legélesebb bírálója. Lambsdorff föderatívabb Európai Uniót akar, ahol egyre több kérdésben Brüsszel dönthetne a tagállamok helyet. Noha az FDP egykoron a Fidesz testvérpártja volt, Lambsdorff Orbánékkal szemben bizonyosan határozottabb fellépést szorgalmazna. Az FDP az Oroszországgal való viszonyban is a keményebb politika híve, noha a párt gazdasági holdudvarát adó cégek inkább enyhítenék a szankciókat, mert azok a német exportot is sújtják.
