– A holland, majd különösen a francia választások után megnyugodni látszanak az európai integráció hívei. Tényleg fellélegezhetnek az Európai Unió jövőjéért aggódók?
– Nem. Már csak azért sem, hiszen komoly erőt mutattak fel az euroszkeptikusok is. Főként ha azt vesszük, hogy 2002-ben Jacques Chirac még 82 százalékos eredménnyel verte Jean-Marie Le Pent. Azóta azonban nagyot változott Franciaország, Európa és az Európai Unió is. Európa és ezen belül az egyes országok is kettészakadtak, s mint ahogy a mostani francia választás is mutatta, mély válságot élnek át a hagyományos pártok, és előretörtek a rendszeren kívüli erők.
– A francia választások tehát megmutatták Európa válságát is.
– Ez így van. A brexit és Donald Trump győzelme után most is beigazolódott, hogy a politikai erők hagyományos felosztása bal- és jobboldalra már nem érvényes. Az új törésvonal a globalizáció hívei és a nemzetállam, a szuverenitás mellett kiállók között van.
– Ha csak ezzel kellene megküzdenie az Európai Uniónak! Miként lehet leírni az EU-t sújtó válságot?
– Az Európai Uniónak párhuzamosan több kihívással is szembe kell néznie. Ott van rögtön az alkotmányos válság, amely már 2005 óta tart, amikor a franciák és a hollandok nem fogadták el az új európai alkotmányt. Ezután jött a gazdasági válság, amely folyamatosan napirenden tartja a grexitet, és egyre nyilvánvalóbbak a mediterrán zóna súlyos problémái. Mindezt tetézik a biztonsági kihívások. Az EU sokáig növekedett, s nem nagyon fenyegette senki és semmi. Aztán 2014-ben berobbant az ukrán válság, feltűnt az Iszlám Állam, s erre az EU nem volt felkészülve. Az unió hadseregre nem költött, s még a határait sem nagyon képes megvédeni. Ez már átvezet a migránsok jelentette fenyegetéshez, amelyhez jön az értékválság. Orbán és Kaczynski például lényegében tagadják a liberális demokráciát, ami egyben azt is jelenti, hogy e két ország felrúgta az egykor a tagság feltételének számító koppenhágai kritériumokat. Végül Brüsszel nyelvén szólva itt van a demokráciadeficit, az elit és a tömegek között egyre mélyülő szakadék. Válságok sorával kell tehát szembenézni, s az idén egymást követő választások után a tagországoknak le kell ülniük, s eldönteni, milyen irányba megy tovább az Európai Unió.
– Ennek az iránynak a meghatározását jelentős mértékben befolyásolja, hogy mit akar Berlin és Párizs. Egy irányba húz még ez a két mozdony?
– Ez a tengely szerintem már nem működik. Egykor az egész európai integráció a német–francia megbékélésen alapult. A gazdasági válság azonban kidomborította, hogy a németek túlságosan megerősödtek, s komoly szakadék tátong észak és dél között. A mediterrán térség, s ebbe már nemcsak Görögország, Ciprus, hanem az egyre komolyabb gazdasági problémákkal küzdő Spanyolország, Olaszország és Franciaország is beletartozik, mind kevésbé fogadja el a német dominanciát. Ráadásul az Európai Unión belül van már egy másik, a migránsválság kapcsán kelet és nyugat között megjelent törésvonal is.
– Értsük mindezt úgy, hogy mindenki Le Pentől félt, de Macronnal sem lesz egyszerű szót értenie Berlinnek? Nem gondolja, hogy még tovább mélyítheti az amúgy is súlyos válságot, ha Németország magára marad?
– Egyetértek Soros Györggyel, aki Európa válságáról írva leszögezte, hogy minden a németektől függ. Berlin előtt két út áll. Vagy egyedül megy tovább, vagy pedig enged a fiskális szigorból, engedményeket tesz a görögöknek és másoknak, csillapítva a vele szembeni ellenérzéseket.
– Ez rendben van, de hogyan tartják fenn akkor a német gazdaság számára oly fontos jelenlegi modellt? Honnan kap ez a gazdaság új impulzusokat, hol talál új piacokat?
– Ott van Oroszország és Kína. E kapcsolatok erősítésével Berlin ellensúlyozhatja az unión belül tett engedményeket.
– Az EU jövőjéről az Európai Bizottságnak is van elképzelése. A Jean-Claude Juncker által bemutatott fehér könyvben vázolt forgatókönyvek mennyire életképesek?
– Ebből az öt forgatókönyvből három eleve kiesik. Így a föderális út, a visszatérés a gazdasági unióhoz és a jelenlegi helyzet fenntartása sem járható. Marad két forgatókönyv, a franciák által preferált mag-Európa és a németek támogatta többsebességű haladás gondolata. Az első esetben tisztázatlan, hogy mely országok alkotnák a magot. Az alapító hatok vagy az eurózóna? Netán a nemrégiben Versailles-ban külön tárgyaló németek, franciák, olaszok és spanyolok? Ez a francia elképzelés Közép-Európa számára életveszélyes, hiszen a régió perifériára szorulását jelentené. Nagy szerencsénk, hogy ezt a németek, mindenekelőtt Merkel, nem fogadják el. Már csak azért sem, mert ezzel a keleti puffer Lengyelország a szürke zónába kerülne, ami gyengítené Németország biztonságát.
– Felvetette Közép-Európa marginalizálódásának a lehetőségét. Mit gondol, ha komolyra fordulnak a dolgok, akkor Varsó a régiót vagy a belső kört választaná?
– Lengyelország egyszer már választott, amikor a belső körhöz tartozó britek mellett állt ki. A brexittel aztán kiderült, hogy a mag mégiscsak Németország, így ezzel a helyzettel valamit kezdeni kell. Nem véletlen, hogy Jaroslaw Kaczynski a közelmúltban kétszer is találkozott Angela Merkellel. Először tavaly titokban Berlin mellett, majd az idén Varsóban. Megindult egyfajta párbeszéd, a Berlin felé fordulás azonban egyben az erős Közép-Európát célzó, a két világháború közötti időszakból felmelegített Tengerköz-koncepció feladását is jelenti.
– Említette, hogy újra kellene gondolni Európát, s újra kell osztani a lapokat. Milyen lapok jutnának nekünk, magyaroknak és lengyeleknek?
– Bizony gyengék! Főképp azért, mert a liberális demokrácia elvetésével kiléptünk a koppenhágai kritériumokból, s ez az értékválasztás a nagy tagországok fővárosaiban nem tetszik. A kelet–nyugati törésvonal mélyüléséből nem tudunk jól kijönni. Az sem kedvezne e régiónak, ha a mag-Európa gondolata győzne. A Merkel képviselte, lényegében már ma is létező, többsebességű unióhoz jobban tudnánk alkalmazkodni, hiszen a türelmesebb megközelítés nem szorítaná teljesen a perifériára Közép-Európát. Persze az „Állítsuk meg Brüsszelt!” mentalitás egyik koncepcióba sem fér bele.
– Végezetül beszéljünk Amerikáról, hiszen a transzatlanti viszony befolyásolja Európa jövőjét is. Míg Obama lényegében Merkelre hagyta Európát, addig Trump mintha nem bízna annyira a németekben
– Várjunk még ezzel, hiszen Trump politikája jelenleg kiszámíthatatlan. A kampányban tett ígéretek ellenkezője kezd megvalósulni. S ha már a káosznál tartunk, akkor meg kell említeni, hogy az EU-n belül mindenki a saját játékát játssza Oroszországgal. Ehhez jön az Erdogan jelentette bizonytalanság, miközben egyre erőteljesebb a kínai jelenlét. Ezek is új kihívások, s Európának nincs erre sem stratégiája, sem pedig közös külpolitikája. Arról nem is beszélve, hogy az átalakuló új világban már nem az Atlanti-, hanem a Csendes-óceán jelenti a fő tengelyt.
