Reggel kilenc embert ölt meg egy autóba rejtett pokolgép Bagdad központjában, Savaka kerületben, míg éjjel egy óra tájban Karradában egy fagylaltozónál történt öngyilkos robbantás tizenöt életet oltott ki. Mindkét támadás elkövetését rövid időn belül magára vállalta a szunnita fundamentalista IÁ, azt közölve, hogy „síiták csoportosulását” vették célba. Az akcióknál vélhetően figyelembe vették, hogy tart a muszlim böjti hónap, a ramadán, amikor napkeltétől napnyugtáig nem étkeznek a hívek, s csak amikor leszáll az éj, ülnek le enni. A pszichológiai hatás garantált: tavaly szintén ramadánkor, szintén Karradában hajtotta végre az amerikai invázióval kezdődött, immár közel másfél évtizede tartó iraki háború legvéresebb terrortámadását az IÁ: akkor háromszáz embert mészároltak le.
De mi húzódhat meg az iraki hátországban végrehajtott súlyos merényletek mögött? Miként az a háború korábbi szakaszaiban is nyilvánvaló volt, a különböző fegyveres csoportok a rendelkezésre álló eszközök, a külső támogatás, a harctéri és biztonsági helyzet függvényében alakítják ki tevékenységük profilját. Amikor van lehetőség, akár területfoglalással is együtt járó harcmodort választanak, nyíltabban is szembeszállva a külföldről támogatott bagdadi rezsim fegyveres erőivel vagy magukkal a külföldi megszállókkal. Amikor nagyobb rajtuk a nyomás, a „föld alá vonulnak”, főként a könnyebb, puhább célpontok élveznek prioritást, így a civilek elleni terrortámadásoké a hangsúly. A végeredmény persze mindig ezeknek valamilyen elegye, de az arányok változnak. Most, hogy a jelentős területet huzamosabb ideig elfoglaló, már-már reguláris katonai erőkre jellemző fellépést is megvalósító Iszlám Állam visszaszorulóban van, mondhatni menetrendszerű az eltolódás. Ráadásul mivel a frontokon zajló harcokban a hadsereg élvez elsőbbséget, a hátországi rendfenntartás háttérbe szorul, ami növeli a terrortámadások sikerének valószínűségét.
Ebből a szempontból az sem feltétlenül releváns, hogy hivatalosan a világ összes országa az Iszlám Állam pusztulását kívánja. A terrorszervezeti profil támogatása ugyanis sokkal kevésbé körülményes, mint egy állami attribútumokkal rendelkező, több tízezer négyzetkilométert birtokló „kalifátusé”. Ennek márpedig nem enyészett el az értelme, ha a kérdést nemcsak terrorellenes-belbiztonsági és vallási-ideológiai, hanem stratégiai szempontból is vizsgáljuk. A síita Irán, a síita dominanciájú Irak, Szíria síita alaviták (az Aszad-dinasztia) ellenőrzése alatt maradt része és végül a Libanonban államalkotó tényező Hezbollah együttműködésének, összeköttetésének meggátlása az IÁ utáni időkben is prioritást élvez az Egyesült Államok és legfontosabb térségi szövetségese, Izrael számára. Olyan megoldás lenne számukra kedvező, mely ugyan felszámolja az európai szövetségeseket is ténylegesen támadó IÁ-t, de nem engedi, hogy helyébe egy síita status quo lépjen a térségben, amit ráadásul Oroszország is igénybe tud venni földközi-tengeri jelenlétének megőrzésére. Ennek egyik útja az immár közvetlen amerikai katonai támogatást élvező kelet-szíriai kurd, illetve szunnita arab csoportok „entitássá” történő előléptetése, de az is, ha a szunnita szélsőségesek a terrorprofilba visszaszorulva nem hagyják konszolidálódni a síita dominanciájú, Iránhoz húzódó bagdadi kormányt.
