A baloldaliság sokáig szitokszó volt Dél-Koreában. Ennek a gyökerei még a koreai háború előtti évekre nyúlnak vissza: 1946-ban az ország déli területein az illegalitásba szorult kommunisták partizánharcot hirdettek a Szöulban működő amerikai katonai kormányzat ellen. A vidéki területeket sújtó polgárháborús állapotok miatt az 1948-ban kikiáltott Koreai Köztársaság identitásának egyik fő tétele az antikommunizmus lett. A dél-koreai összecsapások híre 1949-ben még Magyarországig is eljutott: a budapesti ifjúsági világtalálkozón az észak-koreai delegáció tagjaként részt vett több dél-koreai fiatal is, akik beszámoltak a magyar sajtónak a polgárháborús állapotokról. „Kaszával, botokkal zsákmányoltak amerikai fegyvert” – írta a Szabad Nép cikke.
A koreai háború kitörésének előestéjére a baloldali tevékenységet Dél-Koreában felszámolták. A baloldali értelmiség és az említett partizánharcok résztvevői átmentek a KNDK-ba, a félsziget déli részén maradt baloldali szimpatizánsokat a kormányzat a Podo Jonmeng nevű antikommunista szervezetbe kényszerítette, hogy „jó útra térítsék” őket. A koreai háború kitörésekor Li Szin Man elnök kormányzata attól tartott, a szervezet tagjai egyesülhetnek az észak-koreai csapatokkal, így legtöbbjüket kivégezték.
A koreai háború traumája nyomán a „baloldal” kifejezés szitokszóvá változott a félsziget déli részén, aki pedig családi kapcsolatai révén érintett volt a kommunista szervezkedésekben, lényegében megbélyegzettnek számított. Mindezt az állandó észak-koreai fenyegetés csak súlyosbította. A Pak Csong Hi tábornok nevével fémjelzett, 1961-ben létrejött tekintélyuralmi rendszer ideológiai alapja az antikommunizmus volt. A korszak propagandájában egy Li Szüngbok nevű kisfiú szerepelt, aki a korabeli újságok cikkei szerint 1968-ban a Keleti-tenger partvidékén partra szálló észak-koreai diverzánsoknak bátran kijelentette: „Gyűlölöm a kommunista pártot!” A történet szerint a diverzánsok ennek hallatán brutálisan kivégezték a kisfiút, akinek emlékére a hetvenes években több köztéri szobor is épült, fenti elhíresült mondata pedig szállóigévé vált. Csak a kétezres évek elején vetődött fel annak lehetősége, hogy az egész történet esetleg egy túlbuzgó újságíró képzeletének szüleménye.
A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveket meghatározó tekintélyuralmi rendszer hatalmas sikert aratott a modernizáció területén: az exportorientált gazdaságfejlesztés révén az egykori agrárország előbb „kistigrissé”, majd meghatározó ipari hatalommá változott. A modernizációnak ugyanakkor árnyoldalai is voltak, aminek következtében kialakult a dél-koreai társadalom alapvető törésvonala a tekintélyuralmi rendszer támogatói (a fejlettebb Kjongszang tartomány lakói), valamint a rendszerrel kritikus, balközép irányultságú munkás- és diákmozgalom (a fejletlenebb Csolla tartomány lakói) között. Utóbbi régióból emelkedett ki Kim Dedzsung, a dél-koreai demokratizálódás élharcosa, aki többszöri börtönbüntetés, merényletkísérlet, halálos ítélet, majd kényszer-emigráció után 1998-ban a Koreai Köztársaság első ellenzéki – egyben balközép irányultságú – államfője lett.
A törésvonal alapja földrajzi, ám ennél is jelentősebbé vált a generációk közötti különbség. Azok, akik középkorúak voltak a Pak Csong Hi-rendszer kezdetekor, végigélték, miként lesz a háború által megnyomorított országból ipari hatalom. Az ő szemükben minden, ami baloldali, felforgató, és visszavezet a káosz állapotához. A fiatalabbak, akik a hatvanas években születtek, közvetlenül már nem voltak érintettek a koreai háború tragédiájában, másként viszonyultak a fennálló rendszerhez. A radikális diákszervezetekben tiltott baloldali klasszikusokat olvastak, és nagy érdeklődéssel forgatták Lukács György idegen nyelvekre lefordított könyveit is.
A hatvanas években született korosztályok ráadásul kritikusabban viszonyultak-viszonyulnak az Egyesült Államokhoz. Ennek okai 1980 tavaszáig nyúlnak vissza. Akkoriban a félsziget délnyugati csücskében lévő Kvangdzsu városban az Asia Motors munkásai és a hozzájuk csatlakozó diákok tüntetéssorozatba kezdtek, hogy a letartóztatott Kim Dedzsung szabadon bocsátását és demokratikus változásokat követeljenek. Cson Duhvan elnök kormányzata napokig nézett farkasszemet a tüntetőkkel, akik kitörő örömmel fogadták a hírt, hogy az Egyesült Államok hadihajót küldött a Koreai-félsziget partjaihoz. A diákok ugyanis azt hitték, Amerika az ő védelmükben küldte a hadihajót. De az nem a diákok védelmében érkezett, hanem egy esetleges észak-koreai beavatkozás elriasztására, Cson elnök pedig akadálytalanul vethette be a hadsereget a diákok ellen: a rendteremtés után több száz halott maradt az utcákon.
A „kvangdzsui nemzedék” kemény magja nem csupán Amerika-ellenes lett, hanem hangsúlyozottan hazafias is, ami Dél-Korea esetében azt jelenti, hogy az ideológiai különbségeken felülemelkedve szorgalmazzák a közeledést Észak-Koreához. A baloldali-hazafias diákmozgalom tevékenységének megkérdőjelezhető eredményű csúcspontja az volt, amikor 1989 nyarán egy Lim Szukjong nevű huszonéves egyetemista lány a fél világ megkerülésével (Tokió, Nyugat-Berlin, Kelet-Berlin) eljutott Phenjanba, hogy részt vegyen az ottani ifjúsági világtalálkozón. A szöuli diáklány és az aggastyán Kim Ir Szen találkozója egyébként a KNDK utolsó sikeres propagandaeseménye volt, majd a közép- és kelet-európai rendszerváltozások árnyékában megkezdődött az ország mélyrepülése.
A kilencvenes évek eleje óta a baloldaliság fogalma megváltozott Dél-Koreában: leginkább a Pak Csong Hi-féle rendszer politikai örököseivel, a konzervatív elittel való szembenállást jelenti, valamint a családi tulajdonú nagyvállalatok megzabolázásának reményét. Koreai értelmiségiekkel beszélgetve gyakran hallható panasz, hogy nagyvállalataik hiába keresnek hatalmas összegeket külföldön termékeikkel, ettől a koreai átlagemberek életkörülményei még nem javulnak: a fiatal korosztályok nehezen tudnak elhelyezkedni, a családok számára rendkívül drága az oktatás, ami nélkül a gyerekek versenyképtelenek lesznek, valamint az egészségügyi szolgáltatások ára is nagy terhelést jelent.
Kim Dedzsung elnöksége 1998-tól kezdődően elsősorban az Észak-Koreához fűződő viszonyban hozott áttörést. Egyrészt a „napfénypolitika” jelszavával korábban elképzelhetetlen gazdasági kapcsolatokat hoztak létre a két ország(rész) között, másrészt 2000 júniusában megvalósulhatott a félsziget történetének első csúcstalálkozója is. Akkoriban ösztöndíjas egyetemistaként a szöuli Jonsze Egyetemen tanultam: a mai napig emlékszem a kollégium idős takarítónőjének arcára, amint a társalgószobában szoborrá válva figyelte a televízió élő adását a phenjani találkozóról. Kétségkívül történelmi esemény volt, amely gyorsan felszámolta az évtizedek alatt megrögzült ellenségképet. A korszak szimbóluma a Joint Security Area (Közös biztonsági terület) című filmdráma lett, amelyet 2000 őszén mutattak be a szöuli mozikban. A tabukat döntő történet a fegyverszüneti vonalnál szolgáló déli és északi katonákról szól: aknára lépő déli kiskatonát egy északi tiszt ment meg, a szemben álló felek között barátság szövődik, éjszakánként találkozni kezdenek, de végül mégis kénytelenek egymás ellen fordítani fegyvereiket.
A kétezres évek elején aztán gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a phenjani nómenklatúra nem vállalja azokat a változtatásokat, amelyek a rendszer kereteit feszegetik. A baloldali kormányzást folytató No Muhjon elnök időszakában hiába ért el korábban soha nem látott szintet a két ország közti gazdasági együttműködés, hiába nyitottak közúti határátkelőket a demilitarizált övezetben a déli turistacsoportok napi szintű beutazásának biztosítására, hiába erősödött meg az összetartozás tudata, a dél-koreai választók mégis szkeptikussá váltak a phenjani rezsim támogatásával kapcsolatban. Nagyjából úgy tették fel a kérdést: minek támogassuk azt az országot, amely a megszerzett bevételt csak minimális mértékben fordítja a lakosság életkörülményeinek javítására, és helyette nukleáris próbarobbantásokat és rakétakísérleteket folytat? Ennek a kérdésnek a megválaszolatlansága okozta a baloldal bukását a 2007 végén megtartott elnökválasztáson.
A közelmúltban lezajlott előrehozott dél-koreai elnökválasztáson a baloldal győzelme elsősorban az elmúlt kilenc évet meghatározó konzervatív elittel szembeni össznépi tiltakozás eredménye. Bár bizonyosra vehető, hogy Mun Dzsein kormányzata nagy lépéseket fog tenni a Korea-közi viszonyok enyhítése érdekében, már a dél-koreai baloldalnak sincsenek illúziói a phenjani nómenklatúrával kapcsolatban, és a dél-koreai választók sem feltétlenül a „napfénypolitika 2.0” beindítását várják tőlük. A választók sokkal inkább azt remélik a mindenkori államfőtől, hogy határozott időtartamra megválasztott állami tisztviselőként viselkedjen, ne pedig a lakosságtól hermetikusan elzárt királyi-császári személyként. Mun Dzsein első hivatali napjának lépései pont ezt az igényt látszottak alátámasztani: titkárságának munkatársaival egyszerű hivatali étkezdében fogyasztotta el ebédjét, valamint közölte, hogy a Kék háznak nevezett palotaszerű elnöki rezidencia helyett egy kevésbé nagyzoló hivatali épületet fog igénybe venni.
Hogy a fentieknek mekkora jelentőségük van a dél-koreai politikai kultúrában, az leginkább egy anekdotával illusztrálható. 2009-ben egy mindannyiunk által jól ismert kis közép-európai ország köztársasági elnöke hivatalos látogatásra Dél-Koreába utazott. Bennfentes koreai információk szerint a fogadó diplomatákban visszatetszést keltett, hogy az európai vendég a repülőről leszállva maga vitte táskáját. Helyi viszonylatban mindez elképzelhetetlen lett volna: egy távol-keleti ország államfője asszisztensek hadától övezve még véletlenül sem vitte volna saját kezében a poggyászát. Mun Dzsein beiktatásával azonban minden jel arra mutat, hogy ezen a téren is változások várhatók.
A szerző egyetemi docens, az ELTE koreai tanszékének vezetője. A cikk a június 3-i Magyar Nemzet Magazinban jelent meg.,
