– Nemrég jelent meg a magyar–japán kapcsolatokat feldolgozó könyve, Nippon-babona címmel. Érdekes az Ady Endrétől kölcsönzött címválasztás, a költő éppen a keleti orientáltságú magyarok maradiságára utal vele.
– Igen, több felvont szemöldökkel találkoztam miatta. Fontos azonban tudni, hogy Ady nem a magyar–japán barátságra, hanem a két nép közötti, az orosz–japán háború hatására gőgösen hirdetni kezdett rokoni kapcsolatra reagálva írta ezeket a kritikus verssorokat. Erre pedig, hiába hangzik izgalmasan, valóban nem szabad semmit komolyan alapozni. Ennek ellenére a rokonság eszménye – amolyan búvópatakként – már több mint száz éve vissza-visszatér, és új erőre kapott a rendszerváltást követően is. Ez mégsem baj feltétlenül. Ha nem hordoz politikai töltetet, vagy nem kap áltudományos jelleget, akkor a két nép kapcsolata szempontjából ez az eszme, a kölcsönös szimpátia akár még előnyökkel is járhat, plusz energiát adva a kapcsolatoknak.
– Mi lehet az oka annak, hogy Magyarországon inkább a jobboldali gondolkodáshoz párosul a Kelet felé fordulás?
– Ez talán a keleti orientációra is kivetített nemzeti függetlenségi gondolat miatt tűnhet így. Az ugyanis már a kezdetektől jellemző volt, hogy a Kelet felé fordulás gyakran Nyugat-ellenes éllel is bírt. Korábban ez Béccsel szemben, napjainkban néha Brüsszellel szemben fogalmazódik meg. A Kelet felé fordulás mindig romantikus vágyképként, nemzettudatot erősítő gondolatként jelenik meg. Büszkén vallja sok magyar, hogy mi vagyunk a legnyugatabbra szakadt keleti nép, hogy küldetésünk van a Kelet és Nyugat közötti kapcsolatokban. Érdekes ennek a tudománytörténeti olvasata is. A nyugat-európai egyetemek első orientalista műhelyeinek kutatásait sok esetben a keletről érkező hódítók jobb megismerése motiválta, Magyarország esetében azonban az első keletkutatók közül többen „ősi testvéreinket” keresték, és a magyar eredetkutatást állították a középpontba. Ebből adódik, hogy hazánkban a keleti rokonságeszme a tudományos keletkutatás egyik mozgatórugójává válhatott.
– Japán esetében mi az alapja ennek a rokonságtudatnak?
– A politika frontján vélhetőleg a két ország földrajzi elhelyezkedése. A közös orosz szomszédság már az orosz–japán háború idejétől datálhatóan több esetben is együttműködésre sarkallt bennünket. Beszédes, hogy az első világháború végén japán irányítás alá került szibériai hadifogolytáborokban került sor a két nép közötti első közvetlen, tömeges érintkezésre, és a magyar visszaemlékezések szerint ez döntően pozitív találkozás volt. A könyvemben megpróbáltam feltárni például a Horthy-korszak idején létrejött katonai titkosszolgálati kapcsolat nyomait. A szovjet fenyegetettség miatt ugyanis már a második világháborút megelőző évektől hírszerzési-rejtjelfejtési együttműködés kezdődött a magyar honvédég és a japán katonai szervek között. De a mai napig is foglalkoztatja a japán diplomáciát, hogy Magyarország milyen tapasztalatokra tesz szert a Moszkva érdekszférájába tartozó területeken. Az Oroszországra irányuló tokiói elemzői gondolkodásban a magyar fél értékelése fontos szempont.
– Könyvét olvasva mégis úgy tűnik, hogy a két nép közötti barátság kérdését kevéssé a japánok, inkább a magyarok veszik komolyabban.
– A magyarok oldalán talán hevesebben jelentkezik ez az érzés, a két nép közötti történelmi barátság azonban a japánok oldalán is széles körben ismert. Ott is voltak turanisztikai társaságok, amelyek a magyar fél partnerszervezeteiként működtek. Japán gesztusokban, diplomáciai szólamok szintjén látszólag támogatta az első világháborút követő magyar revizionista törekvéseket. Ezért a visszacsatolt észak-erdélyi területekre ellátogató japán diplomatákat mindenhol nagy ováció kísérte, Marosvásárhelyen 5000 japán zászlócskát osztottak szét előzetesen az ünneplők között. A párizsi béketárgyalásokon győztes nagyhatalomként résztvevő Japán diplomáciai tevékenységének esetleges magyar vonatkozásai egyébként még a mai napig feltáratlan területet jelentenek, ennek nyomait az Ablonczy Balázs által vezetett Trianon 100 projekt keretében próbáljuk meg részletesebben feltárni. Beszédes esemény volt továbbá, amikor a második világháború utáni első magyar követ 1960-ban átadta megbízólevelét a japán császárnak. A rövid formális beszélgetés során ugyanis éppen az uralkodó hozta fel a japán–magyar rokonság témáját, ami a magyar diplomatát is meglepte.
– A két nép közötti barátságban rejlő politikai potenciált éppen a Szálasi-kormány nem tudta kihasználni. Mikor a második világháborúban megtörtént a nyilas hatalomátvétel, a náci német és a fasiszta olasz kormány elismerte Szálasit legitim vezetőnek, a japán császár azonban erre nem volt hajlandó.
– Erre valóban nem került sor, de a Magyarországon működő japán követség folytatta a munkát, a kapcsolatot tehát fenntartották. Ugyanakkor folytathatta tevékenységét a Szálasi-rendszer legitimitását megtagadó tokiói magyar követség is. Az, hogy Japán a diplomatákat nem szólította fel az ország elhagyására, a Távol-Keleten élő magyarok, így a Sanghajban menedéket lelt magyar zsidók százai számára bírt nagy jelentőséggel. A renitens követség ugyanis folyamatosan gondoskodott – a végén már helyben „hamisított” nyomtatványok révén – a Japánban élő vagy Kínában menedéket lelt magyar állampolgárok úti okmányainak meghosszabbításáról.
– A kapcsolatok az államszocialista időkben is izgalmasan alakultak. Korábban egy konferencián beszélt arról, hogy a Kádár-rendszer japán kommunista terroristáknak nyújtott segítséget.
– Ez a két ország közös történelmében egy apró, de messze nem feltárt terület. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárában találtam már erre vonatkozó információt, de más forrásokból is kerültek már elő japán terroristák ittlétére utaló nyomok. A Kádár-rendszer ugyanis nem csak a venezuelai Carlosnak, de más kommunista terrorista csoportnak is nyújtott támogatást. Ilyen segítségben részesült a Japán Vörös Hadsereg Frakció több tagja, akik átutazásaik során a magyar állambiztonsági szervek szoros felügyelete alatt álltak. A rendszerváltozáskor, mikor Magyarország és Japán között szorosabb együttműködés kezdett kibontakozni, a japán kormány egyik határozott követelése volt, hogy Magyarország mindennemű együttműködést szakítson meg ezzel a csoporttal, és segítsen elfogni a tagjait.
– Milyen támogatást kapott korábban a csoport Magyarországon?
– Túl sok részletet erről még nem tudunk, számomra úgy tűnik, hogy Magyarországot egyfajta biztonságos bázisnak használhatták. Itt rövid ideig meghúzhatták magukat két akció között, eltűnhettek az őket üldöző hatóságok szeme elől.
– A Kádár-időszakban kezdődtek meg a tárgyalások az első japán autóipari beruházásokról. Miért végződtek kudarccal?
– A levéltári iratok tanulsága szerint egy Győrbe tervezett, Nissan-összeszerelő üzem létrehozásáról szóltak a tárgyalások. Érdekes ugyanakkor, hogy ahány korabeli vezető visszaemlékezését olvassuk, annyi verziót hallani a tárgyalásokról. Berecz János Mazda-gyárról írt, mások a Toyotát vagy Hondát említik, Tatára vagy Mosonmagyaróvárra tervezett beruházásként. Egyetlen közös elem van a visszaemlékezésekben, hogy a beinduló Zsiguli-gyártás miatt leterhelt magyar autóipari beszállítók kapacitása miatt hiúsulhatott meg az együttműködés. Ekkor 1968-at írtunk, ha a tárgyalások akkor célba érnek, ez lehetett volna az első japán autógyár Európában. Ezt követően több mint két évtized kellett ahhoz, hogy kezdetét vegye a gazdasági kapcsolatokat illetően ma is meghatározó autóipari együttműködés. Az első Suzuki 1992-ben gördült le a futószalagról, amit egy 1985-ben indult tárgyalássorozat előzött meg.
– Miért volt fontos Japánnak, hogy a ’68-as kudarc után ismét Magyarországon valósítson meg autóipari befektetését?
– A képzett, mégis olcsó munkaerő, a relatíve jó infrastrukturális körülmények és a nyugat-európai piacok közelsége tették térségünket vonzóvá a japán befektetések számára. Ugyanakkor a japán tőkéért régiós verseny zajlott, amiben a nyolcvanas évek végén Magyarország kétségkívül rendelkezett helyzeti előnnyel. Nálunk könnyebb volt vegyesvállalatot alapítani, akkoriban Magyarország a politikai reformok terén is élen járt. A rendszerváltáskor az autóipari beruházás mellett jelentős, bizonyos időszakokban a teljes magyar adósságállomány 40 százalékát kitevő japán hitelek is megjelentek. Azonban az eltelt időben Csehországban vagy Lengyelországban megvalósult japán autóipari beruházások láttán kijelenthetjük, hogy ma már újra sokkal szorosabb a verseny. A Nissan-tárgyalások forgatókönyveiből egyébként arra következtethetünk, hogy 1980-as 90-es években folytatott japán külgazdasági politika gyökerei az 1950-es, 60-as évekig visszanyúltak. Ez egy több évtizedes folyamat volt.
– Miért érdekelte ennyire Japánt a régióban lezajlott, átmeneti időszak?
– Igyekeztek kihasználni a szocialista tömb felbomlásával kialakult politikai, gazdasági vákuumot. Akkor még a japán gazdaság volt a második legerősebb a világon, s a nyugati országok részéről konkrét kérés is megfogalmazódott feléjük a nagyobb politikai szerepvállalásra, így például a kelet-közép-európai átmenet támogatására vonatkozóan. Japán alapító tagja volt az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banknak (EBRD), és ekkortájt kapcsolódott be az Európa Tanács és az EBESZ munkájába. Ez egy lehetőség volt, amivel érdekes kérdés, hogy Magyarország mennyire tudott élni.
– Úgy érzi, nem tudtuk kihasználni a kapcsolatokban rejlő lehetőséget?
– Nem eléggé. Bizonyosan még szorosabb együttműködés alakult volna ki a gazdaság több területén is, ha fokozottabb figyelem irányul a japán partnerekre, például nagyobb állami beruházásoknál vagy a privatizációs folyamatokban.
– 2010-et követően a kormány meghirdette a keleti nyitás politikáját, ez azonban inkább a Kínával épített kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt. Milyen hatással volt ez a japán kapcsolatokra?
– Diplomáciatörténeti szempontból Japán – mint a nyugati világrend fontos szereplője – a magyar külpolitika több hullámban végbement „nyugati nyitásának” volt az egyik célországa. A keleti, illetve a globális nyitásnak az elsődleges célja az volt, hogy olyan térségekkel és partnerekkel is „újrahuzalozhassa” Magyarország a kapcsolatait, akikre a rendszerváltást követő évtizedekben talán kevesebb figyelem irányult.
– Mondhatjuk, hogy káros volt a Keleti nyitás politikája a japán kapcsolatokra?
– Nem gondolom, hogy beszélhetünk bármilyen konkrét, hátrányos következményről. Japán továbbra is a legnagyobb ázsiai befektető Magyarországon, ezt nem befolyásolja az a tény, hogy Magyarország legnagyobb térségbeli kereskedelmi partnere pedig Kína. A magyar–japán kapcsolatok története nagyon messzire nyúlik vissza. A rendszerváltást követően Afganisztánban vagy a Nyugat-Balkánon megvalósult közös, háromoldalú együttműködési projektek pedig azt bizonyítják, hogy ez az együttműködés napjainkban is stabil alapokon áll.
– Ugyanakkor hallani olyan híreket, hogy Tokió nem nézi jó szemmel a magyar kormány illiberális kilengéseit, és diplomáciai csatornákon a közös értékek fontosságára hívta fel a kormány figyelmét.
– Az értékalapúság valóban fontos jellegzetessége együttműködésünknek. Ha volt is ilyen japán jelzés, a magyar külügyminiszter közelmúltbeli eredményes tokiói útja azt jelzi, hogy továbbra is a hagyományos mederben és a megszokott bizalmi légkörben fejlődnek a kapcsolatok.
Wintermantel Péter japanológus, közgazdász, a történelemtudományok doktora. 1997-től a Külügyminisztérium munkatársa, beosztott diplomataként Japánban és Dél-Afrikában dolgozott. 2012-2013-ban az Ázsiai- és Csendes-óceániai Főosztály vezetője, majd globális ügyekért felelős helyettes államtitkár. 2014 óta a MOL Nyrt. munkatársa.
