Nagy figyelmet keltettek az Orbán Viktor múlt pénteki rádióinterjújában elhangzottak, miszerint a visegrádi négyek (V4) kifejezték csatlakozási szándékukat a német és olasz néppárti belügyminiszterek javaslatához, hogy Líbiában kellene megállítani a bevándorlást. S mivel a szétszabdalt észak-afrikai ország egyik kormánya nem kér az Európai Unió segítségéből, ott katonai akciókat kell végrehajtani.
Élénk bírálat kísérte a kormányfő felvetését. A Jobbik például megdöbbenésének adott hangot, úgy értelmezve Orbán Viktor szavait, hogy szerinte Magyarországnak háborúznia kellene Líbiában, megoldandó az ottani migránskérdést. Az ellenzéki párt határozottan elutasítja, hogy „Orbán magyar vért ontson Afrikában, ezzel együtt a terroristák célpontjává tegye hazánkat, miközben még arra sem volt képes, hogy felállítsa a magyar határőrséget”.
Az, hogy külső fegyveres erővel kellene megfékezni a javarészt Líbián, majd a Földközi-tengeren keresztül Európába irányuló migránsáradatot, amely elsősorban Olaszországot veszi igénybe, nem új keletű ötlet. Korábban az EU az embercsempészet elleni fokozatos katonai fellépés tervének magvalósításához fogott hozzá, amely elsősorban haditengerészeti, másodsorban légierőkkel lehetetlenítette volna el ezt a tevékenységet. Ugyanakkor azt sem tartották kizártnak, hogy korlátozott mértékű szárazföldi akciók is lehetnek a migrációt kihasználó és serkentő „vállalkozók” helyi infrastruktúrája ellen. Amikor 2016 első félévében a visegrádi országok által összeállított harccsoport (V4 EU BG) adott készültségi szolgálatot, katonai körökben konkrétan felvetődött, hogy az Európai Unió gyors reagálású erejeként, rotációs alapon fenntartott csapatok épp egy ilyen műveletben is debütálhatnak.
Ám az elképzeléseknek útját állta, hogy a Líbiában a NATO 2011-es, rezsimváltó fellépésével kialakult kaotikus helyzet nemhogy javult volna, hanem tovább romlott. A Nyugat által elismert tripoli kormány és a keleti részt uraló, katonai fölényben lévő erők szembenállása mellett további fegyveres csoportok és az Iszlám Állam terrorszervezet tevékenysége is fokozta egy újabb fegyveres intervencióval járó kockázatokat. S miközben megszaporodtak az amerikai rajtaütések a jelenleg országnak nehezen nevezhető észak-afrikai területen, egykori jelenléte helyreállítása céljából Oroszország is bejelentkezett, kiállva a keleti részeket domináló Halífa Haftar tábornok mellett. A helyzet objektív megítélésén kívül az is egy intervenciós döntés ellen hatott, hogy a helyi erők, így a tripoli kormány is elzárkóztak tőle, hiszen a rossz emlékű 2011-es NATO-bombázás miatt politikailag nagyon kockázatos, ha nem egyenesen káros pártolniuk egy újabb nyílt nyugati katonai beavatkozást.
Nem csak az Európai Unió katonai döntéshozatalának határozatlanságára újabb példa a migrációellenes líbiai katonai fellépés kiterjesztésének eddigi elmaradása. Azok a kézzelfogható katonai képességek is hiányosak, amelyekkel a 600 milliós lakosságú tömb akaratát egy döntő akcióban rákényszeríthetné a helyi szereplőkre. Ilyen művelethez jelentős logisztikai támogatásra volna szükség, a légi fedezet 24 órás fenntartásához például légi-utántöltő gépekre, amelyekből még mindig hiányt szenved az unió: nem sok előrelépés történt a 2011-es állapotokhoz képest, amikor az Egyesült Államok rendelkezésre bocsátotta több tucat tankergépét. Hiányosak a felderítőképességek is, Európában még mindig elenyészően kevés drón áll készenlétben az amerikaiakkal összehasonlítva, ráadásul a Trump-kormányzat többször is jelét adta, hogy nincs nagy étvágya egy újabb líbiai kalandhoz. A mai washingtoni döntéshozatal az Obama-kormányzat itteni akcióját az utóbbi időszak egyik legnagyobb amerikai külpolitikai fiaskójának tartja, aminek során a helyi amerikai nagykövet is az életével fizetett. De még a papíron meglévő európai katonai képességek között is találni „alibi jellegűt”. Erre jó példa a már említett 2016-os V4-harccsoport esete, amelynek légi támogatásáról a honvédség Gripenjeinek kellett volna tudniuk gondoskodni, ám információink szerint bürokratikus és technikai okokból ezek a harci gépek a mai napig képtelenek bombavetésre.
Arra, hogy a folyamatok nem egy újabb katonai intervenció irányába mutatnak, az a hír is rámutat, miszerint kedden Párizsban Emmanuel Macron elnök bábáskodásával folytat tárgyalást a két legfőbb rivális líbiai frakció képviseletében Fajez al-Szarradzs miniszterelnök és Haftar tábornok. E szerint Európa immár meghatározó katonai hatalma egy helyi békemegállapodás, törvényhozási választás tető alá hozásával stabilizálná annyira a helyzetet, hogy a helyi erők váljanak képessé véget vetni a migránsok líbiai tranzitjának.
