Nehéz helyzetbe hozta az iráni cenzorokat a világhírű tudós halála

Maryam Mirzakhani korának egyik legkiemelkedőbb zsenije volt, halálával különös helyzetet teremtett hazájában.

Akkor mindent megtettek, hogy eltüntessék a matematikus haját, amelyet ráadásul röviden, fiúsan hordott. Volt újság, amely Photoshoppal illesztett hidzsábot a fejére, mások csak a fekete háttérbe vesző arcát jelenítették meg, megint mások ősrégi, fejkendős képeket kutattak fel róla, vagy inkább nem is közöltek fényképet, helyette fejkendős rajzot készíttettek a grafikusukkal. Az ettől különböző, bátrabbnak tűnő mostani gyakorlat a legtöbb kommentátor szerint azonban nem tekinthető lényeges változásnak a nők elfogadott megjelenésében, de még a sajtó szabadságában sem. Mindössze arról van szó, hogy a nemzeti büszkeség legfontosabb alakja hunyt el, akit szerte az országban szeretet övezett. Ez – és vélhetően a felülről jövő, önmérsékletre intő utasítások – „meglágyítják” a vallási cenzorok szívét, amit segíthet az is, hogy egy elhunyt személyről van szó, aki többé már nem lázíthat az állam berendezkedése ellen, noha Mirzakhani egész életében a nyilvánosságtól visszavonult életet élt, ritkán adott interjút, nem lázított az ajatollahok uralma ellen.

De ki is volt ő, és hogyan jutott iráni nőként a Harvard matematikaszakára, majd a Stanford professzori posztjára? A Fields-érme elnyerése idején, 2014-ben a The Guardiannek adott interjújában elmondta, hogy alapvetően támogató és szeretetteljes környezetben nőtt fel, és olvasni szeretett a legjobban. Egészen az érettségiig nem jutott komolyan az eszébe, hogy matematikai irányba szeretne továbbtanulni, pedig akkor már egy különleges tehetségek számára fenntartott középiskolába járt. Az első emléke a matematikáról az volt, amikor bátyja elmesélte neki Gauss híres anekdotáját arról, hogy hogyan adta össze a számokat egytől százig – anélkül persze, hogy sorban összeadogatta volna őket egyesével (lásd keretes írásunkat). 

Az interjúban Mirzakhani kiemelte, hogy gyermekkora nagyon nehéz volt, mert akkor dúlt az irak–iráni háború, de szerencsére minden feltétel megvolt ahhoz, hogy tanulmányaira koncentráljon. Egy csak lányokat fogadó elitiskolában tanult, ahol nő volt az igazgató, és a matematikus emlékei szerint megtett mindent azért, hogy a lányoknak ugyanolyan esélyeik legyenek az érvényesülésre, mint a fiúknak. Így jutunk el 1994-ig, amikor Mirzakhanit az országban először válogatták be a matematikai olimpiai csapatba, ahol azonnal aranyérmet nyert. Rá egy évre megint szerepelt a matematikai diákolimpián, ahol irániként elsőként maximális pontszámot ért el, így természetesen megint aranyéremmel térhetett haza.

Innentől már persze egyenes út vezetett a felsőbb matematika felé. A teheráni Sarif Műszaki Egyetemen szerzett alapdiplomát, majd ösztöndíjat kapott a Harvardra, ott doktorált. Ezután már – legalábbis életvitelszerűen – nem is tért vissza Iránba, az USA-ban telepedett le, először a Princetoni Egyetem, majd 2008-tól a Stanford Egyetem matematikaprofesszoraként tanított és kutatott. Kutatási területe a matematika és a dinamika határterülete volt, azt vizsgálta, hogy az objektumok mozgása milyen pályát ír le bonyolult felületeken. Otthonában a padlóra terített hatalmas papírlapokon rajzolt naphosszat ábrákat, grafikonokat, egyenleteket. Jelenleg hatéves kislánya amikor a gyermekszobából kilépve az emeleti folyosó korlátján keresztül felülről látta édesanyját, amint a földön négykézláb állva rajzol egy hatalmas papírra, gyakran megjegyezte, hogy „anyu már megint festeget”.

Az iráni hatalom – ahogy a legtöbb kormány tenné, amikor a nemzet büszkesége meghal – most megpróbál Mirzakhani népszerűségében fürdeni, és emlékét, valós személyiségétől akár gyökeresen eltérő formában is, saját politikai céljai eszközéül használja. A hazai és a nemzetközi közvélemény számára is azt kommunikálják a fejkendő nélküli képekkel: „Látjátok, nem vagy barbárok, tiszteljük a nőket, a tudást, a kiemelkedő intellektust!” Hogy e lépések csak propagandacélokat szolgáltak, vagy a változás kezdetét jelzik, azt egyelőre nem lehet megmondani.

Viszont Mirzakhani sorsa egy általános és egyre fojtogató iráni problémára világítja rá a figyelmet, és ebben sajnos Magyarország is osztozik velük: az agyelszívásra. A matematikus korosztálya kiemelkedő tehetségeként válogathatott a legjobb amerikai egyetemek ösztöndíjajánlatai között, és őrült lett volna visszautasítani a lehetőséget. Évente több tízezer magasan képzett iráni tesz ugyanígy, vándorol Nyugatra a jobb megélhetés és a szabadság reményében. A tudományügyi miniszter az évente kivándorló, igen tehetséges irániak számát 150 ezerre teszi, és a Világbank becslése szerint ez évente 50 milliárd dolláros veszteséget okoz az országnak az Al Monitor írása szerint. Irán „büszkélkedhet” a legmagasabb agyelszívott populációval a világon: a Nemzetközi Valutaalap jelentése szerint a posztgraduális (msc vagy phd) képesítéssel rendelkező irániak negyede ma már fejlettebb országokban él.

Az iráni diplomások diaszpórája persze nem ma kezdett növekedni. A forradalom előtt a minőségi felsőoktatásért hagyták el az országot a tehetséges fiatalok, de akkor még azzal a céllal, hogy diplomázásuk után hazatérjenek. De aztán jött Homeini, és a jellemzően nyugatos irányultságú, Amerikában, Angliában vagy Franciaországban tanuló egyetemistáknak eszük ágában sem volt visszatérni egy iszlám teokrácia uralta országba. Az iszlám köztársaság évtizedeiben aztán változó intenzitással folytatódott az emigráció. Az irak–iráni háború felgyorsította, majd az azt követő konszolidáció lassított rajta. Irak 2003-as amerikai inváziójakor sokan attól tartottak, hogy a háború Iránra is átterjedhet, így megint diplomások tömege készítette elő útlevelét, ahogy a keményvonalas Mahmud Ahmadinezsád 2005-ös elnökké választásakor is így tettek sokan. Ekkor már az USA és Európa után Dubaj lett a migráció legfontosabb célpontja. A mostani, Haszan Róhani vezette kormányzat szeretné hinni, hogy a gazdasági és szociális konszolidáció és az Amerikával kötött atomegyezmény meggyőzi a külföldön élő irániakat, hogy érdemes hazaköltözni – vagy legalább a pénzüket küldjék haza befektetések formájában. Ezt a békülékeny légkört sugárzó kampányt szolgálják a fejkendő nélküli Maryam Mirzakhanit méltató nekrológok is. 

Gauss és az összeg

A történet szerint a híres matematikus, Carl Friedrich Gauss matematikatanára szeretett volna néhány nyugodt percet magának, ezért a következő feladatot adta fel az osztálynak: adják össze az egész számokat egytől százig. A kis Gauss egy perc múlva előállt a megoldással: 5050. A tanár azt hitte, hogy puskázott, de kiderült, hogy teljesen új képletet alkotott a problémára. Eszerint 1-től n-ig az összes egész szám összege [n(n+1)]/2. Az eljárás sokkal egyszerűbb, mint azt a képlet alapján gondolnánk.

Ha például 1-től 10-ig akarjuk összeadogatni a számokat, érdemes az elejétől és a végétől a számsor közepe felé haladva összeadogatni először páronként őket, így: 1+10, 2+9, 3+8 Amint látjuk, mindegyik részösszeadás összege 11, vagyis egyel több, mint a legmagasabb szám. Végül ezeket az összegeket kell összeadnunk, és megkapjuk a teljes sorozat tagjainak összegét. Ha n számot kell összeadnunk, akkor ezekből n/2 párt tudunk képezni. Ezt kell megszoroznunk a legmagasabb szám+1-gyel, és kijön a végső eredmény.