Európa eshet el elsőként a nyugati világ agóniája közben

Jöhetnek olyan problémák, amelyekre egyszerűen nem lesz válaszunk.

A nyugati társadalom Benjamin Friedman közgazdász szerint olyan kerékpárhoz hasonlatos, amelynek kerekét a gazdasági növekedés hajtja. Ha ez a mozgás lassul vagy megáll, akkor társadalmunk tartópillérei – a demokrácia, az egyéni szabadságjogok, a társadalmi tolerancia és még sok minden más – megbillenhetnek. Ha pedig esetleg nem sikerül újra mozgásba lendíteni a kereket, annak totális összeomlás is lehet a következménye.

Számtalan ilyen történt már a történelem folyamán, és nincs olyan civilizáció, legyen az bármilyen fejlett, amely teljes védettséget élvezne ettől. Bármilyen jól is mennek dolgaink egy adott pillanatban, bármikor változhat a helyzet. Most ne is foglalkozzunk olyan extrém esetekkel, amikor mondjuk egy aszteroida vagy nukleáris csapás, esetleg halálos járvány végez társadalmunkkal, vegyük csak azt, hogy több tényező együttállása fenyeget összeomlással. Vajon melyek lehetnek ezek, miről ismerjük fel őket, és van-e olyan, amelyik már felütötte a fejét? Nem újdonság, hogy az emberiség nehezen fenntartható pályán halad, de vajon elértük-e már azt a pontot, ahonnan nincs visszaút?

A jövő természetesen nem jósolható bizonyosan, de a matematika, a tudományok és a történelem segítségével készíthetünk néhány vázlatot a nyugati kultúrkör jövőjét illetően.

A BBC alaposan járta körbe a nyugati civilizáció lehetséges kimeneteleit. Az írásból megtudjuk, hogy Safa Motesharrei, a Maryland Egyetem rendszerkutatója számítógépes modellekkel igyekszik megérteni, miként tartható fenn rendszerünk, esetleg mitől fog összeomlani. Az általa és munkatársai által 2014-ben nyilvánosságra hozott tanulmány szerint két tényező nyom igazán sokat a latba: az ökológiai változás és a gazdasági rétegződés. Előbbi talán mindenki számára világos, manapság gyakran esik szó a globális felmelegedésről, az óceánok állapotáról, az erdők irtásáról, és így tovább.

Az, hogy a gazdasági rétegződés milyensége egymagában is elvezethet az összeomláshoz, magukat a kutatókat is meglepte. Megközelítésük szerint maguk az elitek tolhatják a káosz és az összeomlás irányába a társadalmakat, méghozzá pont azzal, hogy túl sok javat halmoznak fel, kezükben összpontosulnak az erőforrások, mindebből pedig nem hagynak eleget a közembereknek, akik létszámban sokkal szélesebb réteget képviselnek, ráadásul a munka oroszlánrészét is ők végzik el. Akiket elzárnak az erőforrásoktól és javaktól, azok előbb-utóbb összeomlanak, ami magával rántja az elitet is, hiszen nem lesz, aki dolgozzon. Az országokon belüli és országok közti egyenlőtlenségek rendkívüli méretűek napjainkban. Csak két példa: a legnagyobb bevétellel rendelkező tíz százalék annyi üvegházhatású gázt bocsát ki, mint az alatta élő kilencven. A világ fele pedig még mindig napi három dollárból, alig nyolcszáz forintból él.

Mindkét estre létezik egy teherbírási limit, amit ha átlépünk, az összeomlás elkerülhetetlenné válik. Sorsunk alakítását azonban a kezünkbe is vehetjük. „Észszerű döntésekkel és intézkedésekkel csökkenthető az egyenlőtlenség, a népesség robbanásszerű növekedése, nem feltétlenül szükséges kimerítenünk erőforrásainkat, és a végletekig szennyeznünk a környezetünket – állítja a kutatást vezető Motesharrei. – Ha ezeket meglépjük, elkerülhetjük az összeomlást, és fenntarthatóvá válhat a röppályánk. Nem várhatunk azonban az idők végezetéig elhatározásainkkal.”

Többen vannak, aki szerint azonban az emberiség nem képes felnőni ehhez a feladathoz. Jørgen Randers a klímakutatás professzora Norvégia legnagyobb, Európa második legnagyobb gazdasági egyetemén. Szerinte ebben a században az emberiség nem tesz erőfeszítéseket a klímaproblémák megoldására, inkább mindent úgy folytat majd, ahogy az most is megy, mert rövidtávon túl drága a szemléletváltás. A felmelegedés szerinte csak rosszabb lesz, hiszen még a párizsi klímaegyezményt sem vagyunk képesek betartani.

Miközben a bajokat közösen okozzuk, a hátrányokat elsősorban a legszegényebbek szenvedik majd el elsőként. Való igaz, néhány országban már most „tesztelik” azokat a problémákat, amelyek később a szegényebbekre is leselkednek majd. Szíriában például átlagon felüli volt a termékenység hosszú időn keresztül, és ez a népesség gyors növekedéséhez vezetett. Majd az évezred első évtizedének végét hatalmas aszályok jellemezték, megfogyatkozott az ivóvíz, és ez a mezőgazdaság teljesítményének visszaeséséhez vezetett. Emiatt sokan, különösen a fiatalok maradtak munka nélkül, bennük nőni kezdett az elégedetlenség és a kétségbeesés. Sokan költöztek be a nagyobb városokba, amelyek ezáltal zsúfolttá váltak. A már korábban is létező vallási, etnikai feszültségek kiéleződtek, és kezdetét vette az erőszak. Mindehhez gyenge kormányzás társult, e tényezők együttesen pedig polgárháborúba sodorták az országot, ami mára teljesen összeomlott.

A régebbi történelemből is meríthetünk példákat, illetve következtethetünk a jövőre. Vegyük mondjuk a Római Birodalom felemelkedését és bukását. A Krisztus előtti első évszázad végére a rómaiak átkeltek a Földközi-tengeren. A tengerhez közeli részeken érdemes lett volna megállniuk, de olyan simán ment minden, hogy inkább a belső vidékek felé vették az irányt. A tengeren még gazdaságos volt az átkelés, a szárazföldön azonban lassan és drágán juthattak csak előre. Egy ideig sikerült fenntartani a birodalmat, de a harmadik században már a negatív hatások jelentkeztek. A hadsereg igyekezett ugyan tartani legalább a belső vidékeket, de közben felélte tartalékait, az infláció az egekbe kúszott, mivel csökkentették az ezüst árfolyamát, hogy fedezni tudják a hódítások költségeit. A történészek a vizigótok 410-es római betöréséhez kötik a birodalom bukását, de a drámai változások több mint egy évszázaddal korábban megkezdődtek.

Joseph Tainter, a Utahi Egyetem környezet- és társadalomtudományi professzora szerint a római példa legfőbb tanulsága, hogy a sokrétűségnek ára van. Rengeteg erőfeszítést és erőforrást igényel fenntartani egy rendszert. Ez alól az emberi társadalom sem kivétel. A Római Birodalom túl sokat vállalt magára: megduplázta hadseregét, lovasságot tartott fenn, minden egyes provinciában külön államapparátust működtetett, mindezt pedig csupán azért, hogy megőrizze a status quót. Végül mindez fenntarthatatlanná vált, és anyagi problémák, nem háború tették sírba.

A modern nyugati társadalmak eddig szerencsésen kerülték el a hasonló összeomlást, és ezt nagyban köszönhetik a fosszilis energiának, valamint az ipari technológiáknak. Tainter szerint azonban ez nem lesz mindig így. „Képzeljük csak el, mennyibe kerülne a megnövekedett tengerszint és a gyakori viharok miatt gátat építeni Manhattan köré” – mondja. Ezzel arra hívja fel a figyelmet, hogy az összetett problémamegoldás gyakran jut el egy olyan pontra, ahol anyagilag már egyszerűen nem éri meg. Ilyenkor kellene olyan megoldást találnunk, mint amilyen felmenőink számára a fosszilis energia felfedezése volt.

Thomas Homer-Dixon kanadai egyetemi oktató és kutató szerint a legszegényebb vagy gyakran katasztrófák által sújtott vidékeket hatalmas számban hagyják majd el lakóik, akik próbálnak a biztosabb lábakon álló államokban menedékre lelni. Erre a nyugati világ államai szigorításokkal reagálnak majd, csillagászati összegeket költenek falakra, határellenőrzésre, hadseregre, miközben egyre inkább tekintélyelvű vezetők kerülnek hatalomra. – Szinte természetes reakció mindez arra, hogy az államok visszaszorítsák a rájuk nehezedő nyomást – véli.

Mindeközben megállíthatatlanul nyílik az olló a szegények és a gazdagok közt, így a nyugati államokban bőven akadnak belső feszültségek is. – 2050-re az Egyesült államok és az Egyesült Királyság társadalma is vékony, de jólétben élő és széles, egyben hanyatló minőségű életet élő rétegre fog szakadni – állítja a norvég Randers.

Valószínű, hogy a megrettent és elégedetlen tömegek körében ismét felértékelődnek az identitásképző elemek, például a vallási, a nemzeti vagy a faji hovatartozás. Így mindig könnyebb a problémákért azokat okolni, akik az adott csoporton kívül állnak. Mindez pedig pszichésen és társadalmilag is megágyazhat az esetleges erőszaknak, legalább is Homer-Dixon szerint. Ha pedig az erőszak elhagyja a helyi szinteket, vagy esetleg egy másik csoport, nemzet támadásba lendül, megint csak nehéz lesz elkerülni az összeomlást.

Elsőként Európa érzi majd meg ezt a nyomást, mivel földrajzilag is közel fekszik Afrikához, és hidat képez a Közel-Kelet felé. Az Egyesült Államok tovább is kitarthat, köszönhetően az országot körülölelő óceánoknak.

Az is elképzelhető, hogy végül nem kerül sor semmilyen erőszakra. Léteznek civilizációk, amelyek egyszerűen csak csöndben elhalványulnak. A Brit Birodalom 1918 óta ezen az ösvényen jár – jegyzi meg Randers, majd hozzáteszi, a nyugati nemzetek többsége is erre az útra léphet. Az idő múlásával egyre jelentéktelenebbé válhatnak, miközben eltávolodnak korábban képviselt értékeiktől is. Lehetséges, hogy össze ugyan nem omlanak, de a gondtalan időknek, a barátságos nyitottságnak vége lesz, ahogy egyre nő az egyenlőtlenség a társadalmon belül – véli Randers. A demokratikus és liberális társadalmak eljelentéktelenednek, míg az erősebb kormányok, például Kínáé, lesznek a helyzet győztesei.

Mindez akár ismerősen is hangozhat, pont azért, mert a folyamatok már zajlanak. Homer-Dixon 2006-os könyvében már több olyan jelenségre világított rá, amelyek azóta valósággá váltak, amiről azonban most beszél, az szerinte a következő évtized közepén jelenthet kézzelfogható problémát.

Megkérdeztük Lányi András írót, filozófust arról, hogy Magyarországra mennyiben találja érvényesnek a nyugati civilizációról elmondottakat. Szerinte Magyarország minden tekintetben a nyugati civilizációhoz tartozik már az államalapítás óta (sőt ma szerte a világon a nyugati, keresztény civilizáció mintái érvényesülnek). Amíg választhattunk, addig az Árpád-házi királyok úgy döntöttek, hogy köszönik, de nem kérnek a Keletből, és mindig a Nyugat felé fordultak. Felvetésünkre, hogy a gyarmatosításból nem vettük ki a részünket, így nem feltétlenül igazságos ugyanazt a sorsot elszenvednünk, mint a tőlünk nyugatabbra élőknek, azt feleli, hogy márpedig ez már csak így megy. Történelemről beszélünk, nem az igazságról. Azt a nézetet viszont nem osztja, hogy ez a civilizáció – és vele mi is – megbukik, ugyanis nincsen alternatívája. A most feljövő országok, például Kína is a nyugati világ mintáit és technológiáit vették át, így lettek sikeresek. De ezeket nem párosítják az európai demokráciával. Sikerük is átmeneti lesz. Nem feltétlenül vesztes a nyugati civilizáció, saját alapértékei mentén képes lehet a megújulásra, csak komolyabban kell vennie őket.