Európa eshet el elsőként a nyugati világ agóniája közben

Jöhetnek olyan problémák, amelyekre egyszerűen nem lesz válaszunk.

Mindkét estre létezik egy teherbírási limit, amit ha átlépünk, az összeomlás elkerülhetetlenné válik. Sorsunk alakítását azonban a kezünkbe is vehetjük. „Észszerű döntésekkel és intézkedésekkel csökkenthető az egyenlőtlenség, a népesség robbanásszerű növekedése, nem feltétlenül szükséges kimerítenünk erőforrásainkat, és a végletekig szennyeznünk a környezetünket – állítja a kutatást vezető Motesharrei. – Ha ezeket meglépjük, elkerülhetjük az összeomlást, és fenntarthatóvá válhat a röppályánk. Nem várhatunk azonban az idők végezetéig elhatározásainkkal.”

Többen vannak, aki szerint azonban az emberiség nem képes felnőni ehhez a feladathoz. Jørgen Randers a klímakutatás professzora Norvégia legnagyobb, Európa második legnagyobb gazdasági egyetemén. Szerinte ebben a században az emberiség nem tesz erőfeszítéseket a klímaproblémák megoldására, inkább mindent úgy folytat majd, ahogy az most is megy, mert rövidtávon túl drága a szemléletváltás. A felmelegedés szerinte csak rosszabb lesz, hiszen még a párizsi klímaegyezményt sem vagyunk képesek betartani.

Miközben a bajokat közösen okozzuk, a hátrányokat elsősorban a legszegényebbek szenvedik majd el elsőként. Való igaz, néhány országban már most „tesztelik” azokat a problémákat, amelyek később a szegényebbekre is leselkednek majd. Szíriában például átlagon felüli volt a termékenység hosszú időn keresztül, és ez a népesség gyors növekedéséhez vezetett. Majd az évezred első évtizedének végét hatalmas aszályok jellemezték, megfogyatkozott az ivóvíz, és ez a mezőgazdaság teljesítményének visszaeséséhez vezetett. Emiatt sokan, különösen a fiatalok maradtak munka nélkül, bennük nőni kezdett az elégedetlenség és a kétségbeesés. Sokan költöztek be a nagyobb városokba, amelyek ezáltal zsúfolttá váltak. A már korábban is létező vallási, etnikai feszültségek kiéleződtek, és kezdetét vette az erőszak. Mindehhez gyenge kormányzás társult, e tényezők együttesen pedig polgárháborúba sodorták az országot, ami mára teljesen összeomlott.

A régebbi történelemből is meríthetünk példákat, illetve következtethetünk a jövőre. Vegyük mondjuk a Római Birodalom felemelkedését és bukását. A Krisztus előtti első évszázad végére a rómaiak átkeltek a Földközi-tengeren. A tengerhez közeli részeken érdemes lett volna megállniuk, de olyan simán ment minden, hogy inkább a belső vidékek felé vették az irányt. A tengeren még gazdaságos volt az átkelés, a szárazföldön azonban lassan és drágán juthattak csak előre. Egy ideig sikerült fenntartani a birodalmat, de a harmadik században már a negatív hatások jelentkeztek. A hadsereg igyekezett ugyan tartani legalább a belső vidékeket, de közben felélte tartalékait, az infláció az egekbe kúszott, mivel csökkentették az ezüst árfolyamát, hogy fedezni tudják a hódítások költségeit. A történészek a vizigótok 410-es római betöréséhez kötik a birodalom bukását, de a drámai változások több mint egy évszázaddal korábban megkezdődtek.

Joseph Tainter, a Utahi Egyetem környezet- és társadalomtudományi professzora szerint a római példa legfőbb tanulsága, hogy a sokrétűségnek ára van. Rengeteg erőfeszítést és erőforrást igényel fenntartani egy rendszert. Ez alól az emberi társadalom sem kivétel. A Római Birodalom túl sokat vállalt magára: megduplázta hadseregét, lovasságot tartott fenn, minden egyes provinciában külön államapparátust működtetett, mindezt pedig csupán azért, hogy megőrizze a status quót. Végül mindez fenntarthatatlanná vált, és anyagi problémák, nem háború tették sírba.

A modern nyugati társadalmak eddig szerencsésen kerülték el a hasonló összeomlást, és ezt nagyban köszönhetik a fosszilis energiának, valamint az ipari technológiáknak. Tainter szerint azonban ez nem lesz mindig így. „Képzeljük csak el, mennyibe kerülne a megnövekedett tengerszint és a gyakori viharok miatt gátat építeni Manhattan köré” – mondja. Ezzel arra hívja fel a figyelmet, hogy az összetett problémamegoldás gyakran jut el egy olyan pontra, ahol anyagilag már egyszerűen nem éri meg. Ilyenkor kellene olyan megoldást találnunk, mint amilyen felmenőink számára a fosszilis energia felfedezése volt.

Thomas Homer-Dixon kanadai egyetemi oktató és kutató szerint a legszegényebb vagy gyakran katasztrófák által sújtott vidékeket hatalmas számban hagyják majd el lakóik, akik próbálnak a biztosabb lábakon álló államokban menedékre lelni. Erre a nyugati világ államai szigorításokkal reagálnak majd, csillagászati összegeket költenek falakra, határellenőrzésre, hadseregre, miközben egyre inkább tekintélyelvű vezetők kerülnek hatalomra. – Szinte természetes reakció mindez arra, hogy az államok visszaszorítsák a rájuk nehezedő nyomást – véli.

Mindeközben megállíthatatlanul nyílik az olló a szegények és a gazdagok közt, így a nyugati államokban bőven akadnak belső feszültségek is. – 2050-re az Egyesült államok és az Egyesült Királyság társadalma is vékony, de jólétben élő és széles, egyben hanyatló minőségű életet élő rétegre fog szakadni – állítja a norvég Randers.

Valószínű, hogy a megrettent és elégedetlen tömegek körében ismét felértékelődnek az identitásképző elemek, például a vallási, a nemzeti vagy a faji hovatartozás. Így mindig könnyebb a problémákért azokat okolni, akik az adott csoporton kívül állnak. Mindez pedig pszichésen és társadalmilag is megágyazhat az esetleges erőszaknak, legalább is Homer-Dixon szerint. Ha pedig az erőszak elhagyja a helyi szinteket, vagy esetleg egy másik csoport, nemzet támadásba lendül, megint csak nehéz lesz elkerülni az összeomlást.

Elsőként Európa érzi majd meg ezt a nyomást, mivel földrajzilag is közel fekszik Afrikához, és hidat képez a Közel-Kelet felé. Az Egyesült Államok tovább is kitarthat, köszönhetően az országot körülölelő óceánoknak.

Az is elképzelhető, hogy végül nem kerül sor semmilyen erőszakra. Léteznek civilizációk, amelyek egyszerűen csak csöndben elhalványulnak. A Brit Birodalom 1918 óta ezen az ösvényen jár – jegyzi meg Randers, majd hozzáteszi, a nyugati nemzetek többsége is erre az útra léphet. Az idő múlásával egyre jelentéktelenebbé válhatnak, miközben eltávolodnak korábban képviselt értékeiktől is. Lehetséges, hogy össze ugyan nem omlanak, de a gondtalan időknek, a barátságos nyitottságnak vége lesz, ahogy egyre nő az egyenlőtlenség a társadalmon belül – véli Randers. A demokratikus és liberális társadalmak eljelentéktelenednek, míg az erősebb kormányok, például Kínáé, lesznek a helyzet győztesei.

Mindez akár ismerősen is hangozhat, pont azért, mert a folyamatok már zajlanak. Homer-Dixon 2006-os könyvében már több olyan jelenségre világított rá, amelyek azóta valósággá váltak, amiről azonban most beszél, az szerinte a következő évtized közepén jelenthet kézzelfogható problémát.

Megkérdeztük Lányi András írót, filozófust arról, hogy Magyarországra mennyiben találja érvényesnek a nyugati civilizációról elmondottakat. Szerinte Magyarország minden tekintetben a nyugati civilizációhoz tartozik már az államalapítás óta (sőt ma szerte a világon a nyugati, keresztény civilizáció mintái érvényesülnek). Amíg választhattunk, addig az Árpád-házi királyok úgy döntöttek, hogy köszönik, de nem kérnek a Keletből, és mindig a Nyugat felé fordultak. Felvetésünkre, hogy a gyarmatosításból nem vettük ki a részünket, így nem feltétlenül igazságos ugyanazt a sorsot elszenvednünk, mint a tőlünk nyugatabbra élőknek, azt feleli, hogy márpedig ez már csak így megy. Történelemről beszélünk, nem az igazságról. Azt a nézetet viszont nem osztja, hogy ez a civilizáció – és vele mi is – megbukik, ugyanis nincsen alternatívája. A most feljövő országok, például Kína is a nyugati világ mintáit és technológiáit vették át, így lettek sikeresek. De ezeket nem párosítják az európai demokráciával. Sikerük is átmeneti lesz. Nem feltétlenül vesztes a nyugati civilizáció, saját alapértékei mentén képes lehet a megújulásra, csak komolyabban kell vennie őket.