Négy háború, állandó politikai helyezkedés és határvillongások – 70 évvel ezelőtt vált függetlenné és ezzel egy időben egymás ellenségévé India és Pakisztán. 1947-ben az egykori brit gyarmat két részre szakadt, és két szekuláris állam jött létre, egyikben többségében muszlimok, a másikban nagyrészt hinduk élnek – megnyugtató béke azonban máig nincs. Mindez már csak azért is komoly gondot jelent, mert mindkét országnak van nukleáris fegyvere, Pakisztán egyébként a világ egyetlen többségében muszlimok lakta atomhatalma. Még a függetlenség napját is máskor tartják, a pakisztániak ugyanis augusztus 14-én ünnepelnek (ekkor vette át a hatalmat a britektől a „Nemzet Atyja”, Muhammad Ali Dzsinna), az indiaiak viszont 15-én, mivel az elszakadást aláíró brit delegáció hozzájuk éjfél körül érkezett.
A háborúskodások sora rögtön 1947-ben kezdődött, amikor a többségében muszlimok lakta, Kasmír és Dzsammu nevű területek hindu vezetője (a maharadzsa) az Indiához történő csatlakozás mellett döntött, aminek eredményeként felkelés tört ki, melybe a két, független állam hadserege is beleszólt. A területnek végül nagyjából egyharmada Pakisztánhoz, kétharmada Indiához került, majd az 1962-es kínai–indiai háborúban Kasmír egy része a kínaiaké lett. A terület hovatartozása azóta is vitás pont, az Indiához tartozó részen folyamatosak a felkelések, villongások.
Az eddigi utolsó pakisztáni–indiai háborút 1999-ben vívták, a kis területre korlátozott konfliktus gyakorlatilag döntetlennel, a korábbi határvonalak visszaállításával ért véget. A két atomhatalom 2001-ben járt a legközelebb egy totális háborúhoz, amikor egy, az indiai parlament elleni terrortámadást Delhi pakisztáni illetőségű terrorszervezeteknek tulajdonított – az eset odáig vezetett, hogy végül mindkét állam hadserege teljes készültségben várta a háborút, amiből szerencsére semmi sem lett.
A két ország közül egyértelműen Pakisztán az, melynek a nemzetközi súlya és megítélése némileg hullámzó. A hidegháború alatt az Egyesült Államok kiemelt partnere volt, ám annak végével némileg háttérbe szorult. Elemzők szerint ugyanakkor a súlya ismét csak megnövekedhet, amennyiben sikerül úrrá lenni a belső problémákon, hiszen Afganisztán közelsége, az Iszlám Állam elleni harc, illetve a Kínával fenntartott egyre barátibb viszony igencsak kedvező pozícióba sodorhatja az országot. Vérmesebb szakértők már egy leendő kínai–orosz–pakisztáni szövetséget vizionálnak, melyhez akár Irán is csatlakozhat, már ha még jobban elmérgesedik a viszony Teherán és Washington között – hogy ebből meg is valósul-e valami, még nem látni tisztán. Kérdés persze, mindehhez mit szólnak majd az amerikaiak, hiszen Iszlámábád még ma is fontos partnere Washingtonnak.
Az viszont biztos, hogy a kínaiakkal történő barátkozás, melynek része egy pakisztáni kikötő fejlesztése és kínaiak általi kibérlése, sem számít jó pontnak az indiaiaknál. India és Kína között határvita van, egy kétséges hovatartozású, Doklam nevű területen történt kínai építkezésekre India nemrégiben hadseregének mozgósításával válaszolt.
Pakisztánnal szemben Narendra Modi indiai elnök ráadásul a keményvonalas politikát képviseli, ami persze a túloldalon is indulatokat gerjeszt. Pedig a kétezres években a két hatalom még meg tudott állapodni, Pakisztán például megígérte, hogy felhagy a kasmíri felkelők támogatásával, India pedig a résztvevőknek amnesztiát ígért. Most viszont megint feszült a helyzet, 2016-ban ismét elharapódzott az erőszak, múlt szeptemberben felkelők 19 indiai katonát öltek meg.
Elemzők szerint a béke csak akkor jöhet el Kasmírban, ha mind India, mind Pakisztán lemondana az egész terület ellenőrzésére történő törekvésből. Amikor ráadásul a konfliktusos terület ügyében konstruktívan álltak egymáshoz a felek – nagyjából 2003 és 2008 között –, a két ország más vitás kérdésekben is könnyebben jutott dűlőre. Csakhogy, úgy tűnik, a pakisztániak nem fognak változtatni politikájukon, a felkelők támogatásán, India pedig – pláne a keményvonalas Modi vezetésével – aligha fogja hagyni, hogy Kasmír elszakadjon.
