Az építők deklarált célja, hogy a hazafias, katonai pályára felkészítő nevelés centrumaként is szolgáljon a létesítmény, amelyet vízhólyagos gyaloglás terhe mellett is csak több nap alatt lehet bejárnia a látogatónak. Persze ez nem minden: buszok ingáznak a jó pár kilométerre, de orosz mércével mérve egy köpésre lévő Alabino lőterére is, ahol a kiállításon látott eszközök működés közben is megtekinthetők, míg az ellenkező irányban a kubinkai légibázisra juthatunk el, ott pedig a légierőé a terep. Teljesen logikus, átfogó erőfeszítés ez egy nyilvánvaló cél – a katonai szféra és az orosz társadalom, illetve a külvilág közötti kapocs megteremtése – érdekében, bár az igazság az, hogy a kis méretekhez szokott közép-európai megfigyelőnek joggal lehet olyan benyomása, hogy mintha túltolnák a biciklit, a projekt nyomokban mutat megalomániás tüneteket.
De ne szaladjunk annyira előre! A leglenyűgözőbb minden kétséget kizáróan az alabinói lőtéri bemutató volt: ez ízig-vérig katonai terület, itt van a legkevesebb lehetőség „vetíteni” hiszen ha a technika lerobban, a katona orra esik, és ennek tanúja lesz a nagyérdemű is, azaz a nagyvilág, amelyre az egész projekttel az oroszok benyomást akarnak gyakorolni. Nem kevés felkészültség és önbizalom kell, hogy ilyesmit bevállaljon valaki, de az oroszoknak ezzel láthatóan nincs problémájuk.
A gépezet tökéletesen működött: láthattuk, ahogy a NATO által rettegett Iszkander ballisztikus rakétarendszer nyolckerekes szállító-indító járműve miként foglalja el tüzelőállását néhány perc alatt, hogy tüzet nyisson – mondjuk a Romániába vagy Lengyelországba telepített amerikai rakétabázisok felé. De azt is, ahogy a különböző kerekes és lánctalpas technika, illetve az abból kirakott gyalogság – ahogy az oroszok katonáikat aposztrofálják, az „udvarias emberek” – miként aprítja miszlikbe az előttünk elterülő több kilométeres sávban kihelyezett célokat. A jövő robotikus hadviselését idézve a hagyományos harcjárművekkel együtt hajtotta végre feladatát egy apró, távirányított lánctalpas is.
