Közszemlén az orosz hadigépezet

A Baltikumot és Lengyelországot lerohanni készülő százezres orosz hadseregről szól a nyugati narratíva.

Miközben a szeptemberi Nyugat (Zapad) hadgyakorlat kapcsán a Baltikumot és Lengyelországot lerohanni készülő százezres orosz hadseregről, Putyin szovjet birodalmi restaurációs ambícióiról szól a nyugati narratíva, az elmúlt héten Moszkva közelében, nem túlzás, bárki – így nyugati vendégek is – közelről szemügyre vehette az orosz katonai-ipari komplexum színét-javát. Le is fotózhatták, megtapinthatták, kezükbe vehették. Sőt, még meg is kóstolhatták, amennyiben a katonai kásakonzervre is kíváncsiak voltak.

A Beloruszkaja vasútállomástól bő egyórás vonatúttal, majd némi buszozással megközelíthető gigászi Patriot Ekszpo adott helyt idén is az Armija kiállításnak (hivatalos nevén Nemzetközi Katonai-Technikai Fórumnak), ami nyíltságával nemcsak a szovjet idők paranoid titkolózásának éles ellentéte, de napjaink nyugati pánikkeltésével sem összeegyeztethető. Ugyanakkor annak is a bizonyítéka, hogy Oroszország számára továbbra is elsődleges fontosságú ez a terület, amelyen láthatólag még kevésbé fognak az ukrajnai válság, a Krím annexiója, illetve a szíriai intervenció miatt bevezetett nyugati szankciók, mint az orosz civilek mindennapjain.

Benyomások persze az odaúton is érik az embert, ami nagyon is összefügg azzal, hogy milyen állapotban van egy ország, vagy legalábbis a fővárosa – magyarán szólva milyen erős. A nyugati exportárukkal korábban mindig teli boltok kínálatában mára megugrott a hazai termékek száma; a tömegközlekedés elektronikus díjrendszerével, szervezettségével és tisztaságával jobb benyomást kelt, mint a magyarországi; a vonat ablakán kitekintve csakúgy, mint a Vnukovón landoló lila Airbusből lenézve pedig nyilvánvaló, hogy a „szorongatott” oroszok másfél évtizede felívelt építkezési kedve csak nem akar lelohadni, legyen szó óriási apartmanházakról vagy hatsávos utakról.

Ilyen – látszólag töretlenül folytatódó – projekt a kiállításnak otthont adó, Moszkvától nyugatra elterülő komplexum is, ahol nemcsak a hadiipar évenkénti seregszemléjére kerítenek sort. Az expó négy óriási pavilonja mellett sorakoznak a nagy hazai hadiipari cégek saját bemutatóépületei és a technikával tömött szabad téri kiállítások, de a közelben Patriot Park néven nem fukarkodtak a területtel a szovjet-orosz haditechnikát a kezdetektől napjainkig inkább népszerű, mint tudományos igénnyel bemutató, korszerű múzeum számára sem.

Az építők deklarált célja, hogy a hazafias, katonai pályára felkészítő nevelés centrumaként is szolgáljon a létesítmény, amelyet vízhólyagos gyaloglás terhe mellett is csak több nap alatt lehet bejárnia a látogatónak. Persze ez nem minden: buszok ingáznak a jó pár kilométerre, de orosz mércével mérve egy köpésre lévő Alabino lőterére is, ahol a kiállításon látott eszközök működés közben is megtekinthetők, míg az ellenkező irányban a kubinkai légibázisra juthatunk el, ott pedig a légierőé a terep. Teljesen logikus, átfogó erőfeszítés ez egy nyilvánvaló cél – a katonai szféra és az orosz társadalom, illetve a külvilág közötti kapocs megteremtése – érdekében, bár az igazság az, hogy a kis méretekhez szokott közép-európai megfigyelőnek joggal lehet olyan benyomása, hogy mintha túltolnák a biciklit, a projekt nyomokban mutat megalomániás tüneteket.

De ne szaladjunk annyira előre! A leglenyűgözőbb minden kétséget kizáróan az alabinói lőtéri bemutató volt: ez ízig-vérig katonai terület, itt van a legkevesebb lehetőség „vetíteni” hiszen ha a technika lerobban, a katona orra esik, és ennek tanúja lesz a nagyérdemű is, azaz a nagyvilág, amelyre az egész projekttel az oroszok benyomást akarnak gyakorolni. Nem kevés felkészültség és önbizalom kell, hogy ilyesmit bevállaljon valaki, de az oroszoknak ezzel láthatóan nincs problémájuk.

A gépezet tökéletesen működött: láthattuk, ahogy a NATO által rettegett Iszkander ballisztikus rakétarendszer nyolckerekes szállító-indító járműve miként foglalja el tüzelőállását néhány perc alatt, hogy tüzet nyisson – mondjuk a Romániába vagy Lengyelországba telepített amerikai rakétabázisok felé. De azt is, ahogy a különböző kerekes és lánctalpas technika, illetve az abból kirakott gyalogság – ahogy az oroszok katonáikat aposztrofálják, az „udvarias emberek” – miként aprítja miszlikbe az előttünk elterülő több kilométeres sávban kihelyezett célokat. A jövő robotikus hadviselését idézve a hagyományos harcjárművekkel együtt hajtotta végre feladatát egy apró, távirányított lánctalpas is.

Persze modern fegyverzet ide vagy oda, a legfontosabb tényező továbbra is az ember. Erre emlékeztethették a tribünön ülőket a fiatal, riadt szemű sorkatonák, akik egymástól néhány méterre, láncban őrizték a veszélyes területet, órákon keresztül állva a verőfényben, máskor záporban ázva, egymást fürkészve, hogyan is kell esővédővé varázsolni a fejük fölé a sátorlapot.