Kifejezetten kaotikus képet mutatnak Donald Trump elnöksége első félévének személyzeti ügyei. Ez természetesen a politikai szférán kívülről az Egyesült Államok élére került mágnás fémjelezte kül- és belpolitikára egyaránt rányomja a bélyegét. Ráadásul ahelyett, hogy az idő múlásával megnyugodni látszanának a kedélyek a Fehér Ház táján, illetve az elnök által kinevezett tisztségviselőket illetően, a hisztéria egyre látványosabb.
Erre a legutóbbi botrány a legjobb példa, amelynek során a világ vezető hatalmához igazán méltatlan, Shakespeare-drámákat idéző aljasságig süllyedt a szereplők viselkedése. A kormányzatból kiszivárgó, az ellenzéki sajtóban menetrendszerűen megjelentetett kellemetlen információk miatt indult meg ádáz, többször a nyilvánosság előtt zajló rivalizálás az elnök emberei között, ami aztán a legújabb lemondási–kirúgási hullámba torkollott. Az ügy főszereplője Anthony Scaramucci Wall Street-i bankár, aki Barack Obamától Hillary Clintonon át Mitt Romney-ig és Jeb Bushig számos elnökségre pályázó amerikai politikus szekerét tolta, mígnem Trump kezdeti bírálata után beállt a később sikeresnek bizonyult jelölt mögé, „bedörgölőzve” magát emberhiánnyal küzdő holdudvarába. Miután a kezdetben neki ígért posztot nem kapta meg, a súlyos károkat okozó kiszivárogtatásokat vette célba nyilatkozataival, aminek nyomán július 21-én végre „megadta magát” neki az elnök: a Fehér Ház kommunikációs igazgatójává nevezték ki. A kéretlen stílusú figura jövetelét az elmúlt hónapok össztüzében már amúgy is megkopott Sean Spicer szóvivő nem fogadhatta el, így tüstént lemondott. Ez még viszonylag kis veszteség lett volna, ám Scaramucci magát a kabinetfőnököt, Reince Priebust is célba vette, azt sejtetve, hogy a Republikánus Nemzeti Bizottság korábbi elnöke áll a sorozatos kiszivárogtatások mögött. Amikor mindezt egy tényfeltáró újságírónak a legcifrább szitkozódásokkal tűzdelve előadta, s kirúgással fenyegette az egész kommunikációs stábot, ha nem fedik fel számára a kiszivárogtatók kilétét, elszabadult a pokol. Priebus, aki pártbeli tisztsége révén rendkívüli szívességet tett Trumpnak, hogy az elnyerhesse a republikánus elnökjelöltséget a tavalyi választások előtt, lemondott. Helyére a belbiztonsági minisztert, John F. Kellyt állították, aki viszont nyugállományú tengerészgyalogos tábornokhoz méltó határozottsággal átlátta, hogy a még nagyobb károkozás előtt gyorsan rendet kell teremtenie. Ebbe márpedig maga a fő bajkeverő, Scaramucci is beleesett, akinek nem lehetett maradása.
De mi áll a személyzeti káosz mögött? A kívülálló, a bevett washingtoni politikával szemben radikálisan új megközelítést felvázoló Trump eleve nem bírt akkora csapattal, hogy akárcsak a kritikus pozíciókat betöltsék a Fehér Házban, pláne a szélesebb értelemben vett apparátusban. Ez arra kényszerítette – kiemelt terület a kül- és biztonságpolitika volt –, hogy a Republikánus Pártra, a konzervatív holdudvarra támaszkodjon, melynek színeiben, kénytelen-kelletlen lefolytatta sikeres kampányát a demokrata Hillary Clintonnal szemben. További faktorként említhető az elnökválasztásba történt állítólagos orosz beavatkozás, melynek ellenfelei szerint Trump volt a haszonélvezője. Ezektől a vádaktól megszabadulni nem tudván, alkotmányos elmozdítási eljárástól (impeachment) fenyegetve minden személyzeti döntését kiemelt figyelemmel kísérik, így csak akkor járhat biztonságos úton, ha a bevett politikai elitből, az apparátust megjárt emberekből válogat magának. Olyannyira éles a helyzet, hogy a stábjában központi, „ideológiai” szerepet betöltő Steve Bannonnak, a Trump kampányát felépíteni segítő Breitbart hírportál korábbi főszerkesztőjének is visszavonulót fújtak. A Nemzetbiztonsági Tanácsból éppen az a főtanácsadó, a szintén nyugalmazott tábornok Herbert McMaster távolította el Bannont, akit utóbbi ajánlott oda. Persze nem mintha az előzmények dicsőbbek lettek volna: McMaster elődje, Michael Flynn azután kényszerült távozásra, hogy kiderült, nem mondott igazat Mike Pence alelnöknek az oroszokkal folytatott találkozóiról.
Végül, de nem utolsó sorban emlékezetes marad Trump első fél évének legjelentősebb áldozata, James Comey, a Szövetségi Nyomozó Hivatal (FBI) igazgatója. Hillary Clinton szabálytalan külügyminiszteri e-mail-használatának vizsgálata kapcsán tett ellentmondásos lépései kétségtelenül használtak Trump kampányának, kritikus pillanatban megsegítve azt. Mégis, amikor az orosz beavatkozással kapcsolatos vizsgálódásokat illetően elutasította az immár elnök Trump kérését a konstruktív „hozzáállásra”, az rövid úton megszabadult tőle. Ahogy a dolgok most állnak, immár bizonyos, hogy ez a személyzeti döntés is inkább ártott meghozójának, mintsem hogy segítette volna.
Az elnök diktált fiának?
A The Washington Post című lap hétfőn közölt információi szerint Donald Trump személyesen diktálta le nagyobbik fiának azt a július első felében közzétett, később félrevezetőnek bizonyult sajtónyilatkozatot, amelyben az ifjabb Trump azt állította az oroszokkal tartott 2016. júniusi találkozójáról, hogy annak nem volt köze apja elnökválasztási kampányához. Az amerikai elnök ellenfelei abban reménykednek, hogy a „hamis nyilatkozatra való felbujtással” esetleg jogsértést is Trumpra lehetne bizonyítani.
